CXLI.
A Balaton nem afféle könnyűvérű nő,
hogy rátalálván azonnal a habjaiba dőlj.
A tiszteletet megadva nyugtasd távlatait,
csendesedj, hogy meghalld, ha mond neked valamit,
és úgy vetkőzz, hogy ő méltóságos szerető.
CXLII.
Néztem évek múlva, mikor arra jártam,
ott oldalt-hátul azok a kis fehér házak,
kertek, hol talán az Álomarcú vendégeskedett,
szőkesége megbújik az alkonyatban,
s mintha egy bokorágat félrehajtana.
CXLIII.
Ő volt az a hosszú ház a Fehérvári úton,
mintha egyedül ő lakott volna benne,
vagy fiatal hamvát keverték volna a falba,
ha ránéztem a házra, őt éreztem,
s most… mostanában nem járok arra.
CXLIV.
Nyomorékápolástól és több mástól kimerülten
egy üveg sör is a fejembe szállt,
áttértem a másik sávba,
mentem szembe a jövővel,
jó közel volt már, mikor jobbra fordítottam a kormányt.
CXLV.
Azelőtt csupa lassabban gyorsuló kocsit vezethettem,
talpam alatt puhán omlott a gázpedál,
az S kanyarban csúszva pördül az Álomarcúék ladája,
hátul vele és Patroklosszal csapódik a sövénynek,
de sérülés nincsen, csak defekt az esős időben.
CXLVI.
Akkor is így hármasban voltunk, sokkal korábban,
mikor nagy egyetértésben megállapítottuk,
milyen viszolyogtató, ha a fiúk egymással,
rokonok között mondjuk még rendben van,
de különben csak a buzik puszizkodnak.
CXLVII.
És amikor legközelebb találkoztam Patroklosszal
– pár napon belül, egy közeli útkereszteződésnél
váratlanul szembejött az utcán –,
a szárnyas, arany időben
csókkal köszöntöttük egymást.
CXLVIII.
Anyám féltékeny volt rá
– mint annyian –, és meggyanúsított,
hogy szerelmes vagyok belé,
amin én mélyen fölháborodtam,
pedig (és mert) ebben igaza volt.
© Nyilas Atilla Richárd, 2012. Minden jog fenntartva
A sorozatot a Gamax Kft. támogatja.
