Egy kifordított Dante-idézet és Málik Roland versei mellett a Nyáry Krisztián-jelenség bemutatása és Lakatos István Dobozvárosának részlete várja az olvasót a Csillagszálló idei 2., Felejtő című számában, aminek tematikáját Pálfi Anna novellájának sorai summázzák: „néha mások gonoszsága miatt sír az ember”.
Az Oltalom Karitatív Egyesület gondozásában megjelenő Csillagszálló megdöbbentően újat, elgondolkodtatót adhat egy olyan olvasó számára, aki először veszi kezébe a lapot: egyszerű borítóterv, kézírásra hasonlító betűtípus a címeknél és fekete-fehér képek. Mi ebben olyan újszerű? A koncepcióra már az első néhány szöveg után felfigyeltem, de ahogy haladtam oldalról oldalra, egyre mélyebben és részletesebben tárult fel az a világ, amit a Csillagszálló rejt. Vagyis a csillagszálló lakói: a hajléktalanok. Ez a nézőpont a társadalom számos rétege számára ismeretlen, olykor félelmetes és idegen, de Kiss Géza interjúja után már meglepően közelinek hatott, talán meg is értettem valamit. De haladjunk sorban…
A Zefír című Pálfi Anna novella egy aranyhörcsög és egy kislány szoros kapcsolatát mutatja be, ami egy szerencsétlenül alakult iskolai Bolondos nap után megtört: a meg nem értettség, az osztály gúnyos röheje nyomot hagyott a lány lelkében, és a könnycseppeket aznap utoljára nyalogatta le a kis állat a bánatos arcról. A Kaffka Margit-féle Forgóék fiatal, szegényes házaspár egymásra kényszeredettségéről, de egyben csöndes boldogságáról szól. A férj hamis ötkoronást kap vissza a trafikostól, s az egész bolt előtti rágalmazás és megaláztatás után az utolsó – ám hamis – koronáikat húsra költik. Hiába a lelkiismeret, az emberek aljasak, élni, túlélni pedig muszáj. Nem tekinthetünk rájuk bűnösökként. Esze Dóra Menyasszony című munkájában a latin-amerikai Josefa Miranda életéről, különös szokásairól, fura családi helyzetéről és még furcsább öngyilkosságáról(?) kapunk leírást.
Lelkiismereti kérdést okoz egy gyermekkori csínytevés a Zöld disznóban, s e visszaemlékezés után Vécsei Rita Andrea a később egyedül élő, csendes, magába forduló, megkeseredett felnőttet ábrázolja: „Lenézi, aki nős, aki szerelmes, akinek gyereke van, aki örül. Nem szokott örülni.” Szajkó Ferenc írása, az Amerikai levelek egyszerre életrajz és szociográfia: szó esik háborúról, nyomorról és koldulásról, homokszögek készítéséről, egy kántorról, aki az Édes Jézus neked éleket „cigányosan cifrázva”, szívéből adta elő a vasárnapi misén, de előkerül az emlékek közül a régi, falusi lélekharang, az oroszok németüldözése és az erdélyi sziklaaratás is. A New Yorkban eltöltött évek egy könyvesboltról adtak maradandót az írónak: hajótöröttek szigete volt ez, a megpihenni vágyóké, a „Tiétek minden remény, kik ide beléptek”.
A lírát Pál Sándor Attila és Málik Roland versei képviselik, Málik költészetéről, valamint Báb című posztumusz kötetéről pedig Lapis József ír. „Művészete bizonyos értelemben az elejétől fogva halálköltészet”, A Halál margójára című versét pedig az egyik legnépszerűbb videomegosztón Málik saját maga adja elő, derül ki az olvasó számára. A lapban megjelent művei: Vér, Másnap a dűnén, Züm-züm dal. „[M]ost távoli nevetés / sír mindenünnen, / csak ezt hallom”, írja utolsó versében, s ez erős ellentétpárt alkot a könnyed címmel. Szabó Imola Julianna munkája egy szürke, kiábrándult, pesszimista világot mutat be: a rákbeteget nemrég tolták ki a műtőből, de várakozásai ellenére senki sem aggódott kinn érte. „Senki sem látogatta.” Expresszív, rövid, lüktető mondataival pontosan érzékelteti a magára hagyott beteget, aki már felkészült a halálára, a túlélés viszont váratlan és dühítő számára. Nyerges Gábor Ádám egy kisgyereket állít választás elé Lekváros kenyér című novellájában: „Ami előttem van, fehér, végtelen és puha. Ami átellenben, ahonnan futok, az is fehér és végtelen, de az nem puha.” A lekváros kenyér a vigaszdíj, a jutalom, a gyermek pedig tudja, bármi rosszat is tett, a kedves óvónőhöz kellene futnia akkor is, ha most kiabál vele. „Őelőle is csak őhozzá menekülhettem” – így fejezi ki az író a tiszta, gyermeki rajongást. Kalász István munkája különböző nézőpontokból mutat be életeket: egy idős nőt, aki a vonaton régmúlt szerelmét véli felfedezni, egy lányát gyászoló apa fájdalmát, egy tanácstalan, lelkifurdalástól gyötört nőt és egy tanár férfit, aki nem érti, mik az okozatok és miért nem lehet változtatni a következményeken. A nézőpontváltások különös hangulatot adnak a megszámozott szövegrészleteknek, a nyitott vég pedig továbbgondolásra ösztönzi az olvasót. Várólista című novellájában Szőcs Henriette egy veszekedés utáni beszélgetéssel nyit: a házaspár már nem szeretettel, csak belenyugvással esik túl az összekapásokon, a feleség közömbösen pornócsatornát néz, míg a férj mellette horkol, s végül a játékot, a szerelmi életük felpezsdítését jelentő bilincset a várólistás, valójában soha többé kézbe nem kerülő könyvek közé rejti.
A Nyáry Krisztián-jelenség. Menyhárt Dóra beszélgetése a „virtuális szuperhőssel”, aki a múlt század íróiról, költőiről, képzőművészeiről és zenészeiről az egyik legnépszerűbb közösségi oldalon oszt meg különböző humoros, de egyáltalán nem vagy alig ismert történeteket. Nyáry szerint sikerének kulcsa az, hogy míg a tankönyvekben az életrajzok szárazak és unalmasak, addig ő olyan részleteket mutat meg az olvasóinak szereplői életéből, amik meghökkentőek, de egyben mulatságosak is lehetnek. Így teszi Radnótit vagy épp Kosztolányit hétköznapibbá, kézzelfoghatóbbá. Nyáry első kötete őszre várható. Reviczky Gyuláról, Faludy Györgyről, Friedmann Endréről és Gerda Pohorylle-ről a Csillagszállóban is olvashatunk érdekeseket.
Keresztúri Gabriella a norvégiai hajléktalankérdésről ír Henrik Ibsen kalapjára című munkájában, amiben kifejti, hogy az északi országban milyen erővel és összefogással próbálják a nincsteleneket segíteni, s közben eszébe jutnak a hasonló helyzetben elő magyarok is. „Ebben a helyzetben mindenevő” − egy dolgozni vágyó, de baleset következtében arra képtelen hajléktalan életével ismerkedünk meg Kiss Géza interjújában. A férfi most a Csillagszállót árusítja aluljárókban, s „sokat jelent számára, hogy nem züllik el, inkább ezt csinálja.” A beszélgetés alanya a férfi testvére, aki őszintén elmondja, öccsének voltak gondjai az alkohollal, de „nem lehet másként kibírni ezt a faramuci helyzetet.” Az újság árusítását viszont imádja, látja értelmét, hogy ne igyon. A testvér szerint mindent megoldana, ha ezek az emberek munkát kapnának, és ezzel szállót is, ahol alhatnának, mert a hajléktalanszállókon lopnak, és sokan azért nem mennek oda, mert féltik azt a kicsit is, amijük van. A lapot Lakatos István Dobozvárosának részlete zárja, Ócsai Gábor pedig Zalán Isten tenyerén című könyvajánlójában ír Lakatos meséskönyvéről, amit kötelező olvasmánnyá is tenne korhatárra való tekintet nélkül.
S miért adhat a Csillagszálló megdöbbentően újat? Elgondolkodtatót? Vermes Zoltán képei megragadják az olvasó figyelmét, s el sem engedik: a fekete-fehér képek bűvölete adja a lap igazán erős, expresszív érzelmi vonalát. „Cigányportrék. Nyomorhátterű derű, életfogytig a pillanatba ragadt emberek. Statikus fotók.”
Csillagszálló, 2012/2.
