Hogyan válik valaki híres költővé – nem életében, hanem inkább a halála után? Hogyan működik az irodalmi mítoszteremtés, hogyan működik az egyéni és a kollektív emlékezet? Mi történik akkor, ha a költő meleg, de legalábbis biszexuális? Többek között ezeket a kérdéseket járja körül Alan Hollinghurst – angolul 2011-ben megjelent – legutóbbi regénye.
A tekintélyes, több mint félezer oldalas regény két család, a középosztálybeli Sawle- és a arisztokrata Valance-família történetén keresztül követi nyomon az utóbbi család egyik sarja, Cecil Valance költő kapcsán azt, hogy az 1910-es évektől máig hogyan alakult a melegkérdés, a homoszexuális művészek megítélése, és hogyan képeződik le mindez a társadalmi, ideológiai, politikai változások tükrében. A regény ebben a tekintetben tehát történelmi áttekintés, úgynevezett nemzetdiagnosztikai regény, de Hollinghurst kiváló érzékkel mindezt egy tulajdonképpen banális családon belüli magáneseményre, illetve ennek évtizedeken át nyúló leágazásaira szűkíti le: 1913-ban, a mitikus utolsó, idillinek képzelt békeévben Cecil Valance, egy meglehetősen másodosztályú György-kori költő látogatást tesz barátja és az oxfordi egyetemen évfolyamtársa, George Sawle és családja villájában. Itt írja meg a később klasszikussá váló Két Hold című költeményét, hivatalosan George húgának, Daphne-nak, azonban a költemény éppúgy szól szeretőjének, barátjának, George-nak is. A vers később nemzeti klasszikussá válik, bekerül a kánonképzés legfőbb színterére, az iskolába, iskolai szöveggyűjteményekbe, az első világháborúban, a húszas éveiben elesett Cecil pedig kisebbfajta nemzeti költő és – tulajdonképpen egy félreértés miatt – háborús költő lesz. Otthonában, Corley Court-ban egy kápolnában síremléket is kap, a későbbi évtizedekben pedig rengetegen próbálják ápolni, kanonizálni, adott esetben pedig aláásni életművét és személyét. A könyv ezt a kanonizációs folyamatot mutatja be – ennek kapcsán pedig egyrészt az emlékezés, mítoszképzés, másrészt a „kánonon” kívül eső homoszexualitásra adott társadalmi válaszokkal is foglalkozik.
Hollinghurst regénye nyilvánvalóan nemcsak az angol nemzetdiagnosztikai regény hagyományába, hanem sok más diskurzusba is illeszkedik. Az író, egykori oxfordi diák, majd tanár, később a The Times Literary Supplement munkatársa, tudatosan aknázza ki az angol regény mindmáig élő hagyományait: az alapvetően realista, társadalmi kérdéseket feszegető regény a fentebb említett műfajon kívül remekül illeszkedik az etikettregény (novel of manners), valamint az úgynevezett vidéki kúriaregény (country house novel) hagyományaiba is. Ha konkrét írókat kellene említenünk, akkor nemcsak a Hollinghurst által igen nagyrabecsült korai modernista Henry James stílusa, regényszerkesztési elvei szűrődnek át a lapokon, hanem érzésem szerint a 19. század vége felé alkotó, társadalmi komédiákat író George Meredith és a később kiteljesedő John Galsworthy családregényének hatása is érezhető a műben. Ezen kívül Hollinghurst régi mintái, szakdolgozatának témái, (az egyébként szintén meleg) Firbank és Forster etikettregényeinek visszhangjai is felfedezhetők a műben. Annyiban előző regénye, a nyolcvanas évek melegvilágát vizsgáló A szépség vonala (The Line of Beauty) témáját viszi tovább, hogy itt szintén a homoszexualitás az egyik központi téma; amiben pedig újdonságot képvisel ez a regény, az az, hogy először vizsgálja meg a kérdést egy mintegy száz évet kitevő periódus (1913−2008) vonatkozásában.
Amitől az angol regények bizonyos része mindig is egy kicsit idegen, kicsit bennfentes, az a finom utalások, célzások, bizonyos társadalmi kódrendszerek megértésének tétje. Az angol etikettregényekben, melyek tele vannak társadalmi jelentőségű és társasági jellegű jelenetekkel, párbeszédekkel, mindig a ki nem mondott, a finoman sejtetett, az elhallgatott, az eltakart információ a lényeg. Így aztán szervesen összefügg ez a „nagyon angol” műfaj a meleg tematikával, ahol szintén a titkolózás, a ki nem mondás (vagy adott esetben a nagyon is nyílt kimondás) jellemzi a történéseket. Azt is mondhatjuk, hogy a tradicionális, kanonikus műfaj kitermeli a saját felforgató szupplementumát a radikálisan másik, a kimondhatatlan tematizálásával. Ebből a szempontból az egyik kulcsjelenet az, amikor a meleg Paul Bryant, Cecil későbbi életrajzírója, a hatvanas években apróhirdetéseket böngész sivár albérleti szobájában. A meleg férfiak által feladott, „kódolt” nyelvezetű hirdetések a társadalmi kódokkal állnak párhuzamban: a kívülálló nem vagy csak nehezen dekódolja őket, például azt a hirdetést, amelyben egy „»energikus agglegény (26) saját lakással hasonló érdeklődésűeket keres« – nem árulta el, milyen érdeklődésről volna szó, azt oda kellett érteni” (262.).
A regény egyik témája tehát az elfedés, illetve a felfedés: Hollinghurst regénye igencsak bővelkedik az eltakarás, elrejtés, álcázás motívumaiban. Az élvezetes, részletgazdag leírásokban egyébként is bővelkedő regény elején a Sawle-család gramofonlemezeket hallgat. A „függőleges mahagónidobozba épített” lemezjátszó „pontosan olyan volt, mint egy kedves, régi Sheraton szekrényke, és a működtetésével járó élvezet része volt, hogy az ember a tetejét felhajtva és fiókjait kihúzva jött rá, miről is van szó. Látható tölcsére nem volt, a fiókok pedig valójában kis ajtók voltak, és titokzatos résekkel ellátott rekeszeket rejtettek, amelyekből a zene áradt” (32.). Külön érdekes, hogy a gramofon, a család barátjának, Harry Hewitt-nak az ajándéka, aki gyengéd érzelmekkel viseltetik a harmadik testvér, Hubert iránt, aki azonban udvariasan visszautasítja a közeledését. A Sawle-, illetve a Valance-család élete kedves, régi, hagyományos, viktoriánus, kissé ugyan dekadens, azonban a George-ot és Cecilt belengő homályos gyanú – amely túlmutat az egyszerű férfibarátságon, és amelyet abban a korban csak „oxfordozásnak” hívtak (80.), utalva a fiúk és fiatal férfiak kizárólagos territóriumának számító magániskolákban, illetve az egyetemeken folyó gyakorlatra – okot ad arra, hogy később egyes visszaemlékezők, memoárírók és mások jelképesen elkezdjék húzogatni a fiókokat, elkezdjenek bekukkantani bizonyos résekbe, áhítva várva a „zene”, a megfejtés, a leleplezés nagy varázsát.
A(z) (f)elfedés tematikáját az író különféle térbeli aspektusokon keresztül teszi megfoghatóvá, és ezen a ponton csatlakozik a regény az ún. country house novel hagyományához. A könyv elsőrendű szimbóluma természetesen a Valance-család rezidenciája, Corley Court, amelynek a háború után Cecil testvéréhez, Dudley-hoz feleségül menő Daphne, Cecil versének (egyik) múzsája lesz az úrnője, és amelyet majd a második világháború után iskolává alakítanak. A húszas éveket bemutató második fejezetben a narrátor úgy vélekedik, hogy Corley lényegét az előcsarnok közepét elfoglaló masszív tölgyfa asztal testesíti meg, „haszontalanul, ormótlanul, akadályt képezve mindenkinek, aki csak átment a szobán” (107.). Az említett objektum azért is érdekes, mert egyrészt nyilvánvaló, látható, sőt zavaró, mozdíthatatlan, túlságosan tolakodó is, ugyanakkor kényelmes, hiszen el is rejt: a kutyák és a gyerekek előszeretettel bujkálnak alatta. Valóban ez lehet Corley, a vidéki nemesség jelképének, a nemzeti és osztálydicsőség megtestesítőjének, a vidéki udvarház mítoszának, áttételesen Cecil Valance-nak mint (meleg) költőnek a jellegzetessége – mássága nyilvánvaló mindenkinek, de elrejtik, elfedik, elhallgatják. Az elkövetkezendő évtizedekben sokan kezdik el építgetni Cecilnek mint Rupert Brooke-nak, a híres háborús költő (1887−1915) afféle másodrendű epigonjának a mítoszát, kezdve Sebastian Stokes memoárjával, de megírja emlékiratait a húszas években Dudley Valance, Cecil testvére A hosszú folyosó, majd később Fekete virágok címmel a negyvenes években. Erre válaszként születik felesége, Daphne emlékirata A rövid folyosó címmel, az egykori szerető és barát George Sawle kiadja Cecil leveleit (természetesen sűrű kihagyásokkal, szögletes zárójelbe tett pontokkal megtűzdelve); Nigel Dupont, a később Corley-ban tanító Peter Rowe tanítványa Cecil verseit publikálja, majd mindezt betetőzendő, Paul Bryant a nyolcvanas években, amikor már nyíltan lehet beszélni a témáról, megírja deheroizáló és leleplező szándékú Anglia remeg című Valance-életrajzát.
Dudley és Daphne műveinek címei a „folyosó” emlegetésével azért érdekesek, mert utalhatnak arra a célelvű, egyenes vonalú fejlődésre, amelyet nem szakít meg semmilyen zavaró momentum. Ugyanakkor Corley-nak, mint minden nagyobb háznak, nyilván vannak olyan rejtett zugai, beugrói, amelyek ellenállnak ennek az egyenes, világosan áttekinthető folyosóstruktúrának: a többször megjelenő ágyneműraktár, George és Cecil, valamint később Daphne és egy biszexuális festőművész, Ralph Revel intim együttléteinek színterei, valamint a padlás, melyen keresztül ki lehet mászni a tetőre. (Az angol kiadás borítója ebben a tekintetben igen találó, hiszen egy sövénylabirintust ábrázol.) A Corley Courton végzett leglátványosabb elfedő művelet természetesen Dudley agyszüleménye, aki el szeretné tüntetni ezt a „viktoriánus förmedvényt” (245.), és megbíz egy belsőépítészt, hogy modernizálja a belső tereket, takarja el a mozaikokat, valamint a feleslegesnek ítélt viktoriánus cicomákat. (A country house „modernizálása”, amely persze hanyatlásként is felfogható, számos húszas-harmincas évekbeli regény témája, különösen Evelyn Waughnál, akinek Az utolsó látogatás című 1945-ös regénye a vidéki kúria hattyúdalának is felfogható.)
A hatvanas években, amikor kezdenek a viktoriánus dolgok divatba jönni (322.), és különösen azután, hogy 1967-ben Angliában és Walesben eltörlik a homoszexuális aktus „szodómiaként” való megbélyegzését, lassú erjedés kezdődik. Ennek építészeti megfelelője az ekkor már iskolaként működő Corley Court mennyezetének a beázása: „kiöntött a gondnoknő fürdőkádja, a víz utat talált a régi mennyezeten át, majd bizonyára gyűlt egy ideig az 1920-as álmennyezet fölött, mielőtt csöpögni, folyni kezdett” (312.), majd beszakad a mennyezet. Az előtűnő „csupasz lécek és a lószőrrel megerősített gipsz csüngő darabjai” „romos kéjlakra vagy réges-rég kifosztott sírkamrára” (513.) emlékeztetnek. A regény második része az 1920-as évekből ebbe az időszakba viszi az olvasót, és ennek a résznek a főszereplője a meleg Paul Bryant, a kezdő banktisztviselő, aki barátja, Peter Rowe bíztatására kezd el Cecil Valance-szal és a családdal foglalkozni. A motívum ismerős, egyrészt a már említett Waugh-regényből, amelyben Charles Ryder valósággal beleszeret barátja családjába és vidéki kastélyába, másrészt az előző Hollinghurst-regényből, amelyben a középosztálybeli házibarát, Nick Guest, az örök kívülálló kerül kapcsolatba a Thatcher-korszak politikai és társadalmi elitjével.
Paul Bryant szándéka, hogy megírja Cecil életrajzát, abba a folyamatba illeszkedik, melynek során a kortársak és a későbbi nemzedék egyes tagjai kanonizálják és az elismert költők sorába emelik Cecil Valance-t; és ez a regény másik fontos témáját, az egyéni, az irodalmi és a kollektív emlékezet problémáját feszegeti.
Kezdődik ez tulajdonképpen a költő korai halálával. Ahogy Stokes, az egyik memoáríró megfogalmazza: „a háború tette híressé (…) amikor Churchill idézte azt a pár sort a »Két Hold«-ból a Timesban, akkor lett Cecil háborús költő” (150.). Azonban az is kiderül, hogy a verset félreértették, hiszen Cecil egy kiegészítést fűzött hozzá, aminek semmi köze az eredeti költeményhez, és amely az eredeti költeményből „elég nyomasztó háborús verset csinál” (151.). Halála után tíz évvel Cecil anyja még mindig erőlteti a költőre való emlékezést, a család számára meglehetősen kínos és fárasztó szeánszokat szervez, majd megindul a mítoszgyártás a húszas évektől kezdve Dudley, Cecil testvére és Daphne, Dudley felesége és mások révén, akik természetesen a közönség által elfogadható, „polírozott”, kihagyásokkal teli verziót tárják a nyilvánosság elé. Ez a folyamat ugyanakkor mintha detektívregénnyé változtatná a művet, hiszen mindig kimondatlanul ott lebeg a háttérben Cecil „igazi”, elhallgatott élettörténete. (Sebby Stokesnak az emlékirathoz való gyűjtőmunkáját az egyik szereplő Poirot nyomozásához hasonlítja [161.].) Paul Bryant feltett szándéka, hogy megírja ezt az „igazi” történetet, amire végül a hetvenes-nyolcvanas években kerül sor. Azonban ekkor már az egykori szemtanúk, barátok elhalálozása, másrészt emlékezetük elhomályosodása miatt az eredeti történet szinte rekonstruálhatatlan. Paul számos erőfeszítést tesz, hogy interjúkat készítsen az egykori családtagokkal, ismerősökkel, kortársakkal, azonban ezek a próbálkozások többnyire kudarcot vallanak: felkeresi például Cecil egykori inasát, az 1898-ban született Jonah Trickettet, akiből vajmi keveset sikerül kicsikarnia (mellesleg a magnó sem működik jól, a felvétel nagy része kivehetetlen). Mindenképp George és Cecil viszonyát akarja feszegetni, persze nem csoda, hogy a kívülálló egykori inas nem sok mindenre emlékszik: „A fenébe is, majdnem hetven évvel ezelőtt volt” – fakad ki egy ponton (373.). Paul az egykori szeretővel, George Sawle-lal sem jár jobban; bár George nyersen őszinte („C. bárkit képes volt megbaszni” [415.]), de az idős George közeledési kísérlete komédiába fullasztja az interjút. Paul Dudley egykori feleségéből, Daphne-ból, a híres költemény állítólagos múzsájából sem tud sok mindent kiszedni, nem képes áttörni az arisztokratikus hallgatás falát. „Cecil tényleg semmit nem jelent nekem. (…) Odavoltam érte öt percig, hatvan évvel ezelőtt” – mondja Daphne a barátnőjének a telefonba (455.). A durva és gőgös Dudley pedig egy tapintatlan tréfával rázza le a kívülálló Pault.
A kísérletek többször is arra az izgalmas kérdésre világítanak rá, hogy mennyire igaz az a kép, amit az utókor ápol, konstruál vagy éppen hamisít egy-egy személyről vagy egy-egy eseményről; hogyan is várhatnánk el, hogy egy több évtizeddel korábban történt beszélgetés, találkozás, viszony, szerelem, érintetlenül, torzításmentesen őrződjön meg az utókor számára? Végül Paul előáll a „felfedezéssel”, amelyet a 2008-ban játszódó utolsó fejezetben Jenny Ralph, az egyik leszármazott így foglal össze: „Lássuk csak… A nagynéném [Corinna, Daphne lánya] valójában nem Dudley lánya volt, hanem Cecilé; Dudley meleg volt, jóllehet sikerült egy fiút csinálnia a nagyanyámnak, az apám apja pedig nem a tényleg meleg Revel Ralph volt, hanem egy Mark Gibbons nevű festő. (…) Paul szeretett képzelegni, ezt valamennyien tudjuk. De elég nagy gáz lett belőle akkoriban” (477.).
Paul Bryant „leleplezése” tehát nem hoz megnyugvást, nem kapjuk meg Cecil Valance „igazi” történetét, ez csak egy verzió, amely lehet, hogy a meleg Paul vágykiteljesítéseként szolgál. Ettől még persze nem tűnik el a múlt feldolgozásának, az emlékezésnek, a halottak „feltámasztásának” kényszere: a jelenben egy könyvkereskedő, Paul egykori, mára halott barátjának, Peter Rowe-nak egy ismerőse, Rob, aki egyébként éppen egy Peterre emlékező összejövetelről érkezik, beugrik egyik barátjához, Raymondhoz, aki számítógépes animáció segítségével szinte kísérteties módon 19. századi költőket „beszéltet”, akiktől hang- és fényképfelvétel maradt fenn. Az éppen elkészült filmen mintha Tennyson, a nagy viktoriánus költő szavalná a verseit: ez lenyűgöző, de egyben kísérteties is. Raymond fölveti a lehetőséget, hogy akár hamisíthatnának is hangfelvételeket, és akkor más, korábban élt költőket is meg lehetne ezen a módon szólaltatni. A múlt feltámasztása, a halottak beszéltetésének igénye – csakúgy mint Cecil anyjának híres könyves szeánszai a húszas években – itt van velünk, azonban számolni kell azzal, hogy ezek az emlékek „elmosódottak, többszörösen retusáltak” (143.), és amit a nyomozás, illetve keresés során találunk, azok szomorú, elhagyatott romok – mint a regényben az egykori Két Hold csodásan ábrázolt romos maradványai, melyeket Paul felkeres (350−351.), vagy Sebby Stokes egykori otthona, Mattocks, amelyben éppen régi kacatokat égetnek (508−511.). Ahogy Henry Green, egy késő modernista regényíró fogalmazott Csapdában című regényében: „a meg nem lelés szomorúsága” hatja át ezt az alapvetően melankolikus és reménytelen emlékező folyamatot. Rob és Raymond a regény végén megtalálják a néhai családi barát, Harry Hewitt naplóját, benne bemásolt levelekkel, egyrészt Hubert Sawle-tól (akit annak idején a meleg Harry megpróbált elcsábítani), valamint Ceciltől, aki láthatóan közelebbi kapcsolatba került Harryvel. A nyomozás folytatódik.
Hollinghurst regényének külön érdeme, hogy nagyszerűen bánik a ritmussal, a jelenetek szerkesztésével. Egyrészt kiválóak a párbeszédes részek, a leíró részek is megkapóak, részletgazdagok, a szinte filmes technikával dolgozó író pedig sokat bíz az olvasó képzeletére. Valódi szexjelenetet sehol sem látunk, már csak azt, amikor a szerelmesek túl vannak a dolgon, a harmincas, negyvenes, ötvenes évek kompletten kimaradnak a regényből, és fontos események a „színpadon kívül” történnek, például Daphne lányának, Corinnának a halála, férjének Leslie Keepingnek az öngyilkossága, Paul Bryant leleplező Cecil Valance-életrajzának a publikálása és fogadtatása, stb. Ezen kívül egy-egy szereplőt mások nézőpontjából is megismerhetünk, róluk több különböző verziót hallhatunk. A legérdekesebb a második részt elfoglaló Paul jellemképe: kezdetben akár szimpatikusnak is vélhetnénk az írói ambíciókra törő, meleg, félénk, kívülálló banktisztviselő alakját, azonban az, hogy mind erőszakosabban és hiábavalóan próbál ráakaszkodni Cecil egykori környezetének tagjaira, ellenszenvessé teszi a figurát, ami egy ponton még önmagát is megdöbbenti, amikor evés közben figyeli meg magát: „megdöbbentette az erőszakos, rágcsálószerű benyomás, a nyaka furcsa behorpadása az egyik oldalon rágás közben, a halántéka dolgos lüktetése. Ilyen lehetett a társasága mások számára (…). Nem volt biztos benne, hogy rábízná-e saját titkait egy ilyen emberre” (456−457.). Ugyanakkor az is kiderül, hogy azzal ellentétben, amit a második világháborúban elesett apjáról mesélt, „természetesen az az igazság, hogy sohasem volt apja, fattyú volt (…). Az anyja egy gyárban dolgozott a háború alatt, és valaki ott teherbe ejtette (…) az ember egy idő után gyanakvással fogadta mindazt, amit mesélt” (497.), sőt az egyik szereplő azt engedi sejtetni, hogy Paul azért adta fel banktisztviselői pályáját, mert sikkasztott. Nem újdonság persze, hogy egy szereplő vagy esemény több szempontból jellemezhető vagy elmondható, azonban a kirakós darabjainak összeillesztését és a következtetések levonását az író az olvasóra bízza.
Alan Hollinghurst regénye, a Más apától kiváló mű, amely sikeresen ötvöz két látszólag egymástól távol álló témát, az egyéni és kollektív emlékezést, valamint a homoszexualitást. Henry James-i hömpölygésű szövege, részletező leírásai, történelmi mélysége, társadalmilag ugyan behatárolt, de korántsem hiányérzetet keltő fókusza emlékezetes olvasmánnyá teszi a regényt. Külön kell szólni Csordás Gábornak a versbetétekkel is derekasan megbirkózó, pontos, értő és élvezetes fordításáról, amely képes visszaadni és – ellentétben a korábbi regény, A szépség vonala magyar verziójával – a magyar olvasóközönség felé közvetíteni Hollinghurst különösen szép világát.
Alan Hollinghurst: Más apától, fordította Csordás Gábor, Scolar Kiadó, Budapest, 2014.
kiváló írás!