E kategóriával kapcsolatban talán megkockáztathatjuk, hogy ha tíz embert kérnénk föl egy-egy tízes lista elkészítésére, az sem lenne meglepetés, ha száz különböző költemény volna a végeredmény. Egy lírai toplista összeállítása ahhoz hasonlatos, mint – ha nem is gúzsba kötve – zsűrizni egy napfényszépségversenyen. Egyik esetben sem a csillogás számít.
Az elmúlt év számomra valami miatt meghatározóvá váló műveit felsorakoztató listára a közös olvasás lehetőségének biztosítása végett csak olyan verseket választottam, amelyekhez linket is tudok mellékelni. A válogatás körét a 2013-as folyóirat-publikációk adták (ami azt is jelenti, hogy az elsősorban előadott formában érvényesülő poétikus alkotások kimaradtak). Több költeményről, melyekre határozottan tavalyiként emlékeztem, hamar kiderült, hogy már 2012-ben vagy még korábban jelentek meg. Emiatt gyorsan le kellett mondanom például Kemény István nagyszerű A távoli Olümposzáról, valamint a múlt évben kiadott több kitűnő (akár első) verseskötet anyagának zöméről is. Vannak számomra fontos szerzők, akiktől inkább a(z adott esetben még alakuló) koncepciót egészében tartom jelentősnek, s amiből egyetlen verset nem ragadnék ki – ilyen Sirokai Mátyás és Varga Mátyás kötete, Kiss Ottó gyermekversei, Nemes Z. Márió és Farkas Arnold Levente sajátos versvilága, Krusovszky Dénes Elégiazaja. Két kedvelt szerzőm tavaly epikai művekkel volt intenzívebben elfoglalva: Borbély Szilárd a végül komoly hatást kiváltó regényének fejezeteit közölte, míg Térey Jánostól több izgalmas részletet olvashattunk készülő, A Legkisebb Jégkorszak című verses regényéből.
Írásom erősen szubjektív jellege ellenére is érvényesítettem végül azt az önkorlátozást, hogy – remélem, elnézik nekem – közeli barátaim műveit kihagytam alanti töprengéseimből. Jóllehet, itt következő kiváló műveik megtalálhatták volna helyüket a folytatásban is: Áfra János: Kevés leszek, Korpa Tamás: A Völgy erdőkerület, Mezei Gábor: monstrum17.
10. Miklya Zsolt: Gyöngytollú angyal – „Az angyal szárnytalan.” (Bárka, 2013/3.)
Miklya Zsolt, akit a keresztyén gyermekvers hagyományát kreatívan újragondoló költőként is számon tartunk, néhány éve még egy fiatal alkotókat felvonultató antológiában szerepelt – két évvel ötvenedik születésnapja előtt. Ő és Garaczi László a kortárs magyar irodalom örökifjai. Gyöngytollú angyal című nagyszerű költeménye bepillantást enged egy család mitológiájába, világot teremtve hangokból, szavakból és képekből, ritmusívekből – ahogy a gyöngy motívum végiggördül a versen, úgy ismerkedünk meg tyúkokkal, nagymamával, mondókákkal, angyalokkal és Annákkal. Az olvasás jólesően, de nem fájdalommentesen masszírozza át újra és újra kusza elménk, izgatja finoman érzékeink, s ha engedjük, meg is szorongatja kicsit a szívünk.
9. Keresztesi József: A Nagy Brém reggelije, avagy rövid dialógus az emberi állapotról – „a tojás héján őrült hálóminta” (Jelenkor, 2013/7–8.)
Nincs számos aktív követője magyar nyelven a nonszensz hagyománynak – a (túlságosan) keveset publikáló Havasi Attilán kívül kevesen szentelik munkásságuk jelentékeny részét ennek a különös módon fölforgató versvilágnak. Keresztesi József egyike azoknak a kalandoroknak, akik leugranak a nyúl után Csodaországba – a gyermekköltészeti érdeklődés lökte őt az üregbe, gondolnám, ha nem ismerném (azóta kötetben is megjelent) dalszövegeit. Olyannyira megörültem a későnyári Brém-vers surrogó, kísértő idegenségének, értelemnek cselt vető ritmusának és bongásának, karneváli szatírájának, hogy most sem tudom kihagyni ezt a hétköznapi világot belülről bomlasztó ál-dialógust. Ez is egy forma, mely (nos, hát) nyelvet ad a csöndes szenvedésnek, még ha nem is értjük pontosan, mi történik, mi mozog és merre tart itt e különös reggeli közben. És ha az ezüstkanalak kocogtatásán vagy a languszták ollóinak csattogásán túl távolról Radnóti–Eaton Darr hamar elhalkuló hangját is kihallom belőle, éppenséggel nem csillapítja szorongásom – de nem is hűti lelkesedésem.
8. Molnár Illés: Jelenések és tájolások – „a kijelentő mód fensége” (Tiszatáj, 2013/2.)
Molnár Illés ugyan nem a tavalyi év fölfedezettje, de 2013-as kötetével (Hüllők és izzók) érkezett be végleg a kortárs fiatal líra élvonalába. Érdekes módon a folyóiratban Jelenések és tájolások címmel megjelent hosszabb költemény a könyvben háromfelé van „szórva”, s a pattogó keresztrímes, kemény mondatokból álló középső rész (két strófába szedve) az előkelő kötetzáró helyzetbe került. Mindkét változat jól működik – a lapbéli összeállításban a három szakasz erőteljes dinamikája irányítja figyelmünket: a középtempójú, sorátlépésekkel megbolondított ritmusú első egységre szinte rászakad a második rész szaggatottsága, hogy mindezt a harmadik kvázi-tétel vezesse valamiképpen le. A különböző szakaszok között inkább laza motivikus kapcsolat van, semmint túlzottan erős tematikus kohézió – a közös jelentésbéli holdudvar ezzel együtt valamiképpen megteremtődik. A vers felütése erős, s Molnár a szintet egy darabig még növeli a szokatlan és intenzív képek egymásra halmozásával és átmozgatásával (a vershangfal dübörög), hogy a második tételben érkezzünk el a csúcspontig: „Halak nyelik le szemgolyód. / Aztán lerakják, mint az ikrát. / Fehérrel köpik be a folyót. / Várják kikelni a pupilla titkát.” Mindezek után jó érzékkel csökkenti a tempót, és engedi, hogy lassabban sodródjunk a költemény árjával. Érdemes többször is föltenni a lemezt.
7. Bertók László: Firkák a szalmaszálra – „Ha a nyakad s vállad is lecsavarhatnád, / akkor mi fájna? Az utca? Az ország?” (Holmi, 2013/4., Alföld, 2013/4., Jelenkor, 2013/4.)
Bertók László, a pannon vidék meghatározó jelenkori poétája tavaly a rövidforma felé tett lépéseket, amikor különböző helyeken kezdte el közreadni Firkák a szalmaszálra című sorozatát. Nem nagy költeményekről van szó, hanem olyan, külön címmel ellátott, hol aforisztikus, hol lírai, hol ironikus közéleti kétsorosokról, amelyek magukon viselik egy verscsiszolgatással, komponálással, szerkesztéssel töltött sokévtizedes költői pálya minden tapasztalatát, mesterségbeli tudását, érzékenységét, bölcsességét. (Hasonló mondható el, sok kiegészítéssel, Tandori Dezső fragmentumairól, szövegeiről is – a „tematizmus és egzisztencialitás” köré gyűjtött gondolatai végén olvasható Mellék fődal szintén a tavalyi év fontos találatai között van.) Talán emiatt lehet, hogy némely kétsoros azt a hatást kelti, mintha egy nagyobb egység részletét olvasnánk, másoknál, aforizmajellegüknél fogva, ugyanezt nem érzékeljük. Hangvételükben nagyon különbözőek a sorpárok – a Jelenkorban közöltek között csakúgy, mint a Holmiban szereplő ciklusrészben egyaránt fordul elő szatirikus, politikus és önironikus darab, valamint olyan, amely az egyéni egzisztencia kérdéseire keresi a választ – vagy épp teszi föl magát a kérdést („Most akkor az utolsó szalmaszál tart? / Vagy firkáid tartják a szalmaszálat?”).
6. Kerber Balázs: Let your heart – „tartsd a táj iramát” (Műút portál)
Kerber Balázst, „a rezignáció apródját”, a fiatal líra egyik legtehetségesebbjét bármikor szívesen s várakozásteljesen olvasom. Nem félek nála a szavak gyengélkedésétől, a képek minden határon túli zavarától – sem a megmászhatatlanságtól, sem az engedékeny simaságtól. Versei úgy szabadok, hogy nem feledték a kötelmeket. Sokat gondolkodtam, hogy a Marno Jánossal közösen komponált, nagyívű, kitűnő Lépcsőfordulókat válasszam-e ide, de végül maradtam ennél, a Kerber munkásságából különösebben nem is kiemelkedő darabnál. A Let your heart talán nem is tökéletes mű, a nyitó és záró József Attila-citátum hatékonyságával kapcsolatban például kételyeim vannak. De nem ennek ellenére, hanem ezzel együtt szeretem a vers érzékeny józanságát, ízléses rétegződését, a szavak, szótöredékek, hangfoszlányok nem tolakvó, ám szerfölött delejező, ismétlődő egymásra következését, önmegszólító jellegét, utazásélményét. S az említett kétely ellenére most is azon töröm a fejem, miért így írta újra a szerző a Freudot köszöntő vers kezdőstrófáját…
5. Kinde Annamária: Amikor felnő – „a hegy, az erdő és a tó” (Helikon, 2013/11.; Várad, 2013/5.)
Van valami kísérteties a válsághelyzetben, a halál árnyékában fogant versekben – utólagos távlatból úgy érezzük, hogy a közelítő vég előrehozott nyomai vehetőek ki ezeken a műalkotásokon – egyszerre sietősek és időtlenek, töredékesek és kivédhetetlenül egészlegesek. Kinde Annamáriánál mindez legjellemzőbben a Gyógyulás útján napló és a Kórházas történet című költeményekben figyelhető meg – Szandra May életre keltőjének költészete nem gyengült utolsó kötetében sem, s a tavalyi évben reménnyel és félelemmel, izgatott szorongással és csodálattal olvastam szövegeit, híradásait egészen az esztendő vége felé bekövetkező, fagyos elnémulásig. Számomra nem az említett hosszabb, naplószerű művei váltak a leginkább emlékezetessé a sokak által szeretett nagyváradi költő-szerkesztőnek, hanem az Amikor felnő című rövid, ólomsúlyú darab. A feszültség a három egymásra következő mondatban fokozatosan nő – a látszólag a korábbi kijelentésekre épülő, ám azokkal ellentétes képzettársításokra okot adó zárómondat jelentette megoldás kellőképpen enigmatikus, és minden, csak nem megnyugtató. Lassan belemerül a csöndbe.
4. Lázáry René Sándor: Arany-kori fragmentum – „félbe-szerbe” (Alföld, 2013/9.)
Az ál-dilettáns századfordulós erdélyi költőnek egyre-másra kerülnek napvilágra – Kovács András Ferenc által föltalált és gondozott – hagyatékbéli költeményei. Lázáry munkásságáról szívesen állapítjuk meg, hogy történeti helyének kijelölése, az életmű töredékes ismerete miatt, meglehetősen nehézkes. S valóban: némely verse jelölt Ady-hatást mutat, máskor kínai és angolszász költőket ültet át magyarra, megint más esetekben mintha semmit nem érzékelt volna a századelő nyugatos áramlatából, s nemhogy Reviczky, de inkább Arany nyelvén beszél. Az 1915-re datált Arany-kori fragmentum is ez utóbbiak közé tartozhatna épp, ám bizonyos csellel, hiszen az Epilogus újraírásáról van szó, s némely sora – a történelmi okok miatti elnémuláson túl – mintha éppenséggel a „Lázáry” által művelt poétikai eljárásokra is vonatkozna: „Minden puszta munka: vázlat / Törmelék, csak unt varázslat, / Hit, bizalom – / Semmit örlő vízimalom.” Az Arany-továbbírás mellett az adott lapszám két rövidebb költeményt is közöl Lázárytól, közvetlenül a Trianont megelőző időből („De most a költők némasága többet / Nyom hősi szónál”). Én nem tudom megunni, ahogyan KAF és társai el(ő)varázsolják az egész költői világot. Csupa trükk, csupa játék ez az ember (melyik is?) – alig várom, hogy újra megtegye tétjeit.
3. Kántor Péter: A pályáról, a lóról – „legszebb alkotás a séta” (Holmi, 2013/3.)
Létet összegezni bármikor, egymás után többször is lehet – Kántor Péter pedig gyakorta összegez, s én csak örülök neki, mert rendre másképp s szépen teszi. Jelen verse annak jár utána, milyen versenyben kellett (volna) benne lennünk, s miben lett volna érdemes – s hogy egyáltalán: hogyan jutottunk idáig. A lecke tulajdonképpen ezúttal is „megtanulni élni”, egy kicsit másmilyen módon, mint korábban. A négysoros félrímes, lazán kötött forma (mint egy hanyagul vállra vetett elegáns zakó) végigringat minket gyermekségen, fiatalkoron, példaszerű alakokon (Scott, Csokonai, Toldi, József Attila és mások), ötvenhaton át a jelen tanulságaiig, kérdéseiig. Az élet különböző lehetséges keretezései villannak föl (a versenypálya mellett többek között ilyen a mese) s hanyatlanak le. A fölidézett távlat időnként a gyermeké, de ez nem közvetlenül, hanem a felnőtt reflexiók és belátások kényszerében kerül elénk: „de hát én magam is kértem, én akartam, / ne traktáljanak többé gyerekmesékkel, / ahol a jók jutalma aranyalma, / s aranytojást tojnak a tyúkok éjjel.”
2. Oravecz Imre: Naptár – „mennyire lesz sötét a sötét” (Kortárs, 2013/2.)
Oravecz Imre (Borbély Szilárd mellett) a kortárs magyar költészeti szcéna talán legnagyobb megújulója és kísérletezője – alig tudnánk két, hasonló poétikájú és jellegű verseskönyvét megnevezni, avagy olyat, amely ne lett volna unikális a maga idejében. Az utóbbi években leginkább valamiféle meditatív, szemlélődő, prózába hajló, apró megfigyeléseket vagy gondolattöredékeket rögzítő, nosztalgikusan vissza- és sejtelmesen előretekintő (s emiatt néha elégikussá váló), a csattanó eszközével szándékoltan ritkán élő költeményeket olvashatunk tőle. Tavaly három is volt, amelyet többször előkerestem. A Dolyina a régi világ helyreállítását célozza, ironikusan fölidézve A hopik könyve mágikus énekeit, de sokkal inkább követve a használati utasítások (vagy bevásárlólisták) szerkezetét. A Változatok a „variációk meghalásra” téma mesteri kidolgozása, a különféle halálnemek sebészi precizitású, érzelemnyilvánítástól jobbára tartózkodó (de nem érzéketlen) taglalása. Választottam mégsem ez, hanem a Naptár, mely egy optikai jelenséget, érzékszervi észleletet – egy ház falainak elhasználódás következtébeni folyamatos elsötétülését –, illetve házkarbantartási gyakorlatot (újrafestés) kapcsol hozzá az élet folyásához és az erről való tudáshoz. A költemény – s ez általában jellemző Oravecz művészetére – mégsem válik allegorikussá; hatása épp ebben rejlik. Maguk a reáliák azok, amelyek hordozzák a tudást, s magukban rejtik a beszélő által a természetesség érzetét keltve elénk tárt következtetéseket.
1. Takács Zsuzsa: Levél Veronica Gomésnek – „Az írás – a távolság érintése” (Műhely, 2013/1.)
Nagyfokú poétikai igényesség és gondolati tágasság jellemzi Takács Zsuzsa köteteken átívelő India-ciklusát, mely Kalkuttai Boldog Teréz alakja köré szerveződik. A távoli város nyomorában munkálkodó Teréz napló- és levélrészleteinek beépítésével, az írásképi kettősséggel (kurzív és álló szedés váltakozása) egy erőteljes és markáns, mégis dialogikus természetű költői megszólalás jött létre – a versek beszélője csakúgy nem szűnő vitában áll önmagával, mint a levélcímzettekkel, vagy legfőképpen a több ízben megszólított, bizalommal és kétellyel körülvett Istennel. Egy pillanatra sem nyugszik el ez a líra – a feljegyzések meditatív tónusát követő versmondatok újra és újra körüljárják szenvedés és szépség, kötelesség és fáradtság, hit és megrendülés, hála és kétség, színlelés és azonosulás, vágy és undor tapasztalatait és kérdéseit. A teljes ciklus előtt is tisztelegve választottam a folyóiratban Levél Veronica Gomésnek címmel megjelent (s a kötetbéli változattól részben eltérő helyeken kurzivált) művet. Vers, amely levelet játszik, levél, amely megszólít és választ vár, miközben az írás természetét is boncolgatja. A sorok „nem a látás, sokkal inkább a tapintás érzékterületét kapcsolják össze az írás fogalmával, […] egyfajta érzéki jelenléttel felruházva a betűket” (Balajthy Ágnes, Műút, 2013042). Az önmagukban jelentést nem hordozó, egyetlenként a kéz ujjához hasonlóan tehetetlen betűk összekapcsolódva, együttműködve jelentéseket hoznak létre és cselekedni képesek. Ahogyan Takács Zsuzsa írja: „egymás melegétől lassan átmelegszenek”. S az egymásnak mi, olvasók is részei vagyunk.
A fotókat Áfra János készítette.
