Dark + punk = pop

Dark plusz punk egyenlő pop? Lehetetlen képlet, a torontói Crystal Castles nevű zenekar – mely az utóbbi évek egyik legmeglepőbb könnyűzenei divatőrületének főszereplője – esetében mégis működik. Bemutatjuk a kortárs színtér egyik legfontosabb popzenekarát, s a körülötte kialakult trendeket.

Már a kéttagú zenekar megalakulásának története sem mindennapi. A nyilvános megjelenései során többnyire a kapucnija alá bújó Ethan Kath a kétezres évek elején fedezte fel későbbi társát, a tizenöt éves Alice Glasst, aki akkoriban egy Foetus Fatale nevű punk zenekarban énekelt. Kettejük ötszámos demója eljutott egy angol kiadóhoz, a megjelentetésre azonban közel egy évet várni kellett, mert a lakásfoglalókkal együtt élő kamaszlány egy időre eltűnt. A kislemez (Alice Practice) végül 2006-ban került a piacra limitált példányszámban. A korong most elég sokat ér: egyik példánya egy internetes aukción nemrég kettőszázötven dollárért, vagyis közel hatvanezer forintért kelt el.

Aztán siker és csillogás következett. A Crystal Castles-ből sztár lett a MySpace-en, kiadók kapkodtak a zenekar után, amely eddig három nagylemezt jelentetett meg. A duó hamar kilépett az undergroundból, amit nemcsak a sikerlistákon való szereplés jelez. A Crystal Castles 2011-ben elnyerte a BBC legendás rádiósáról, John Peelről elnevezett díjat, amelyet a New Musical Express a leginkább újító szellemiségű, megalkuvást nem ismerő előadónak ítél oda. Az áttörést kiválóan példázza az a „CC-remix”, amely a londoni Capital Children’s Choir nevéhez fűződik. A gyerekekből álló a capella megakórus (amely olyan előadók slágereit dolgozta fel, mint a Guns N’ Roses vagy a Spice Girls) által előadott Untrust Us lélegzetelállító, felkavaró, gyönyörű – és a jelzőket még lehetne tovább fokozni.

Az elsöprő siker főleg azért érthetetlen, mert a Crystal Castles mindennek nevezhető, csak kommersz produkciók előadójának nem. Alice Glass a színpadon fékezhetetlenül viselkedik (három magyarországi koncertjén erről a hazai közönség is meggyőződhetett), négykézláb mászik, a közönség közé ugrál, őrjöng. Színesre festett haj, idétlen szemüveg, stroboszkópok – mégis totális punkfeeling. Jellemző sztori, legalábbis egy torontói lap cikke szerint megtörtént, hogy a csapat egyik Los Angeles-i after partyjának rendőrségi helikopterek bevetésével kellett véget vetni. Az énekesnő szerencsére akkor sem simulékony, ha interjút kell adnia. Visszatérő témája az elnyomás, a nemi egyenlőtlenségek témája, a nőkkel és gyermekekkel szembeni erőszak. Hogy a dalszövegekről már ne is beszéljünk. „I know how to cut a wound that will not heal” – énekli Alice a Pap Smear refrénjében. Nem szokványos poptémák, sokkal inkább anyatejbe, klórba és benzinbe olvasztott, szürreális víziók – ez a Crystal Castles csöppet sem negédes lírai világa.

A duó úgy vált a dance-klubok sztárjává, hogy – már amennyiben hihetünk nekik, s nem csak pózőrködnek – tagjai utálják a disco zenét. A Crystal Castles stílusbesorolása is tele van ellentmondásokkal. Ahány cikk, annyi műfaj, tobzódhatunk a címkékben: lo-fi, chiptune, electroclash, bitpop, szintipop, new rave, goth-punk. Elég fárasztó. Ami biztos, Ethan Kath vonzódik az Atari számítógépek jellegzetes effektjeihez, rengeteg a szintetizátor, a zaj, a torzítás, a visszhang. Még a vokál sem az, aminek lennie kellene: Alice Glass suttog, sikolt, olykor énekel is, de az ő hangját is gyakran különböző szűrőkön keresztül halljuk. S bár a Crystal Castles stílusa alapvetően alig változott a kezdetek óta, érezhetők a hangsúlyeltolódások. A harmadik album számai között kisebb a kilengés, egységesebb a hangulat, már-már kijelenthetjük, hogy profi popzenéről beszélünk, miközben, ha elemeire bontjuk a dalokat, továbbra is extrém hangzásokat és eszközök sorát halljuk. Dark + punk = pop. Ezt a lehetetlennek tűnő egyenletet a Crystal Castles állította fel, s ennek megvalósításában rejlik a zenekar valódi művészi ereje.

Persze, nem a Crystal Castles az első, sötét hangulatot árasztó zenekar, amelynek sikerült betörnie a mainstream zeneiparba. A The Cure annak ellenére vált ikonikus együttessé, hogy zenéjét mindig valamiféle melankólia jellemezte (az 1982-ben kiadott Pornography című albumnál sötétebbet akkoriban kevés zenekar alkotott). A The Cure zenéjét szokás a darkwave műfajhoz kapcsolni, de a nyolcvanas-kilencvenes években más, nehezebben befogadható stílusirányzatok is előtérbe kerültek. Máig eleven hatású a monoton, agyontorzított gitártémákra építő My Bloody Valentine, vagy az éteri tisztaságú, mégis disszonáns hangzású Cocteau Twins – előbbi a shoegaze, utóbbi a dream pop műfaj egyik kezdeti képviselője. A műfajok továbbélésére jellemző példa, hogy az egymással szoros rokonságban álló dream pop és shoegaze stílusát először a kilencvenes évek végén értelmezte újra a később ugyancsak világhírűvé vált izlandi Sigur Rós (Ágætis byrjun című lemezük felejthetetlen), majd a kétezres évek végén érkezett az úgynevezett chillwave-hullám, amely ügyesen keverte össze a mélabús dallamokat a törékeny elektronikával.

A Crystal Castles több szálon kötődik az említett hagyományokhoz. Nem véletlen, hogy az együttes fellépett már a The Cure előzenekaraként is, az pedig már az „új idők új szeleit” jelzi, hogy a Not in Love című Crystal Castles-számot minialbumon is kiadták a The Cure énekesének előadásában – Robert Smith kérésére. Vagyis a Crystal Castles ma már nemcsak trendinek, hanem stílusteremtőnek is számít. A zenekar felfutásával egyidejűleg, a kétezres évek végén megjelentek az underground színtéren azok az együttesek, amelyeket a zenei sajtó a witchhouse címkével látott el. A műfajhoz sorolt fiatalokat már nem nagyon érdeklik a lemezipar hagyományos formái, többnyire megelégszenek az erős online jelenléttel. De a Crystal Castles nemcsak az internetes brandépítésben jelentett számukra mintát, zenei világuk is a banda stílusjegyeit hordozza, gyakran a felismerhetetlenségig torzított énekhangok, repetitív témák, a minimál elektronika és sok esetben az igénytelen „trash imidzs” formájában.

De a witchhouse valamitől mégis witchhouse: ez pedig a sokszor ironikus kísértetiesség, az okkultizmushoz való vonzódás, ami egyaránt megjelenik az együttesek neveiben és az általuk közvetített vizuális világban. A witchhouse zenekarok klipjei gyakran a hatvanas-hetvenes évek horrorfilm-jeleneteiből állnak össze, ehhez jól passzol az amatőrségre való szándékos rájátszás. Végy két-három szakadt tinédzsert, fesd ki feketére a szemüket, az ütemeket lassítsd le, a basszus őröljön tompán, a srác bámuljon faarccal, a csaj sikoltozzon – máris kész az ideális witchhouse zenekar. Persze, az sem árt, ha az együttes nevét megbolondítjuk különböző szimbólumokkal, így lesz a Daimon ∆aimon, a Crimes Crim3s, de a „T” betűt sem árt keresztre cserélni a brosúrákon.

A produkció gyakran inkább egyszeri gegnek, performansznak tűnik, sok esetben mégis működik. Kimagaslik a felhozatalból a Crim3s. A duó négy kislemeze nagyjából negyvenöt percet tesz ki – ez a háromnegyed órás „életmű” azonban sziklaszilárd. A Crim3s zeneileg és az imidzsét tekintve is a legmenőbb Crystal Castles-klónnak tűnik, provokatív borítókkal, súlyos zenével. Bővebb infók, azaz még több béna GIF, fekete leggings, színes tornacipő és sörös doboz a duó Tumblr-oldalán: a szórakozás garantált.

Figyelemre méltó a White Ring projektje is. A zenekar egyaránt merít a távoli (szintipop) és közelebbi (electroclash) hagyományból, mindezt azonban eredeti módon, kellően sötétre hangolva teszi. Kísérletező kedvvel a következő zenekarnál sincs hiány: az oOoOO már a névválasztással sem állt be a sorba. A lemezeken van minden, a visszhangosított pop-prüntyögéstől az akusztikus gitáron előadott szomorkás dallamokig.

Sorolhatnánk még tovább a zenekarokat (a Salemet mindenképpen említeni kell), mert a műfaj látszólagos homogenitása ellenére a witchhouse-nak még hip-hopos leágazása is akad – de a jóból is megárt a sok. Akinek megjött hozzá a kedve, bátran keresgélhet tovább a YouTube-on.