Hollywood – Zárt világ

Fene gondolta volna 2009-ben, hogy az Álomgyár producerei Dél-Afrikában lelnek rá a Jóreménység-fokára, Neill Blomkampre. A műfajzsonglőr fenegyerek vadidegen színészekkel, merész dramaturgiai húzásokkal, ám mindenekelőtt szívből, friss vérrel fecskendezte be magát Hollywood zárt világába.

Az első olcsó importcikk, a District 9 magabiztosan, mégis jelentős érzelmi intelligenciáról tanúskodva vált kultuszfilmmé. Ilyen esetekben mindig a második dobás a vízválasztó: lesz-e még Hollywoodban kutyavásár? Talán törvényszerű, hogy a mainstream filmpiacon származásuk okán a latin-amerikai, illetve a mindennapi nyomor országaiból feltörő kvázi bevándorlók képesek hitelt érdemlően beszélni a kisebbség-többség konstans hierarchiájáról. Már a District 9 is ezt a problémát tematizálta, Az ember gyermekében pedig a mexikói Alfonso Cuarón nézőt megríkató brutalitással ábrázolta ugyanezt, Robert Rodriguez Machetéje pedig szatirikusan volt képes felvillantani, mi folyik a világ nem is olyan távoli, alsó fertályán.

Blomkamp idei filmje, az Elysium ugyanebbe a peremvidéki környezetbe ágyazódik, immár érezhetően hollywoodira fazonírozva. A Föld egy bolygóméretű gettóvá züllött, ahol a hivatalos személynek számító droidok tartanak rendet a pusztán mérhető személyiségjegyek összességeként számon tartott pórnép között. A kiváltságosok mindeközben egy Elysium nevű űrállomáson élnek, ahova főhősünk, Max (Matt Damon) minden áron el akar jutni.

Az Elysium nem kísérli meg detektálni a szociális visszásságokat, nem nyújt értékelhető megoldást. Mindössze egy remekül összerakott akciófilmről van szó, ami annak ellenére, hogy Blomkamp intellektusát teljesen kilúgozta, mégis izgalmas, legnagyobb erényei pedig (Vincent Vega után szabadon) azok a kis különbségek. Minden átlagossága ellenére – főként a nyári dömpinghez mérve – pislákol benne az egyéniség. A film klasszikus határidős, célelvű narratívával operál, a forgatókönyv tulajdonképpen pontosan ugyanolyan szerkesztésű, mint a D9. Adott két párhuzamos cselekményszál – a főhős saját fiziológiai problémája, valamint az elnyomott közösségé –, amelyeket zökkenőmentesen hegeszt össze a mozi, csak azért, hogy a személyes történés, versenyfutás még kiélezettebb legyen. Tehát a motivációk a maguk egyszerűségében teljesen kidolgozottak, az akció-szcéna pedig pont ennyit igényel. Az Elysiumban már itt észrevehető a produceri kontármunka. A keretet adó melodramatikus szál abszolút fölösleges (pláne a szájbarágós flashbackkel hangsúlyozva), nem árnyalja tovább a karaktereket, emiatt az epilógus sem áll jól a filmnek, érdektelenségbe fullad, túlzottan is az álomgyári idealizmushoz igazították, szemben a D9 menthetetlen cinizmusával.

Viszont míg a D9 esetén a figurák a moralitást tekintve eljutottak A-ból B-be, addig az Elysium karaktereiből kispórolták a jellemfejlődést, hiába spécizték fel külsőleg high-tech kütyükkel a főhőst. Ugyanez történt a filmmel is: 115 millió dollárral feltupírozták a valóban eszetlenül menő látványvilágot, de belül érezni a bomladozást. Sekélyessége ellenére a színészvezetésben megvan az a svung (például a veszélyesen jó Sharlto Copley), melynek köszönhetően élvezet a játszókat a vásznon látni. Mégis, talán ez a leglátványosabb visszalépés a debütáláshoz képest, hiszen abban mély mondanivalója mellett volt egyfajta műfaji innováció is. Az idegeninváziós alzsánerbe Blomkamp a lehető legadekvátabban csavarozta be a found footage kellő mértékű realizmusát, az üdítően kreatív akció jelenetekkel együtt. Most viszont többnyire csak lőnek. Főként az instant pszichopata antagonisták. De azt marha jó nézni.

Ami a cyber-vonalat illeti, fenemód nyüzsög az olyan ragyogó geek ötletektől, mint a vállról indítható rakéták, melyek fokozataikat ledobva elérik az űrt, vagy az olyan akkurátus dolgok, mint az AK-47-esből átalakított puska dzsungelmódszerrel egymáshoz ragasztószalagozott tölténytárai. Vagy éppenséggel a mindennapi viszontagságok rutinszerű bemutatása az olyan, már fentebb említett apróságokkal, mint a hivatalos személyek karaktere és a mérhető személyiségjegyek közti különbség, valamint az ötdolláros érme, a spanyol nyelv elterjedt használata, és még sorolhatnám. Egyszóval, ha ezek nem is teszik igazán maradandó alkotássá a filmet, mégis elegendőek ahhoz, hogy ha minimálisan is, de felismerjük benne Blomkamp keze nyomát. Nem tartalmában, hanem stílusában. Bár ez is leginkább az Elysium első felére érvényes, onnantól egyre intenzívebben tapasztalható a produceri belenyúlkálás. Blomkamp pedig hagyta magát.

Elnagyoltsága magán az űrállomáson is érezhető. Elysium csak egy mumus, a nagybetűs Ellenség. Belső struktúrája, működése egyáltalán nem cizellált. Egy felskiccelt mesevilág, amivel látványosan nem tud mit kezdeni a rendező, hiszen egyedül arra szolgál, hogy az őt mindenekelőtt foglalkoztató földi disztópiát legyen mivel szembehelyezni. Az sem tisztázott például, hogy a menekültek letelepednének-e, vagy a gyógyító ágyak miatt pusztán ki akarják használni az állomást. A kerekded lezárás miatt a szociális egyenlőtlenség varázsütésre oldódik fel, de valójában elbagatellizálja a társadalomkritikus vonalat, a film méregfogát így önként és dalolva húzza ki. Az elysiumi puccshoz például három ember is elég, akik ráérősen leöldösik a pár illetékest, míg a biztonsági szolgálat kimenős.

Sajnos ez nem mondható el Hollywoodról. Nem elég egy tehetséges embert beengedni a szigorú íratlan szabályokkal kormányzott álomgyári Zárt világba, hogy csak úgy kedvére újraértelmezzen ott bármit. Az Elysium viszont még ennek fényében is szórakoztató, igazán nagy vadbaromságoktól mentes, ám fájóan ártalmatlanított mozi. A foucault-i szerzőfunkció szellemében viszont már az is nagy szó, ha valaki ennyire kilúgozott stílussal is képes bármilyen apró kitüremkedésre a hollywoodi fősodorban.

Elysium – Zárt világ (Elysium), 2013. Rendezte és a forgatókönyvet írta: Neill Blomkamp. Szereplők: Matt Damon, Jodie Foster, Sharlto Copley, Alice Braga. Forgalmazó: InterCom.