A (…) Pókember

Egy reboot születési körülményei általában behatárolhatók a gazdasági mutatók diktálta prekoncepció, illetve a stúdió farzsebébe tömött filmes jogok tengelyén. Az őszinte kreativitás vezérelte produkciók ilyen esetben ritkaságszámba mennek. A csodálatos Pókember éppilyen zabigyereke a Sonynak, mivel a górék még sokáig szeretnék ölükben ringatni a brandet. Az ő részükről tehát érthető az ügy. Az viszont, hogy emiatt moziba menjen az ember, már kevésbé.

Egyetlen kikötésem volt: ha a siralmasan gyengére sikerült első trilógiát (annak is különösen az utóbbi két részét) felülmúlja a jelen alkotás – ami önmagában még mindig nem teljesítmény –, legalább egy képregényes esszenciával szoptatott Pókember-film biztonságos tudatában alhatnék éjjel. Nem érzem, hogy különösebben magasra került volna a léc. Pókember mégis épphogy sérv sújtotta küszködéssel képes ezt alulról súrolni. Ugrásról szó sincs, hősünk bármennyire is Csodálatos.

A végterméket elnézve az a benyomásom támadt, mintha Marc Webb egy időmérő edzés idegességével vitte volna vászonra Peter Parker történetét. A klasszikus eredetmitológiát, annak minden kulcsfigurájával elénk teszi, de arra játszik, hogy ezeket a standard köröket gyorsabban fussa végig, mint Raimi munkája. Mivel csupán tíz év van utóbbi első epizódja és a mostani között. Érthető, hogy nagymamáknak egy sebtében elmesélt középsulis délelőtti nemtörődömségével narrál. Ügyesen kerüli tehát a szájbarágást, az önismétlést, ami dicséretes; még egy plusz szálat is sző Peter szüleinek eltűnéséről. Ben bácsi meghal, iskolai kirekesztés, szuperhőslét miatti szakítás a Nővel.

Mindez csak díszlet. Ott vannak, mert ott kell lenniük, a graffiti hanyagságával vázolva fel a háttérben. Ez is persze az új, tini-Pókember modernizáltságát hivatott kiemelni, elvinni azon a csapáson, amit a 2000-es évek elején indított Ultimate Spider-Man taposott ki, hogy a frissében ropogós kultúrájú nemzedékek is azonosulhassanak vele. Webb azonban beleragadt a sematikus karakterek és elnagyolt dramaturgia hálójába. Míg a trilógiában – maradjunk inkább szigorúan annak első részénél – a főhősön kívül minden nyüzsgő mellékszereplő kidolgozottsága úgy-ahogy működött és támpontot nyújtottak morális megalapozottságához, ezúttal pont inverz mechanikát kapunk, vagyis Pókember jelleme konstans, de a hordalék karakterek irritálóan semmilyenek. Ha most hallottam volna a figuráról először, meg nem mondanám, miért adja szuperhősködésre a fejét. Ettől lesz az egész film színtelen-szagtalan, de legfőképp: gáz.

A szerelmi szál kevésbé tenyérbe mászó, mint ami a patetikus nyáladzást produkáló Toby Maguire és Kirsten Dunst között feszült. Stone és Garfield maximális beleéléssel esnek egymásnak (bár utóbbi gejl játékától mai napig viszolygok), de bárgyú dialógusaikon kívül nincs igazán árnyalva a dolog. Ha ilyet akarok látni, átkapcsolok a Szívtipró gimi nyekergő romantikájára. Gwen ráadásul a film első felében bántó mellőzöttséggel kerül elő olyankor, mikor épp hirtelen kutyaszemekkel át kell ölelni a frusztrált Petert. Infantilis gügyögést pedig igenis lehet remekül tálalni, élő példa erre a Bosszúállók, ami a nézőt ugyanúgy gyereknek nézi. A csodálatos Pókemberbe szimplán nem szorult annyi lelkesedés, hogy sallangmentesen falra tapasszon minket.

Egy valamirevaló főellenséggel sem tudtak szolgálni az írók, mert a Gyík ronda meg zöld ugyan, de kevesebb dimenziója van, mint a Tetrisnek. Egy hamisítatlan nemezisnek az volna a feladata, hogy a képregényhéroszt azonos mérvű tőkesúlyként megtartsa a komplexitás dinamikájában. Magyarán egy jó főgonosz nélkül nagy nulla, pusztán üres akcióbábu, kizárólag a szuper- és a hőstulajdonságok lebutított hordozója. Parker ugyanakkor nem akkora balfarok, még így is életszerűbb, mint a Maguire által megformált inkarnáció, de ambíciói egyszerűen nem látszanak át latexgúnyáján. Pislákol a nélkülözhetetlen bűntudat, de ha benne is volt a fejlődés potenciálja, a film közepére teljesen lezsibbad, nincs hosszú erkölcsi bukkanókkal teli út A-ból B-be. Ben bácsi halálát fogalmam sincs, hogyan, de sikerült elvinni a totális személytelenségbe, majd öt perccel később poénkodó gazfickógyepálást látunk. Csomó drámai mozzanat fogan meg, hogy aztán halva született hasznavehetetlenséggel vágja falhoz a rendező. Peter csak azért szakít Gwennel, hogy három snittel később ezt semlegesítve újra egymásra mosolyogjanak.

Az akció legalább élvezetes, a trilógia karakteridegen kínossága után végre telivér Pókember-kalandokat kapunk – értem ezt az apró poénokra és a tét nélküli bűnözők laza lekapcsolására. Ha bármi erénye van az új adaptációnak, akkor az a humor (Stan Lee cameoja legalább akkora flash, mint Rozsomáké az X-men: Az elsőkben).

Hullámvasútszerű élmény, moziból kijövet más nem is nagyon marad meg az emberben ezen kívül. Csak a penetráns izzadtságszag, ami a produkció kényszerűségmirigyéből tör elő, mivel a Sony – az anyagiakon összebalhézva, valamint attól való reális félelmében, hogy a jogok visszaszállnak a Marvelhez, amennyiben porosodni hagyják – muszájból cserélte le az egész stábot és kezdte az elejéről. Alkalmi nyári munka ez. Semmi több.

A csodálatos Pókember (The Amazing Spider-Man), 2012. Rendezte: Marc Webb. Forgatókönyv: Alvin Sargent, Steve Kloves, Steve Ditko, Stan Lee, James Vanderbilt. Szereplők: Andrew Garfield, Emma Stone, Martin Sheen, Rhys Ifans. Forgalmazza: Columbia Pictures.