CCLXV.
De mielőtt engednének leszállni,
még hetekig felszíni munkán tartanak,
meddőhányók tövében baktatok,
műhely hátsó udvarában ázom,
tanulom, hogy az vagyok, aki van.
CCLXVI.
Árkot tisztítunk a lejtősaknánál.
Fájerozó sofőröknek kibicelek.
Marci bácsi befekszik a kórházba.
Kikölcsönzöm a „Húsz órá”-t,
küldök egy levelet Vikinek.
CCLXVII.
Új műhelybe költözik a hidraulika.
Raklapra pakolunk, tömlőt válogatunk.
A targonca elakad a sárban. Nem értem,
honnan kéne lapátot vinnem a fűrészpornak –
bár maradtam volna Pesten.
CCLXVIII.
Ketten cipeljük a peremes vaskalodát,
én hátrafelé megyek, megbotlok,
hanyatt esem a sárba, a szerkezet rám,
de nem teljes súllyal, nem engedem el,
és szerencsére alig valaki látta.
CCLXIX.
Ha fasza srác vagyok, vegyem a vállamra
azt az ormótlan berendezést,
máskor meg vigyem odébb
tizenöt méterrel a fémtömböt, és fájó
csuklóra hivatkozni nem lehet.
CCLXX.
Vasat dobálunk vasra, cseng a fülem,
délután pulzál a fejem, elalszom,
éjjel több helyen sajog a testem,
borogatom a csuklóm, s egy hajnalon
konstatálhatom, hogy bevizeltem.
CCLXXI.
Amikor azt a nedves és gyűrött,
fekete foltos, foszladozó rongydarabot
műszak végén kihalászom a csizmámból,
új értelmet nyer számomra a mondás,
hogy „nem leszek a kapcád”.
© Nyilas Atilla Richárd, 2012. Minden jog fenntartva
A sorozatot a Gamax Kft. támogatja.
