CLIV.
Aztán ők jöttek el velünk húgával
a „telekre”, álmos hajnalon
úti csomagjukat magukhoz szorítva várják
a sötét lépcsőházban, hogy a szemerkélő esőben
bekászálódhassanak a Zaporozsecbe.
CLV.
Sokáig nem „jártam” igazán senkivel,
pedig úgy képzeltük, jó lenne négyesben,
s ő egyszer azt mondta, nem érti, hogyhogy nem
belém szerelmesek mind a lányok, mert a
helyükben ő biztos nem akarna mással.
CLVI.
És eljött az az áldott szép este,
ki több, mint családtag,
remegő kézzel adom át neki
első karácsonyi ajándékomat,
„A Mester és Margaritá”-t.
CLVII.
Mikor leesett a hó,
meg se kellett beszélni:
este tíz előtt találkoztunk
a köztisztasági hivatal irodájánál
a hólapátolásra jelentkezők sorában.
CLVIII.
Megtörténik újra és újra:
a sáv szélénél állok és nézem,
ahogy lefékez, majd elsuhan az autó
barátommal és az új baráttal –
még ott állunk, aztán hirtelen a semmi.
CLIX.
Amikor ezt hallgattam, mindig rá gondoltam:
„Tovább él a nap, amikor megláttam,
tovább él a perc, amit úgy kívántam –
ha tovább élek én, tovább él ő bennem,
mit tehetnék mást, ha egyszer őt szeretem.”
Jegyzet
CLVIII.: Megjelent a Parnasszus 2009. tavaszi számában.
CLIX.: Az idézet Adamis Anna dalszövegéből való.
© Nyilas Atilla Richárd, 2012. Minden jog fenntartva
A sorozatot a Gamax Kft. támogatja.
