Nem egy könnyed, egyszeri bejárást igénylő szöveguniverzumba kerül az olvasó Závada Péter második lírakötetét olvasva. Csak kellő kitartással vihetjük fel a szobák falaira az egymásra rakódó jelentések és motívumok mészrétegeit, hogy otthonossá (vagy végképp idegenné) tegyük a versek által létrehozott teret.
Első pillantásra szembeötlő a Mész és a szerző előző, Ahol megszakad című kötetének borítója közötti párbeszéd, de a fedlapok széttárása után valami más tárul elénk: ugyan az emlékezés központi alakzata megmaradt, ám az teljesen másként materializálódik Závada Péter új köntösbe öltöző költészetében, a korábban használt klasszikus formákat felváltják a szabadversek, a komorabb hangoltság és a tudatos szerkesztőmunka, mindezek fémjelzik a második kötetet. A cím és a borító egymást erősítve vetíti elénk a szövegeket uraló kettősségek komor viszonyrendszerét. A mész mint azonos alakú szó főnévi értelemben az építőiparban használatos kötő- és vakolóanyag, mely előhívja a tisztaság, megtisztulás toposzait, míg igeként a távozás képét idézi meg az olvasóban. Ezeket a jelentésrétegeket mélyíti tovább a fedőlap sötét tónusai közül kirajzolódó, mészkőre emlékeztető lépcsősor képe. Induljunk is el rajta, s térképezzük fel a tudat sötét barlangrendszerét.
Az utazás során elsődleges kulcsként az emlékezés alakzata szolgál, melyet már a nyitóvers, az Akinek mondanom kéne felkínál. A képlet mégsem ilyen egyszerű. A szöveg ugyan a visszatekintés klasszikus mintáival operálva indul, ám az utolsó versszakban éppen ezek problematizálódnak az időbeli távolság és a hiány képeinek beépítésével, új gondolati síkra terelve ezzel az emlékezés jellegzetes alakzatait, melyek az egész köteten végigvonulva teremtik meg a versek közötti gondolati párhuzamot, egységet: „Azt hiszem, összekeverlek az emlékeddel. / Ha hozzád akarok érni, / át kell nyúlnom az idő tükrén. / Akkor voltál az, akinek ezt most / mondanom kéne.” (Akinek mondanom kéne)
Az emlékezés problematizálásának újszerűségéhez csatlakozik a könyv szerkezete is, a versek nem klasszikus ciklusokba rendeződve szervezik a kötet egységét: a ciklikusságot itt az azonos cím alatt megjelenő, egy-egy motívumhálót továbbépítő számozott versek teremtik meg, melyek átmenetét a közéjük ékelt önálló versdarabok finomítják. A szövegek viszonyrendszerének feltérképezéséhez további kapaszkodókat kínálnak az oldalak jobb felső sarkában megjelenő címkék, melyek látszólag újabb jelentésrétegeket és motívumokat kapcsolnak az alattuk olvasható szöveghez. A címkék valamelyike a vele egy oldalon elhelyezkedő szöveghez kapcsolódik (pl.: „rag » kút « alkony” – „Nemrég kúttal / álmodtam, csörlőt, láncot.” – Tabu [1]), s ha szorosabb rejtvényfejtésbe akarunk bonyolódni, akkor megtalálhatjuk a köteten belül azokat a szöveget is, amelyekhez az adott címkesor többi eleme köthető (pl. az előzőhöz: „csak a falakból / szivárgó szürkületben volt / olyan szokatlan a tárgyak / nehézkedése.” Tabu [4])
A kötet a társas és családi kapcsolatok problematizálásával hozza létre motívumhálójának egyik meghatározó szálát. Végpontokként jelentkezik a másik hiánya és a rá való emlékezés által képződő külvilág, miközben a lírai én önmagát a nyelv viszonyrendszerébe helyezi, s kapcsolatai is csak a nyelv segítségével és korlátaival konstruálódhatnak meg: „a válaszaidban minden / határozatlan névelő én vagyok.” (Bűnjel [5]) A nyelviségben létező én belső vívódásai egyre precízebb vonalvezetéssel sejlenek fel előttünk: „Egyedül vagyok ebben a versben, / és attól félek, hogy ha kinyílik is / valahol egy ajtó, végül nem lesz, / aki bejöjjön rajta, hogy a névmások / már jó ideje nem jelölnek senkit, / csak azért kellenek, hogy legyen / néhány belátható viszony” (Tabu [1]). A kapcsolatteremtés lüktető vágya folyamatosan visszatér az anya és fiúgyermek, valamint a férfi és nő viszonyának képeiben, ám ezek csak a fikció, az emlékek szintjén képesek működni. Bár a Tabu ciklus verseiben megjelennek a feldolgozás és menekülés lehetőségei, a kapcsolatteremtés lehetetlensége miatt érzett szorongás és félelem válik uralkodóvá a szövegekben, önmaga fiktív nyelvi világába zárva az emlékezőt: „Akkor most jogosan beszélhetnék rólunk / többes szám első személyben, ahogy általában / az ikrek szoktak, de helyette megint csak / ezt a fiktív én/te verset írom” (REM). A kudarcot tovább mélyíti a Virályok sijjogása, valamint A zúgás ciklus „megoldási kísérlete”, ahol az anya és a szerelem tematikája Iokaszté nevének címkeként való elhelyezésével összefonódik, hiszen a két hiány összevonásával nem szűnik meg egyik sem, azok csak tovább erősödnek. Ellenben a szöveg egyszerre kínál fel egy mitikus és pszichoanalitikus olvasási lehetőséget az olvasónak, ahol a lírai én tépelődése egy sajátos, oidipuszi értelmezés lehetőségét vonja magával.
Az emlékezés korlátai azonban kinőnek a kapcsolatok szintjéről. Mint már említettem, az emlékeket a másik hiánya miatt érzett szorongás, a magány hívja elő, amely önálló problémaként is tematizálódik. Az emlékezés, sőt elsődlegesen inkább annak korlátai uralják a szövegek tereit, a tájak, helyzetek olykor alárendelődnek ezzel szemben. Az időbeli távolság és a fizikális jelenlét hiányát már a nyitóversben problematizálja a szerző, ezt tovább építi a Testtáj ciklus, ahol a testképek és a tájképek analógiája villantja fel a gesztusok emlékképeit.
A betegségmetaforák a másik számára a saját testet idegenné, ismeretlenné teszik: „de ha nem a sajátod, / kié lehet a test, aminek minden / fájdalma benned összpontosul?” (Testtáj [4]), a te hiányának érzetét így a gyász egyre hangsúlyosabb képei határozzák meg, az Accusativus, a Genitivus és a Nominativus már egyértelműen a veszteség vershármasa. A lineáris „történetvezetésű” és a csattanóval záródó Nyest novellisztikus szerkezete a halál ábrázolásával tovább mélyíti a gyász okozta ürességet, szükségszerűen az emlékezés terébe zárva az ént. Így az Escape az emlékezés szorongásának megjelenítésével teremti meg a két fő tematikus ív szintézisét: a kapcsolatok lehetetlensége és az emlékezés korlátai a szorongásban fonódnak össze végérvényesen. A felvillanó emlékképnyomok begyűjtésére és rendszerezésére tett kísérlet kudarca bontakozik ki tehát előttünk: „bárhogy keresem, nincs rajta fogás” (Bűnjel [7]).
A kötet mégsem a szorongás kiteljesedése felé tendál, az utolsó részben megjelennek a gyászmunka versei. Az Aszfalt biblikus megszólalásmódja és higgadt versbeszéde ugyan az elfogadás fázisa felé irányul, ám a Mész sorai mögül ez nem olvasható ki egyértelműen. A cím mint azonos alakú szó a távozás és elengedés cselekvése mellett a tabula rasa és a megtisztulás toposzait is felidézi. E kettőségből építkező szöveg habarcsa azonban csak látszólag erős, az utolsó mondat dönti romjaiba az elfogadás idilljét: „Aztán amit estig raktunk, / leomlott reggelre.” Kőmíves Kelemen balladájának motívumhálóba szövése a gyász, szorongás és őrület képzetei mellett a kudarcra ítélt munka lehetőségét szintén magában hordozza. S bár a záró versben megjelenik a szorongással való tudatos leszámolás igénye, a zárlat megkérdőjelezi ennek lehetőségét: „Bejárhatom veled a rettegés vörös / kontinenseit, nézhetem veled / a szorongás árapályát. Szóval / azt mondják, errefelé a leggyakoribb, / és hogy abban, aki egyszer már / megpróbálta, az elhatározás nyoma / örökre ottmarad. Én nem tudom, / de ha a hiányod feltöltöm vízzel, / az már tengerszem?”
A Mész rendezi számomra Závada Péter első kötetének adósságait: az önmagára záródó, merev versformák és ciklusok fellazulnak, kibontódnak, életre hívva jelentések és motívumok izgalmas játékát, kreatív belehelyezkedésre invitálva az olvasót. Precíz szerkesztése ellenére sem beszélhetünk egy steril kötetről, a versek nem fáradnak el, újabb és újabb „bűnjeleket” raknak helyre, nagyobb teret adva ezzel az újraolvasásnak.
Závada Péter: Mész, Jelenkor, Budapest, 2015.
