CLXXXVIII.
Erre vonatból se igazi jött,
se klasszikus, se kedves, se modern,
tájidegen BZMOT piros kocsikkal,
(máig nem tudom, hogy kell kiejteni),
olajszagú sivár hányinger.
CLXXXIX.
Apám kijött elém kocsival az állomásra,
noha nem is tudták, melyikkel megyek,
(sok lehetőség mondjuk nem volt),
megörültünk akkor egymásnak,
és a nap, mint hajdan, szinte úgy süthetett.
CXC.
Az alsó út mentén egy magányos fa.
Koronája fele zöldellt, fele elszáradva.
Feszülettel tövében, aztán egyre több,
és később a villám is belecsaphatott,
kivágták. Krisztus mellől elhalt a csoda.
CXCI.
Amely már akkoriban se működhetett,
balra térve, a zöld kút beton talapzatán
rikító festékkel, igénytelen írásképpel
a kezdet kezdetén egy fölirat várt:
KI ITT BELÉPSZ, HAGYJ FEL MINDEN REMÉNNYEL.
CXCII.
Vasárnap a többség még népviseletben,
mi telkesek meg toplák ruhákban,
hogy szégyelltem a faluban kiszállni.
Ajtót nyitottak tojást eladni neki,
apám meg áradozott, hogy őt befogadták.
CXCIII.
Elvittem nyolc és fél évvel fiatalabb
testvéremet első miséjére.
Öt perccel előtte még alig voltunk,
de a csengőszóig, mintegy varázsütésre
megtelt a magasabbik templom.
CXCIV.
Az asszonyok közül még csak egy-kettő „vetkőzött ki”,
a többiek szigorú feketében,
a férfiak, fiúk a jobb oldali padsorban
kívülünk, de mire észrevettem,
már bajos lett volna kijutni a miénkből.
CXCV.
És mégis ki kellett, túl a szertartás derekán,
de még áldozás előtt fölállítva félsornyi nőt,
hátunkban tekintetek száz nyilát érezve
óvatosan igyekeztünk, ám a templom küszöbét
alig léptük át, kínlódó öcsém nem bírta tovább.
© Nyilas Atilla Richárd, 2012. Minden jog fenntartva
A sorozatot a Gamax Kft. támogatja.
