Küldemény a határ túloldaláról

A Tiszatáj júniusi száma az áprilisihoz hasonlóan ismét olyan, egy témára reflektáló blokkal jelentkezik, amely a „lengyel hónap” írásai után most a kortárs horvát költészetbe enged bepillantást a magyar olvasó számára. Az új számot a horvát szövegek mellett természetesen magyar irodalmi művek teszik teljessé.

Ritkán szoktam a végén kezdeni egy folyóiratot, főleg nem a gyakorta tematikus egységekkel jelentkező Tiszatájt, most azonban mégis a szemléző írásokat böngésztem át először. Legelsősorban két szövegre voltam kíváncsi: az egyre terebélyesebb recepcióval bíró Barna Dávid-regényre érkező kritikusi reflexiók, valamint a Nádas Péter legújabb esszékötetét bemutató írás keltette fel az érdeklődésemet. Kezdjük az utóbbival.

Nádas kötete hét esszét fűz egybe, valamennyi 2007 és 2010 között íródott. A Fantasztikus utazáson kötet darabjai a nemzeti „önszemlélet és a közélet súlyos hiányosságaira reflektálnak”, „a rend és a rendezetlenség, a kozmosz és a káosz lehetséges értelmezéseit adják a magyarországi gazdasági, társadalmi, szellemi és morális állapotok terén”. A köz dolgai iránt érdeklődő, politikus alkatú Nádas mind a hét szövegét egyenként mutatja be a könyvet recenzeáló Ócsai Éva, így kritikája releváns közelítési módokat kínál a mindössze 128 oldalas könyvecske tartalmához, olykor utalva a szerző korábbi esszéire.

Huszár Tamarának adatott meg a lehetőség, hogy kritikai górcső alá vegye az álneves Barna Dávid Egy magyar regényét. Huszár szerint a szerző „bravúrosan” bánik a szerkezettel, a könyv összetettsége pedig „rengeteg szempontot kínál fel az értelmezők számára.” Kritikája már-már laudáció, erénye viszont, hogy – a lehetőségekhez képest – alapos interpretációja is a textusnak. A mérlegen rovatban az említett két könyv mellett még Drago Jančar, Böndör Pál és Acsai Roland  műveinek értelmezési lehetőségeit is megvilágítják a recenzensek.

Vajon Közép-Európa tényleg egy varázslatos üveggolyó, amit Milan Kundera talált ki magának franciaországi magányában, ahogyan azt egyszer Esterházy Péter megfogalmazta? Vagy egy olyan kulturális tér, ahol a közép-európainak tartott irodalmak metszéspontjai találkozhatnak? A lengyel irodalommal (s különösen Czesław Miłosz munkásságával) foglalkozó áprilisi szám után most egy másik közép-európai nemzet irodalmát ismerheti meg a Tiszatájt kézbe vevő olvasó.

A mostani áttekintés szemhatára ugyanakkor szándékoltan kisebb, mint a „lengyel szám” esetében. Részint azért, mert előbbiben nemcsak az irodalom, hanem más művészeti ágak, így a zene, a tánc és a színházi élet is terítékre került, részint pedig azért, mert a fiatal horvát lírikusok műveinek szemezgetésekor az volt az egyik döntő szempont, hogy csak az 1973 után született költők művei kerüljenek be a válogatásba. Olyan szerzők szövegei olvashatók tehát, akiknek az első vagy a legjelentősebb kötetük a kétezres évek elején jelent meg, akiknek még nincs egyértelműen kijelölt helyük a kánonban, s akik nélkül mégis „nehéz lenne elképzelni a közelmúlt fiatal horvát költészetét”.

A számot egyébként horvát fotóművészek, így Nina Durdević, Damir Źiźić, Vladimir Živković, Hravoje Zalukar, Vladimir Končar, Domagoj Kunićés Dijana Klarić alkotásai illusztrálják, s a képek helyenként akár személyesebb párbeszédbe is léphetnek a szövegekkel.

Ahogyan Branislav Oblučar és Marko Pogačar fogalmaz, „egyéniség, öntudat, a költői pluralizmusra való törekvés, valamint a kontextus ismerete” azok a jelzők, amelyekkel általánosságban le lehet írni a fiatal horvát költői szcéna állapotát. A Tiszatáj által bemutatott szerzők – például a széles körben olvasott „valóságköltészetet” képviselő Vlado Bulić, a radikális vallomásossággal kitűnő Marija Andrijašević Davide, vagy a textualista hagyományokból merítő, „dinamikus lírai univerzumot” felépítő Dorta Jagić – szövegei „egy párhuzamos világból (…) érkező küldeményként olvashatók, amelyek távolsága vagy közelisége a földrajzi távolságtól függ a legkevésbé.”

A horvát részleg után a magyar próza következik. Olvashatjuk Sántha Ferenc groteszk, néhol szürrealisztikus novelláját Mecskereki Kornél halálairól, Turczi István Azrael című szövegének egy részletét, vagy éppen Ferdinandy György töredékes visszaemlékezéseinek, „emlékszilánkjainak” nyolcadik darabját.

A nemrég indított Ajánlom, kortársam… rovatban Gergely Ágnes idézi fel személyes élményeit Nemes Nagy Ágnesről, majd két tanulmány következik. Lengyel András Cholnoky Viktor Népszava-afférját ismerteti, míg Kálecz-Simon Orsolya Identitás, trauma és nyelv című tanulmányában Julia Kristeva és Dubravka Ugrešić szövegeit olvassa össze a kelet-európai és az emigrációs identitás szövegbeli megalkotottságára koncentrálva.

A számot Márok Tamás az idén hetven éves Németh József operaénekessel készült interjúja zárja, míg a periodikához mindig kapcsolódó diákmellékletet ezúttal Cservenka Ferenc és Porvai Gergely jegyzi, s a Vörös Rébék értelmezési rétegeit kívánja megvilágítani a (diák) olvasó előtt.

Tiszatáj, 2012/6.