CCCXXXVII.
Mama azt mondta, nagyon szelíden,
hogy mi lenne, ha egyszer jó lennék,
ha nem is egyből mindhalálig,
csak próbáljam ki – hogy legyek jó,
és megízleltem, hogy milyen jó.
CCCXXXVIII.
Gyerekorvosom a költözés után is,
régről ismerős, odaadó érzés,
a lelkemre beszélt, hogy baj lesz ebből,
és az ő szavát meghallottam végre,
több kilót szedtem fel azon a héten.
CCCXXXIX.
Már majdnem leghátul voltam a tornasorban,
a tér olykor fenyegető,
és a lányokkal is lehetett valami –
elhatároztam, hogy nőni fogok,
és úgy látszik, nagyon jókor.
CCCXL.
Ha a király megparancsolja a napnak,
hogy nyugodjék le, mikor amúgy is le szokott,
nem biztos, hogy azért nyugszik le,
mint máskor, és nem a király parancsára,
főképpen ha a király maga a nap.
CCCXLI.
A nő az egyik férfi tenyeréből jósol,
igen rövidnek látja az életvonalat,
a férfi szabad kezét ökölbe szorítva
hátraüt a kis, rácsos ablakba, s a hulló
üvegből marokra fog egy nagyobb darabot:
CCCXLII.
„Majd én csinálok magamnak életvonalat!” –
mozdulat, s a mélyen a csuklóig ívelő
barázdából kisvártatva teljes hosszában
kiserked a vér, s erre a fekete-fehér
közelképre érkezik az elfelejtett cím.
CCCXLIII.
Oké, hogy nem maradtam csontsovány,
és oké, hogy valamennyit nőttem,
de azt vettem észre, már szégyellem,
hogy annyira válogatok az ételben,
és ezen és azon is tudtam változtatni.
A fotót Vass Tibor készítette.
