„Keserves sírásóra akadt” – Ulysses újra magyarul

A napokban jelent meg James Joyce kultikus Ulyssesének új magyar fordítása, amely egy négyfős kollektíva (Gula Marianna, Kappanyos András, Kiss Gábor Zoltán, Szolláth Dávid) közös munkája. Gula Mariannát, a Debreceni Egyetem Brit Kultúra Tanszékének adjunktusát, James Joyce és az ír próza egyik legjelentősebb hazai kutatóját kérdeztük a régebbi és az új fordításról, a közös munka műhelytitkairól.

KULTer.hu: Miért kellett újrafordítani az Ulyssest, amikor pedig első látásra élvezhetőnek tűnő (többször átdolgozott) fordításban olvasható magyarul? Nem lehetett volna a meglévő fordítás(ok) javítgatásával megoldani a problémát?

Valójában azt tettük, amit a kérdésed felvet. Nem tiszta lappal induló új fordításról van szó, hanem Szentkuthy Miklós 1974-es fordításának mélyreható átdolgozásáról. A munkafolyamat során figyelembe vettük a Szentkuthy-fordítás 1986-os Bartos Tibor általi átdolgozását, illetve Gáspár Endre 1947-es fordítását. Nem is lett volna értelme nulláról indulni, hiszen Szentkuthy Miklós fordítása a magyar irodalmi élet szerves része lett, és nem véletlenül. A Szentkuthy-fordításnak számos erénye van. Pusztán poétikai szempontból sok helyütt zseniális, ezért is tehetett szert széleskörű olvasótáborra. Az is kétségtelen azonban, hogy azoknak a tábora sem csekély, akik éppen Szenkuthy fordítása miatt nem szeretik az Ulyssest. Nagyon remélem, hogy a csaknem kilencévnyi munkánk eredményeképpen ez most változni fog.

KULTer.hu: Végül is a most megjelent könyvben milyen a Szentkuthy-verzió és a ti verziótok viszonya? Gondoltatok arra, hogy a nulláról kezdve tényleg teljesen újrafordítjátok a szöveget?

Azt nem tudom, hogy eredetileg felvetődött-e Kappanyos Andrásban, a projekt vezetőjében egy teljesen új fordítás gondolata, de az tény, hogy amikor 2003-ban a tényleges munka megkezdésekor engem meghívott a projektbe, már nem volt kérdés, hogy átdolgozásról van szó, nem új fordításról. Ami változott, az az, hogy végül jóval nagyobb mértékben bolygattuk meg a szöveget, mint ahogy a tétova első lépések sugallták volna, és ebben, úgy gondolom, nem kis szerepem volt. Mivel én az angol szöveg felől közelítettem a feladathoz – a megelőző években a Dublin−Zürich−Trieszt háromszögben egyik nemzetközi Joyce-fórumról a másikra mentem, és folyamatosan angolul tartottam Ulysses-szemináriumot a Debreceni Egyetem angol tanszékén – érzelmileg kevéssé kötődtem a magyar fordításhoz. Így amikor elkezdtünk együtt dolgozni a szövegen, szorgalmaztam, hogy ha már belevágunk ebbe a hatalmas feladatba, ne álljunk meg félúton. Az összeredményt százalékos arányra nem tudnám lefordítani, mivel a változtatás igen változatos volt, lehetett egyszerűen szócsere vagy a szórend átrendezése, de számtalan helyen átírtunk egész mondatokat, vagy egész bekezdéseket. Leginkább új megoldásokkal álltunk elő, helyenként azonban átemeltünk Szentkuthy szövegébe használható elemeket a Gáspár-féle fordításból.

KULTer.hu: Beszélnél egy kicsit arról, hogy milyen gondok vannak a Szentkuthy-fordítással?

Többen megállapították már, hogy a Szentkuthy-féle fordítás legnagyobb problémája, hogy fordítója túlságosan önmaga képére formálta Joyce szövegét. Lehet, hogy megoldásai első látásra zseniálisnak tűnnek, de igen gyakran inkább tükrözik Szentkuthy írói habitusát, mint a szövegben szereplő írott szót, vagyis motiválatlanok. Rögtön az első oldalon, amikor a papként pózoló bohóckodó borotválkozó Buck Mulligan leszól a Martello torony tetejéről a regény egyik főszereplőjének, Stephen Dedalusnak, hogy „Come up, you fearful jesuit”, ez Szentkuthy fordításában úgy néz ki: „Hozzám, te Loyola Diabolica”, a mi fordításunkban pedig úgy: „Gyere fel, te félelmetes jezsuita”. Még mindig az első fejezetből egy másik példa: Joyce egyik kedvenc nyelvi játéka, hogy meghökkentő összetett szavakat hoz létre. Ennek egyik ékes példája, amikor Mulligan a tengert magasztalva egy Swinburne és egy homéroszi görög idézet közé beszúrja azt, hogy „The scrotumtightening sea”. Szentkuthy megoldása, „Ondulált ondó, ez vagy te tenger”, amellett hogy stilisztikailag túllő a célon, azt az érzetet sem idézi meg, amelyet az angol, és most már a magyar fordítás is, olyan találóan megjelenít: „Herezacskószorongató tenger”. Ezek aprócska példái azoknak a poétikai túlzásoknak, amelyben bővelkedik a Szentkuthy-féle fordítás, és amelyeket Bartos Tibor igen ritkán javít ki. Az új változat ezeket a vadhajtásokat lenyesegeti.

A másik alapvető probléma az, hogy Szentkuthy nagyon sokszor helyi szinten kezeli a problémát, nem globálisan, és ezzel szétszakítja a Joyce által gondosan megszőtt nyelvi hálót, a szöveg gondosan felépített struktúráját. A legkatasztrofálisabb következményekkel bíró fordítói figyelmetlenségre, amely egy kulcsfontosságú cselekményszálat teljesen érthetetlenné tesz a magyar olvasó számára, Kappanyos András mutatott rá a kilencvenes évek végén. Itt most nem vázolom részletesen ezt a problémát, mert András máshol már megtette, de dióhéjban annyit mégis, hogy a magyar olvasónak eddig esélye sem volt megérteni, hogy a 12. (Küklopsz) fejezetben miért feltételezi egy kocsmában mindenki Leopold Bloomról, a regény másik főszereplőjéről azt, hogy bezsebelt egy csomó pénzt egy angolul „Throwaway”-nek nevezett lovon. Az eredeti szövegben erre a kérdésre az ötödik (Lótuszevők) fejezet végén első olvasásra enigmatikusnak tűnő jelenet adja meg indirekt módon a választ, most már magyarul is. Ez egy megértést gátló és az olvasót frusztráló strukturális szarvashiba, amelyből rengeteg van, még ha a többi esetben nem is ennyire komolyak a következmények.

A visszacsatolás hiánya az oka egy másik típusú strukturális hibának is: a Szentkuthy-fordítás sok esetben nem teszi lehetővé a magyar olvasó számára, hogy azt a mnemotechnikai játékot játssza, amelyet Joyce szövege megenged. Az Ulysses előszeretettel reciklál számtalan nyelvi elemet. Ebben nyilván nagy (bár nem kizárólagos) szerepe van a tudatfolyam elbeszélői technika alkalmazásának. Kezdetben a szereplők fejében, majd a tudatukon kívül fel-felbukkannak ugyanazok az elemek, nyelvi lelemények, dalfoszlányok, reklámok, idézetek stb., némelyek leitmotívszerűen, tematikus szálakat megidézve, majd több tematikus szálat egybeszőve, újabb és újabb jelentésrétegeket halmozva. Ilyen például A bűn méze című regény. Maga a cím és néhány motívuma (egy házasságtörő nő „dús hajlatai” és „hevülő domborulatai”), a csábítás (harc)művészetét megidézve folyamatosan visszatérnek. A Szentkuthy-fordításban a cím visszatér ugyan, a motívumok azonban nem, vagyis a magyar olvasó sokkal kevésbé veheti ki a részét az emlékezete teremtette gyönyörből.

A visszatérő motívumok tematikus félresiklása, részben vagy egészben motiválatlanná válása újabb javítandó probléma volt. Sokat lehet hallani Joyce-ról, hogy a magas kultúra képviselője. Az Ulysses visszatérő motívumai között azonban a bibliai és Shakespeare-idézetek mellett ugyanúgy megtalálhatóak a Joyce-korabeli populáris kultúrából vett elemek, például reklámszövegek. Mivel Leopold Bloom a regény cselekményének idején az akkor még gyerekcipőben járó reklámszakmában utazik, szeme ki van hegyezve a reklámszövegekre. Kora reggel egy újságban lesz figyelmes a következő reklámra: „What is home without Plumtree’s potted meat? Incomplete. With it? An abode of bliss”. Ez Szentkuthy fordításában: „Mit ér az ebédem, ha nincs hozzá Plumtree húskonzerv? Keserv. Ha van: második Éden”. Ez a bugyuta reklámszöveg folyton felüti fejét Bloom gondolataiban, mint a legrosszabb reklámszövegek kategóriájának a megtestesítője. Mivel az újság közvetlenül a gyászjelentések alatt hozza, és Bloom aznap egy temetésen vesz részt, a húskonzerv motívum hátborzongató humor forrásává válik a szövegben. Ez az aspektus Szentkuthy fordításában is megmarad, a reklám egy másik fontos tematikus relevanciája azonban elvész. A reklám nem egyszerűen egy ebéd, hanem az otthon tökéletlenségéről, illetve teljességéről beszél. Az otthontalanság (fizikai, lelki és szellemi értelemben), illetve az otthon tökéletlenségének érzése mind Stephen Dedalust, mind Leopold Bloomot jellemzi, így alapvető fontosságú ennek a motívumnak a megtartása. Az új fordításban tehát a reklámszöveg: „Plumtree húskonzerv: Nélküle mit ér az otthona? Szinte keserv. De véle: a tökély hona.”

KULTer.hu: Úgy tudom, a Szentkuthy-fordítás hiányosságai között sok olyan van, amely a regény kulturális kontextusának mellőzéséből ered. Mondanál erre is példát?

Mint minden Joyce szöveg, az Ulysses is sok szempontból univerzális, sok szempontból viszont nagyon is kultúra-specifikus. Mivel Joyce élete nagyobbik részét nem Dublinban élte le, hanem Triesztben, Zürichben, illetve Párizsban, nyilván nyomot hagytak szövegein európai vándorlásai. Mégis mindig Dublin a cselekmény színhelye. Az Ulysses szövegét át- meg átszövik az ír történelmi és kulturális referenciák és utalások. El kell ismerni, hogy Szentkuthy nem volt teljesen járatlan az ír kultúrában, mégis ez volt az egyik olyan dimenzió, amely erősen revideálásra szorult. Számtalan referenciális, kulturális pontatlanságot, félrefordítást kellett kiküszöbölnünk. Ebben nagy segítségünkre voltak az Ulysseshez írt angol nyelvű annotációs kötetek, illetve az internet, továbbá az, hogy Joyce-nak köszönhetően az ír irodalom és kultúra a kutatási területem. Szentkuthy referenciális félrefordításai közül az egyik kedvencem a második (Nesztór) fejezetben található. Stephen Dedalus a kora középkor egyik legismertebb ír szentjéhez, Szt. Kolumbánuszhoz hasonlítja magát, amikor arra gondol, hogy Kolumbánuszt anyja még azzal sem tudta meggátolni abban, hogy európai peregrinációra induljon, hogy a küszöbre feküdt. Szentkuthy Miklós fordításában e gondolat így fest: „Az anyja kinyújtott testét tüzes Szt. Kolumbán bigott hitőrületben meglovagolta”. Bizton minden olvasó szeme felakad egy pillanatra. És joggal, mivel az angol mondat magyarul körülbelül annyit tesz, hogy „A lánglelkű Kolumbánusz szent hitbuzgalmában az anyja földreomlott testén is keresztüllépett”.

Az előző esetben nyilván nem szándékos kulturális félrefordításról van szó. Azonban sokkal kevésbé bocsátható meg az olyan fordítói önkényeskedés, amikor három ír sziget nevét, amelyet Leopold Bloom egy iskola nyitott ablaka mellett elhaladva hall, „Inishturk. Inishark. Inisbofin” Szentkuthy úgy „fordítja”: „Fejestudósprimaklasszis rohadt kölykök”. Ezzel persze már nem sok dolgunk volt, mert Bartos Tibor kijavította, csak az első sziget nevében kellett kiigazítani egy betűhibát.

KULTer.hu: Tudnál esetleg említeni egy-két példát a meglévő fordítás konkrét szarvashibáira, néhány leiterjakabot?

Szentkuthy gyakorta folyamodik ahhoz a megoldáshoz, hogy ha nem világos az angol szöveg értelme, akkor valami jól hangzó, gyakran alliteráló obszcenitással, szkatologikus vagy blaszfém kifejezéssel helyettesíti magyarul. Rögtön az első fejezetben, amikor Stephen Dedalus a reggeli tejet hozó tejesasszonyt fürkészi, gondolataiban az asszony úgy jelenik meg, mint egy Írországot megtestesítő nőalak, aki árulóját, Mulligant és hódítóját, vagyis Mulligan vendégét, az angol Hainest szolgálja. Angolul: „serving her conquerer and her gay betrayer, their common cuckquean”. Szetkuthy és Bartos fordításában: „szolgálja hódítóját és csapodár megcsalóját, közös kakakurva”. Az új fordításban: „szolgálja hódítóját és könnyelmű árulóját, mindkettőtől megcsalatva”. Ugyanez a motiválatlan szkatologikus motívum jön be egy proteuszbeli képbe, ahol Stephen futólag óriást játszik, és egy angol mondókát, a Babszem Jankót kissé átformálva szól: „Feefawfum. I zmellz de bloodz odz an Iridzman”. Szentkuthy fordításában: „Keltakakálta kölyköknek é-érzem vérszagát”. Az új verzió, megidézve Vörösmarty Mihály Lear király fordítását, amely szintén felsejlik a jelenetben, így hangzik: „Hujhá! pihá! Írrr vérrrt orrrontok itt”. Amikor a következő, Kalüpszó fejezetben aztán látjuk Leopold Bloomot reggeli vesepecsenyéje után a beleit üríteni, akkor meg egy másik motiválatlan dimenzió épül be a képbe. Azt a gondolatsort: „Hope it’s not too big, bring on piles again. No, just right. Ah. Costive”, Szentkuthy így fordítja: „Remélem, nem túl nagy, hogy újra ezek az aranyér dolgok. Nem. Ideális. Ah! ámen”. Bartos javít ugyan a mondat első részén, de a képtelen „ámen” megmarad. Az új fordításban mindez: „Remélem, nem túl nagy, nehogy kijöjjön az aranyerem. Nem, pont jó. Kész. Ah! Kemény dió volt”.

A motiválatlan obszcenitásokra a legjobb példákat a versikék szolgáltatják. A legelső, megdöbbentő módon, Stephen halott anyjának emléke kapcsán merül fel. Ahogy halott anyjára gondol, Stephen gondolataiban felsejlik egy kis dalocska az anyjának valaha kedves Turkó a rettentő című pantomimból: „I am the boy / That can enjoy /  Invisibility”. Szentkuthy fordításában: „Elélvezek / Ó láthatatlan egek / Isten megérkezett”. Ez már Bartos Tibornak is sok volt, ki is javította: „Mennyei murikon, gázolhatsz hurikon / Győzhetetlen Rurikom.” Az új ezt még tovább szelídíti: „De jó nekem, úgy élvezem / Hogy nem lát senki / De senki sem.” A rengeteg felesleges obszcenitás fényében meglepő, hogy amikor az utolsó, Pénelopé fejezetben, Molly Bloom azon morfondírozik, hogy a férje „came somewhere”, vagyis „valahol elment” a nap folyamán, feltehetően a bordélynegyedben, akkor ezt Szentkuthy úgy fordítja, hogy „valamerre koslatott”.

KULTer.hu: Van-e kedvenc hibád? Olyan, amit te szúrtál ki?

Nyilván rengeteg ilyen van. Az egyik kedvenc leiterjakabom a Küklopsz fejezetben található, Bartos Tibor sem javította ki. A fejezet jellegzetessége, hogy egy mindenkit besározó, mindenkiről kétes forrásból származó szaftos történeteket tudó elbeszélő szemszögéből látjuk az eseményeket. Az egyik szereplőről például azt tudja, hogy gyakorta látogatja a bordélynegyedet, és egy alkalommal, Szentkuthy fordítása szerint „A rigóknak beadja, hogy bulvári születésű párizsi, Joseph Manuo, és szidja a katolikus vallást, és hogy ő celebrálta a misét az Ádám és Évában fiatalkorában, csukott szemmel, és ő írta az Újszövetséget, és az Ószövetséget és összevissza, és közbe lenn jár Turkesztánba”. Az Ádám és Éva egy valóban létező dublini templom dublini beceneve. A többit illetően azonban, nos, a nagyotmondás ennek a fejezetnek a jellegzetessége, de itt mástmondásról van szó. Az új fordításban ugyanez a rész úgy hangzik: „A cafkák előtt franciának adja ki magát, Joseph Manuo, oszt szidja a katolikus vallást, mikor fiatalkorában csukott szemmel ministrált az Ádám és Évában, meg hogy ki írta az Újtestamentumot meg az Ótestamentumot, közbe meg ölelgeti meg tapizza őket”.

KULTer.hu: Nem okozott-e problémát az, hogy Joyce regényét egy négyfős kollektíva fordította? Nem csorbul-e ilyenkor törvényszerűen az eredeti szöveg egysége? Mit tettetek ennek elkerülésére?

Joyce szövegei vonzzák a kollektív megközelítést. Szerte a világban irodalomkedvelő emberek csoportosan olvassák műveit. Zürichben a Joyce Alapítványnál a ma élő egyik legismertebb Joyce-kutató, Fritz Senn vezetésével hétről hétre együtt olvassák az érdeklődők az Ulyssest, illetve a Finnegans Wake-et. Egy kutatói ösztöndíjnak köszönhetően másfél évig része lehettem ennek a folyamatnak, és rengeteget tanultam, mint ahogy Joyce-szimpóziumokon és nyári egyetemeken szervezett közös Joyce-olvasásokon is. A fordítás tekintetében sem új, hogy egy kollektíva lát hozzá a feladathoz. Amikor Babits Mihályban nem sokkal a regény megjelenése után felvetődött az Ulysses magyar fordításának gondolata, a feladat kivitelezését ő is kollektív formában képzelte. Joyce maga is együttműködött regénye első német és francia fordítóival. A közelmúltban franciául és németül is egy fordítócsoport fordította újra a regényt, az új holland fordítás pedig egy fordítópáros munkája. Annak, hogy több ember dolgozik a szövegen, nyilván vannak előnyei és hátrányai. A legfőbb előnye persze az, ahogy Kappanyos András gyakorta elmondta, hogy a kompetenciák összeadódnak. András például műfordítói múlttal rendelkezett, engem pedig elsősorban Joyce-kutatói minőségemben hívott meg, mivel fő kutatási területem tizenöt éve Joyce, különösképpen az Ulysses. A munka során aztán rájöttem, hogy magát a fordítói tevékenységet is nagyon élvezem, és a jövőben is szeretném folytatni.

A szöveg egysége, azt gondolom, összességében nem csorbult, mert jóllehet a csoport négy tagjának nagyon más a nyelvi habitusa, illetve a fordítás feladatával kapcsolatban sem értettünk mindig egyet, törekedtünk a kompromisszumos megoldásokra. Ez csak időnként bizonyult lehetetlennek, ekkor pedig András mint projektvezető szava volt az utolsó.

KULTer.hu: Hogyan alakult ki a gyakorlatban a munkafolyamat?

A munkafolyamat maga úgy nézett ki, hogy először is szétosztottuk magunk között a fejezeteket, első körben egy-egy ember revideált egy-egy fejezetet. Én például a 7., 10., 12., 13., 16. fejezeteken dolgoztam először. Amikor valaki végzett a fejezetével, megosztotta azt a többiekkel. Ideális esetben mind a négyen együtt néztük végig ismét a szöveget. Számomra ekkor ment a leggördülékenyebben a munka, mert szóban rögtön ütköztetni lehetett álláspontokat. Ez azonban a távolságok miatt nem mindig valósulhatott meg. Mivel a csoport másik három tagja vagy Budapesten él, vagy munkájuk miatt rendszeresen járnak Budapestre, nyilván többet tudtak együtt dolgozni, szóban egyeztetni, mint én velük. Kezdetben többször utaztam én is Budapestre, de mivel közben megszületett a kislányom, idővel skype-on vagy telefonon próbálkoztam csatlakozni a közös munkához, majd végül egyre többet dolgoztam egyedül olyan szövegeken, amelyeket András, Dávid és Gábor együtt munkált meg, és leginkább e-mailen keresztül folyt köztem és a többiek között a kommunikáció. Ez nagyon időigényesnek és a vitatott kérdésekben időnként bizony frusztrálónak bizonyult.

KULTer.hu: Saját olvasástapasztalatomból kiindulva az Ulysses (legalábbis a regény bizonyos fejezetei) csak kevéssé érthető és élvezhető jegyzetek nélkül. Mi ezzel kapcsolatban az új fordítás felfogása?

Teljesen igazad van, jegyzetek nélkül nem ugyanolyan az olvasásélmény, mint jegyzetekkel. Amikor először, jegyzetek nélkül olvastam angolul az Ulyssest, bevallom, nem sokat értettem belőle, és ez folyamatosan frusztrált. Különösen nehéz volt a 7. (Aiolosz), a 9. (Szkülla és Karübdisz), a 11. (Szirének), a 12. (Küklopsz) és a 14. (Napisten marhái) fejezeteket elengedett kézzel olvasni. Ennek ellenére a nyelv szépsége és a szöveg humora megfogott. Remélem, a megújult magyar fordítás is képes lesz erre.

A munka során azonban folyamatosan szem előtt tartottuk, hogy a magyar olvasót jegyzetek fogják segíteni. Abban a koncepcióban, hogy ez egy kritikai fordítás lesz, benne foglaltatott az is, hogy jegyzeteket írunk. Ez időnként fordítói döntéseket is befolyásolhatott. Eredetileg egy külön jegyzetkötet elkészítése volt a terv. Az internet adta lehetőségeknek köszönhetően azonban a jegyzetek valószínűleg elektronikus formában állnak majd azok rendelkezésére, akik szükségét érzik, hogy időnként belepillantsanak.

Az idézetek esetében persze biztosan sok olvasónak jelent majd új örömforrást, hogy jegyzetek segítsége nélkül is felismerheti majd őket. A megújult fordításnál ugyanis nem kis filológiai munkát fektettünk abba, hogy jelentősen kiterjesztettük a magyar fordításban is Joyce szövegének komplex utalásrendszerét. Nyilván a teméntelen bibliai és Shakespeare-idézet esetében volt ezt a legfontosabb megoldani, de általánosságban is arra törekedtünk, hogy ha egy angol idézetnek létezik magyar fordítása, akkor az szerepeljen a szövegben. Bár Szentkuthy felhánytorgatta Gáspárnak, hogy sok esetben nem vette észre a Shakespeare-idézeteket, ő maga is jócskán hagyott munkát nekünk. Az allúziók pontos feltérképezésében a mi munkánkat persze nagyban megkönnyítették az Ulysseshez írt angol jegyzetapparátusok, illetve az internet, amelyek nem álltak elődeink rendelkezésére.

KULTer.hu: A közös munka mindig vitákkal jár együtt. Voltak-e különösképpen emlékezetes viták, olyan szöveghelyek, amelyek fölött nagyon nehéz volt konszenzusra jutni?

Volt belőlük bőven, de szerencsére a legtöbb konkrét esetben sikerült kompromisszumos megoldást találni. Jó pár helyen persze nem. Voltak aztán olyan általános, a fordítás feladatával kapcsolatos kérdések, amelyekben nem értettünk teljesen egyet. Az én álláspontom következetesen az volt, hogy a magyar fordítás nem lehet transzparensebb, a befogadó számára könnyebben olvasható, mint az eredeti. Sok esetben, amikor tapogatóztunk a konkrét jelentést illetően, ír, angol és amerikai anyanyelvű Joyce-kutatókat vagy kedvelőket kérdeztem, hogy ők értik-e. Számomra az ő kompetenciájuk volt a mérvadó.

Egy másik vitaforrás az volt, hogy mennyire egyértelműsíthet a fordítás. A legtöbb galibát e téren a névmások okozták, illetve az, hogy az Ulysses kedveli az elliptikus szerkezeteket. Angolul, még ha nincs is nevesítve valaki, a neme az egyes szám harmadik személyű névmásból kiderül, ami legalább részben iránymutató az olvasó számára. Mivel magyarul nincs ilyen kapaszkodó, gyakran muszáj konkrétabbá tenni, hogy kiről van szó, hogy ne tegyük homályosabbá a szöveget. Legtöbb esetben sikerült közös nevezőre jutnunk e téren, de például a Kalüpszó fejezet nyitójelenetében én még mindig nem örülök annak, hogy rögtön kiderül, Leopold Bloom a neje számára készíti a reggelit. Az angolban egyszerűen annyi áll, hogy „for her”. Mivel egy nősténymacska ólálkodik Bloom körül a konyhában, egy pillanatra az eredeti olvasója azt is hiheti, hogy Bloom a macskának készít reggelit. A magyar fordításból ezt az aprócska ambivalenciát már a Szentkuthy-fordítás kiiktatta. Én szívem szerint restauráltam volna, de így maradt.

Egy másik jellegű probléma. Kezdetektől fogva vitaforrás volt, hogy melyik bibliafordítást használjuk. Én az újabb katolikus fordítások mellett voltam, mivel az Ulysses ír katolikus kultúrkörben gyökerezik, de fordítótársaim ragaszkodtak a protestáns Károli-fordításhoz, mivel szerintük a magyar irodalmi nyelvnek ez lett szerves része. Mivel a huszadik századi magyar irodalomban ők jártasabbak, mint én, beletörődtem ebbe a döntésbe. Így a Károli-fordítás lett az alap, de helyenként a Szt. István Társulat fordítását használtuk, ahol a Károli nagyon nem illett a képbe.

KULTer.hu: Noha szavaidból nyilvánvaló, hogy az egész munka szellemi kaland volt, mégis arra kérlek, említs néhány különösen izgalmas kihívást, olyan fordítói megoldásokat, amelyek érdekesek lehetnek a közönség számára.

Az Ulysses bőven kínál olyan helyeket, amelyek alaposan megdolgoztatják a fordítót. Rögtön az első fejezetben van egy angolul is enigmatikusan hangzó mondat, amelyet sok angol anyanyelvű olvasó sem ért, jóllehet teljesen transzparensnek tűnik. A bohóckodó Buck Mulligan a következő mondattal hagyja el a Martello-tornyot, ahol az Ulysses nyitófejezete játszódik: „And going forth he met Butterly”. Fritz Senn szerint ez az Ulysses lefordíthatatlanságának legjobb példája, mivel a mondat látszólag egy egyszerű találkozást ír le a találkozások e nagy könyvében, de gyakorlatilag nem más, mint egy újtestamentumi mondat, a Krisztust háromszor megtagadó Péter bűnbánó sírásának parodisztikus variánsa: „And going forth he wept bitterly”. Gáspár és Szentkuthy is szó szerint vagy majdnem szó szerint lefordítják a Joyce szövegében szereplő mondatot, vagyis a bibliai rezonancia teljesen elvész, marad viszont egy rejtélyes név, amelynek nincs semmi szerepe később a szövegben (ezen kívül még egyszer tűnik fel az álomszerű Kirké fejezet kavalkádjában). Sok más nyelven úgyanígy jártak el a fordítók. Az új magyar változat más utat választ: a bibliai mondat magyar fordításban lehetővé teszi, hogy enyhén torzított változata az Ulysses magyar szövegébe teljesen motiváltan épüljön be. Összegyúrva a mondatnak az archaikus Károli-fordításban szereplő kezdetét – „És kimenvén onnan” – és kissé eltorzítva a legújabb protestáns és katolikus Biblia-fordítások megegyező második részét – „keserves sírásra fakadt” – végül ez lett az eredmény: „És kimenvén onnan keserves sírásóra akadt”. Túl hosszú lenne itt most ecsetelni azt, hogy miért és hogyan motivált ez a mondat a szövegkörnyezetben, de ha valakit érdekel, részletesen írtam erről az Alföld 2010/9-es számában, ahol fordítócsoportunk mind a négy tagjának megtalálhatóak az Ulysses-fordítással kapcsolatos cikkei.

Hasonlóan komoly kihívás volt az a betűzési rejtvény (spelling bee), amely Mr Bloomnak egy betűszedő munkáját figyelve jut eszébe a 7. (Aiolosz) fejezetben. Az első megoldandó feladat természetesen az volt, hogy az angol helyesírás buktatóit a magyar helyesírás buktatóival kellett helyettesíteni, ami önmagában nem jelentett volna hatalmas gondot. Ami azonban jelentősen növelte a feladat komplexitását, az az, hogy a rejtvény különböző motívumai teljesen különböző szövegkörnyezetekben újra meg újra felbukkannak, tehát számos dimenziót kellett összeboronálni a megoldás megalkotásában. Szentkuthy fordítása ismét csak helyi szinten kezeli a problémát, minek következtében a 11. (Szirének) fejezetben egy helyütt teljesen zagyva lett Bloom tudatfolyama. Mivel az Aiolosz fejezet volt az első, amelyen egyedül elkezdtem dolgozni, ez volt az első dilemma, amellyel szembe találtam magam. A kezdetek kezdetén megszületett egy változat, amellyel évekig dolgoztunk: „Mulatságos végignézni, amint ret két té tenetes sietség té es, nem? gel egy zaklatott ószeres egy helyi el ipszilon fejfát mustrálgatott, amit a halott nem hallott. Hülyeség, nem? A hallott persze a halott miatt került bele”. Ezt később valamelyest össze lehetett hangolni a Szirének és Eumaiosz fejezeteken belüli visszacsengésekkel, de a Kirké fejezetbe egyáltalán nem illett, ezért a közelmúltban egy minden környezetben működő újabb megoldás váltotta fel: „A notórius nótárius, aki a tanácsot megszívleli (l-lel), egyelőre (n nélkül) nem szíveli (l nélkül), szerinte kész siralom (rövid i), hogy egyenlőre (n-nel) készül minden sírhalom. Hülyeség, nem? A sírhalom persze a siralom miatt került bele”.

Végül egy harmadik pozitív fordítói élmény a Szirének fejezet kapcsán. Ez egy zenei ihletésű fejezet, ahol a zene nemcsak tematikusan, hanem formailag is meghatározó. Kétségtelen, hogy Szentkuthy fel volt vértezve azokkal a zenei és ritmikai képességekkel, amelyek ennek a fejezetnek a fordításához szükségeltettek, mégis rengeteg ponton módosításra szorult a szöveg. Most csak azt a dimenziót említem, amelynek a megoldása számomra az egyik legnagyobb örömforrást jelentette. Joyce, az irónia nagymestere különösen sokat zsonglőrködik e zenével átitatott fejezetben egy kopasz és süket pincér, Pat figurájával. Egy példa ezek közül: amikor Mr. Bloom arra gondol, mennyire idegölő az, amikor a tőszomszédságban két zongorázni tanuló kislány egyszerre skálázik le-föl, a következő bekezdésben ez a három mondat olvasható: „Bald deaf Pat brought quite flat pad ink. Pat set with ink pen quite flat pad. Pat took plate dish knife fork. Pat went”. Egy zürichi Joyce-workshopon jött az a reveláció, hogy ez a három mondat eljátssza azt, amire Bloom gondol, vagyis fel-le-fel skálázva lehet olvasni. Szentkuthy fordítása, bár ügyel a hangzásra, ezt nem teszi lehetővé: „Kopasz süket Pat lapos tömböt hoz. Tintával a tollat leteszi laposan. Elvitte a tányért, tálat, kést, villát. Elment”. Mivel a magyar nyelv sokkal kevésbé operál egy szótagú szavakkal, mint az angol, pláne ha múlt idejű igei szerkezetekről van szó, első látásra lehetetlennek tűnt a feladat megoldása. Végül azonban mégiscsak sikerült, és úgy, hogy az alkalmazott stratégia teljesen beleillik a szöveg logikájába, mivel a szavakat ebben a fejezetben Joyce is előszeretettel csonkolja: „Kop sük Pat hoz toll tint lap tömb. Pat tesz tint toll Bloom lap tömb le. Pat visz tány tál kés vill. Pat megy”.

KULTer.hu: Maradtak-e olyan részek, amelyeknek a megoldásával nem vagy teljesen elégedett?

Előfordult, hogy hiába törtük a fejünket, nem sikerült sikertörténetként elkönyvelni végül egy-egy dilemmát. Az Aiolosz fejezetben a mindenkit lelejmoló, lapos humorával villogó Lenehan találós kérdésének fordítását például nem sikerült közmegelégedés tárgyává tenni. Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy az új magyar verzió is sokkal kevesebbre képes, mint az eredeti, de nincs mit tenni. Lenehan találós kérdését azért nehéz megoldani, mert, mint oly sokszor, itt is több dimenziót kellene összegyúrni. Angolul így hangzik: „Which opera is like a railway line?” Megfejtés: „The Rose of Castile… Rows of cast steel”. Vagyis a találós kérdés megoldása egy szójáték (pun), ugyanakkor egy létező ír opera címe. Mivel ennek az operának a címe itt tűnik fel először, majd folyton visszatér, a rózsa motívum fontos a szöveg egészében, a Kasztília rózsája pedig a Gibraltáron született Molly Bloomot idézi meg, ha azt a megoldást választjuk, mint Szentkuthy, hogy nem ragaszkodunk az operacím megtartásához, akkor egy fontos motívumhálót szakítunk meg. Lenehannek továbbá nem véletlenül jut eszébe „vadonatúj” találós kérdése, hanem azért, mert egy másik szereplő épp ebből az operából dalolászik két sort közvetlenül az ihlete előtt. Ezt persze a magyar olvasó magától nem fogja tudni, de jegyzetekkel segíthetünk neki. Bizton állítható, hogy mára már minden angol anyanyelvű olvasónak jegyzetek hívják fel erre a kapcsolatra a figyelmét. Az új változat tehát megtartja az eredeti opera címét, és ehhez igazítja a szóviccet, amely ezáltal, ha nem is tűnik el, de az eredetihez képest jócskán ellaposodik: „Melyik operát adják a virágpiacon? A Kasztília rózsáját”. Ez a veszteség azonban nem olyan kínos, mint amilyennek első látásra tűnik, mert Lenehan szójátékai általában laposak, nagyobb a füstjük, mint a lángjuk. Remélem, hogy a mi munkánk esetében fordított lesz a helyzet.