LXIX.
Az nem én voltam, aki hívogatta őket –
én összesen úgy háromszor, vagy több lett volna?
És nem veszik föl, csak az édesanyja egyszer –
mukkanni se merek, vagy negyed évszázad kell,
hogy akkor aztán tényleg rászánjam magamat.
LXX.
Amint őt várom a Ponyvaregényben
rózsát szorongatva, pezsgőt hűttetve,
érkezik egy lány, aki mosolyog rám,
és idő kellett, mire ráeszméltem,
hogy ő már nem lehet ilyen fiatal.
LXXI.
Érdemem, hogy nem lettem mosóporügynök,
eltörpül a mellett, aki úgy vállalja,
amiként ő élheti egész életét,
mintha csak leckét akarna adni vele –
alig remélem, hogy méltó lehetek rá.
LXXII.
És volt a másik lány még a kezdet kezdetén,
mert ketten bújtak át szívem aranykapuján,
talán halkabb szavú, ott a kerítés mentén,
bal kéz felől néhány anyajegy mosolyog rám,
nagy egyetértésben, és látja az egyik is?
LXXIII.
Ő lent lakik a hosszú házak egyikében,
szelíden viseli sérülését, szülei elvesztését,
egyszer még meglátogatom a baleset után,
azóta van velem e zavart szomorúság,
és többé nem mondtam ki, le sem írtam a nevét.
LXXIV.
De kétezer-öt tavaszán,
mikor már újra és még
azon a környéken éltem,
„zu-rück, zurück-zurück”,
kizengték a fekete rigók.
LXXV.
Havat adott oda az ég,
s addig siklottam le, szaladtam is vissza
kimelegedve, más gyerek sarkában,
míg boldogan ránk sötétedett,
és Mama nem szólt, csak mosolyogva várt.
© Nyilas Atilla Richárd, 2012. Minden jog fenntartva
A sorozatot a Gamax Kft. támogatja.
