Sok ezer veszélyben, izzadó orcával keltem át a tavalyi év verstengerén, odüsszeuszi kalandokat élve át. Mondanom sem kell, hogy az olvasás Szküllája és Karübdisze az unalom és a könnyű figyelemvesztés (s veresége a tekintet elfordítása), ám a költők nagy szerencséjére mást és mást érez és tart unalmasnak egyik és másik olvasó. Az alábbi verslistában a(z általam) leginkább érdekes(nek), izgalmas(nak tartott) verseket gyűjtöttem egybe.
A verslista előtt álljon még néhány szubjektíve kiemelt folyóiratélmény a sok közül: a Hévíz önbizalommal teli „egy szerző – egy vers” koncepciója (sok igazán fiatallal); a Bárka nem kevésbé bátor vállalása a tekintetben, hogy nagy számban közlik az ötvenes generáció kevésbé szem előtt lévő alkotóit, minőségi anyagokkal – a listavezető erénnyé váló fiatalosság érájában ezt fontosnak tartom megemlíteni, miközben ők azok, akik Papírhajó rovatcímen színvonalas gyerek- és ifjúsági irodalmat közölnek rendszeresen (lásd többek között Egyed Emese vagy Ms. Littlewood verseit); a nyomtatott Látó elképesztően letisztult, ízléses formátuma olyan izgalmas fűszerekkel, mint a dombornyomat a borítón vagy a hónapokkal együtt végigfutó fekete csík a gerincen; a Spanyolnátha inspiratív akciói és projektumai, koncept-összeállításai; a győri Műhely tematikus számai és eleganciája; a fiatal SZIFOnline értékálló pluralizmusa. Az év szerelmes verse kétségkívül Molnár H. Magor nagyszabású, József Attila nyomait követő, valóban ihletett, zaklatottan himnikus és éterien profán költeménye, az Óda az Eső idei utolsó lapszámából. Szerkesztői és személyes érintettség folytán kénytelen voltam kihagyni igazán remek „must-read” darabokat: Somoskői Beáta különös képiségű, ritka hagyományrétegekhez kapcsolódó, vibráló költeményeit (Egy sellőről; Estére a vihar) a Tiszatájból; Szeles Judit egyedi hangvételű tengerész-szövegeit a KULTer.hu vagy az ÚjNautilus portálokról; Závada Péter Nyest című, sűrű és rejtélyes versét a Műútból (s akkor már érdemes hozzáolvasni – „Táncolj kitin!” – Nemes Z. Márió A nagy nyest álma című, még nem linkelhető szürreáliáját a novemberi Kalligramból).
10. Bajtai András: Néri Szent Fülöp sírjánál – „kiszórta zsebéből a hit megbarnult / morzsáit” (Tempevölgy, 2015/3.)
Bajtai Andrásnak jelentek meg 2015-ben a kiválasztottnál sajátszerűbb, életerős versei, tükrözve a költő egyedi és pompás nyelvformálását (mindkettő az Élet és Irodalomban: Orpheusz a mélygarázsban; Kéklő tenyérrel), míg a Néri Szent Fülöp sírjánál meglehetősen rendhagyó módon viszonyul az eddigi Bajtai-életműhöz (a metafizikus vonzalmat leszámítva). Az olasz–magyar érintettségű balatonfüredi Quasimodo Nemzetközi Költőversenyre készített, és ott díjazott költemény szépségét mindenekelőtt az adja, ahogyan lassan ereszkedik bele a szerényen csodálatos római szent legendájába, kulturális közegébe, teológiájába, tűzben égve, de csöndes magabiztossággal, fényből markolt szavakkal. A mű ambíciója nem is lehet kevesebb, mint hogy maga is nekirugaszkodjon a halálnak, mindvégig tudva, hogy az élet igazi ellenfele nem az öreg kaszás, hanem – Filippo szavaival élve – „Isten majma”, „a nagy plagizátor”, a gyűlölet és boldogtalanság gondos előkészítője, a vágyakat a romlás igájába fogó kísértő. E vers példázat is, számottevő folttisztító hatással.
Bajtai András: Néri Szent Fülöp sírjánál
A tűzzel kezdődött. A gondviselés elkóborolt lángjaival,
amelyek most is bevilágítják a Chiesa Nuova falait,
benne a gyöngyházfényű kápolnával és a forró síremlékkel.
Sola caritas, csak a szeretet számít, hirdeti a megboldogult
képmása, pedig lehetett volna belőle is kereskedő, alkimista,
mégis lemondott az aranyról. Nem akart csodákat tenni.
Huszonéves, huncut fejjel indult a katakombákba pünkösd
napján, hogy alámerüljön a legbensőbb csarnok vizében,
és egyetlen ima elég volt neki, hogy szélesre tárja a kapukat.Kevesen látták: sovány teste összepréselődött az áhítattól,
amikor az isteni tűzcsóva a mellkasába csapódott. „Hagyd
abba, túl sok ez”, szakadtak fel megperzselt ajkai közül
a szavak, egy ideig mégis állta a lángokat, mint mártíromsága
idején Girolamo Savonarola, akit sosem avattak szentté.
Aztán teste a földre zuhant, és szíve megnagyobbodott,
és két bordája eltörött fölötte, kifelé domborodott.
Akik ott voltak, azt mondták, elrongyolódott ruhájában
felegyenesedett, akár a fénylő kereszt, és sugárzó arccal kifeléindult a mélységből a belső imádság hangjait követve. Így
lépkedett a sírok között, és amikor a felszínre ért, meghallotta,
„Róma a te Indiád”, majd kiszórta zsebéből a hit megbarnult
morzsáit. „Megtetted, zord Halál, a legnagyobbat,” állok most
az oltára előtt, és izzó mellkasára teszem a kezem. Az öröm
misszionáriusa, aki nem utazta be a világot, Róma második
apostola, a hitehagyottak őrzője, az utcagyerekek és elsorvadt
testű öregek hóbortos angyala, aki az áldott tisztaságba mártotta
az éhezők és örömlányok lelkét, veled együtt suttogom:„Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak
egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.” Bolondos
öregember, látlak, bogánccsal a kezedben, félig borotváltan
ugrándozol a téren, sikátorok oltalmazó szentje, önfeledten táncolsz
a körmenetben, de középkori szívünk megértette-e, amit
az örökös elragadtatásból üzentél? Hallom a hangodat, templom
a templomban, kezedben a kiolthatatlan fáklyával vezetsz bennünket,
te, aki legyőzted a nagy plagizátort, az Úr elszabadult majmát,
te, aki nem féltél a haláltól, mert tudtad, Isten jó, követlek a fénybe.
9. Fekete Vince: Kizökkent idő-ciklus – „Szárnyvonal: az voltam neked.” (Tiszatáj, 2015/6.; Kortárs, 2015/6.)
Fekete Vince tavaly a Látó folyóirat Shakespeare-számába komponált – nívódíjas – szonettet Kizökkent idő címmel, amely SZ. L. levele E-nek, W. S. fordítása közben alcímmel jelent meg. 2015-ben a költőtől több szöveg is napvilágot látott Kizökkent idő cikluscím alatt a Tiszatájban és a Kortársban, s ami, fogalmazzunk úgy, tematikusan összefűzi őket, az bele van kódolva az említett szonett alcímébe. A versek origója ugyanis valamiképpen a házasság, annak megtörése, egy férfi és egy nő tiltott, gyakorta menedékjellegű együttléte. Van köztük Anna Karenina című írás, szép és finom Anna örök-átirat, vagy inkább „ráirat” (Ahol hiába), Szabó Lőrinc és Korzáti Erzsébet viszonyának margójára szerzett mű (Üvegparázs), modern Philémon és Baucis-értelmezés. Más esetekben nem találunk ennyire kitapintható vonatkozásokat, megkapjuk viszont az emberi érintkezések, vonzalmak logikáját és berendezkedését, átszűrve tájak, városok, természeti jelenségek és tárgyak nyelvén. A megadott linkeken mindegyik utalt mű megtalálható, jelen cikk illusztrációjaként a szárnyvonal vasúti fogalmát kapcsolati analógiaként használó verset, valamint az urbánus szcenikájú Idegen várost választottam. (A legjobb tavalyi városversnek mindazonáltal Juhász Tibor Városom című szövegét érzem, amelyben csakúgy ott rezeg Tóth Árpád Körúti hajnala, mint József Attila sorai, ám a poétika jellegzetesen kortárs marad.)
Fekete Vince: Szárnyvonal
Amikor még mindent sikerült csodálatosnak
találnunk. Még minden volt, és minden még
feneketlen odaadás. Ránk vetült naponta a
fény. És nemcsak a réseken át. Aztán, mint a
puzzle-játék részei, amikor végül kirakódnak,
úgy állt össze, egyetlen nagy egésszé a világ.
És az, ami ebben a történetben az én időm, az
én terem volt. Szárnyvonal: az voltam neked.A fő vonalaktól, csomópontoktól távol. Világ
végén aprócska vicinális, fapados vonat. Olcsó
jegy, minimális komfort, de mégis jó. El lehet
jutni vele, igaz, csak zötykölődve, és ha nem
siet az ember, oda, ahová különben egynegyed
idő alatt stoppal, autóval, taxival. De olvasni lehet
közben, nézelődni, ahogy tízpercenként megáll,
s nekilódul a mezőnek, a hegyek alatt, félkaréjban.A kalauz leszáll, előrebaktat, vizet iszik, majd a
a vonat elején felugrik újra a lépcsőre. Nyirkos,
petróleummal felmosott padló színe van az égnek
és a földnek. Csak a menetidő, az állomások
órái jelzik, hogy reggel, vagy éppen este van.
Nagy kopár várótermek, várakozások a szutykos
mozaikkockákon. Zizegő sürgönydrótok, rajtuk
csillogó zúzmara a hír. Az alsó lépcsőn a növekvő
sebesség, ahogy egybemossa a talpfaközöket.Minden állomáson föltápászkodik és álmosan a
lépcsőhöz botorkál egy-egy utas, aztán leszáll.
Elöl újra nekirugaszkodik a mozdony, rándul és
elindul. Mint a hulló falevelek, zizzennek a szavak.
Utasoké. Arcuk fáradt, szomorú, egymáshoz hasonló.
Elnyúlt testük mintha lebegne, s nem érzékelné a
vonatzötyögést. Amikor fékez, a léptük meg-meginog,
ahogy a folyosón igyekeznek az ajtó felé.Léghuzat örvénylik az utolsó kocsi mögött.
A szél a szemembe borzolja a hajam.Fekete Vince: Idegen város
(1)
A vár faláról még benéztek az éjszakai
város nyüzsgésébe, a központi fülledt
körforgalomba, egy jó hangulatú estebéd
után a város száz évvel korábbi arcát
idéző étteremben, hogy majd hirtelen
– játékos méltatlankodások közepette –
sétálni induljanak, és visszafojtott
szuszogással kigyalogoljanak együtt
a települést egykor védő vár falai közé,
majd helyet foglaljanak az egyik bástyában
kialakított kávézóban, szemben a lenyugvó
nap hol vörös felhőkkel csipkézett, hol
visszaverődő, aranysugaras fényeivel,
mögöttük az észrevétlen már jó ideje
zavartan toporgó pincérnővel, aki
harmadjára már szinte teljesen
megsemmisülten érkezik egy újabb
rettenetes borral a kezében, hogy akkor
megsajnálják, és intsenek neki, hogy
rendben, ez jó lesz, majd a hősiesen
elfogyasztott italtól felszabadulva,
szinte viháncolva lépegessenek le a
várból, hogy jócskán éjfél után
megkeressék majd azt a szállást, ami
úgy hirdette magát, hogy pontosan,
eltéveszthetetlenül a város szívében
van, hogy aztán mégis sokáig
keringjenek, amíg megtalálják,
és elfoglalják a helyüket egy nagy
franciaággyal terpeszkedő, a falon
pedig, a háttérben hatalmas
falfestménnyel telepingált,
ízléstelen szobában.(2)
De estefelé még ráérősen körbejárjanak,
nevük kezdőbetűit az egyik bástyatorony
fehér belső falára, mint másnap reggel
a párás tusolófülke plexijére írják, a
lenyugvó nap fényeit nézzék sokáig, a
vörösen csipkézett felhőket figyeljék,
és beszélgessenek, csevegjenek hosszú
órákon keresztül.
8. Németh Zoltán: Állati férj. Vakondpatkány – csupasz turkáló – földikutya (Heterocephalus glaber) – „ott hagytam arcom, végtagjaim bőrét” (Irodalmi Szemle, 2015/4.)
Németh Zoltán Állati férj-ciklusa a tulajdonképpeni határátlépés és felforgatás. Bár talán a tavaly októberi Új Forrásban megjelent Holló a legarányosabb és -bölcsebb, -ékesebb darabja a sorozatnak, a transzgresszióban nem feltétlenül ezeket az erényeket becsüljük. Nos, a Vakondpatkány nem is ilyen – nem gótikusan sötét, hanem mocskosan fekete; nem töprengő, hanem eszelős; nem kordában tartott, hanem minden határon átcsapó; de Sade márkin és Kafkán élősködik egyszerre. Amiben viszont nem különbözik az állati férjeket felvonultató többi szövegtől, hogy egyaránt az emberi mivolt kérdéseire, határaira, lényegére és járulékaira kérdez rá. Ebben a prózakölteményben az elbeszélő a kulturális antropológia résztvevő megfigyelőjeként tervez kutatásokat végezni egy földikutya-közösségben, ám terepmunkája során nem várt vágányokra téved, s a bizarr kondíciók között különös mélységeket és magasságokat tapasztal. Ahogyan azt a szerzőtől megszokhattuk, költői nyelve ezúttal is akként jeleníti meg a testiséget, amiként korábban aligha képzeltük. (Az állatok univerzumából említsük meg a névrokon Németh Bálint remek ciklusát is, Adalékok a hangyák életéhez címmel az év eleji ÉS-ből.)
Németh Zoltán: Állati férj. Vakondpatkány – csupasz turkáló – földikutya (Heterocephalus glaber)
A Cape Townban habilitáló Jennifer Jarvis
küldött a föld alá, a vakondpatkányok közé.
Szerelemből mentem, közös megegyezéssel,
mint arra később emlékeztettek.Akkor még nagyszerű ötletnek tűnt
pár hónapot eltölteni a föld alatt egy
kiváló referenciákkal rendelkező családban.
Hat hónapon át koplaltam, hogy
a megfelelő súlycsökkenést elérjem.
Gyökereket rágtam, s minden fénytől elzártak.
A háromszáz éves fokvárosi csatornarendszerben
készítettek föl a feladatra, vízben úszó fekáliadarabok
közt. Mint kiderült, erre jó okuk volt.
Mellem előtt összekulcsolt kézzel,
fejjel lefelé bocsátottak le egy vakondpatkány-
járatba, majd az adjunktus hölgyet kísérő
doktoranduszok gumikalapáccsal
meztelen talpamra mért erőteljes ütésekkel
kalapáltak bele a földbe.
Az akcióból logikusan kikövetkeztethető fájdalomból
semmit sem éreztem, mert szinte azonnal
elhánytam magam. Először az orromba,
arcomba, számba csapódó iszonyú bűztől,
a bűztől, amelyhez foghatót sem előtte,
sem utána nem tapasztaltam,
ettől a démoni bűztől hánytam el magam. Másodszor,
szinte közvetlenül az első után, mintegy átmenet nélkül,
tulajdonképpen abban a pillanatban ráhánytam az első
hányásomra, a számba, arcomba, orromba,
fülembe nyomuló vakondpatkány-ürüléktől,
amely eldugaszolta testem minden üregét –
s ami ellen csak számnak volt védekező
mechanizmusa: egy infernális okádás
nyomta ki a számba tömörülő patkányürüléket,
s helyébe saját hányásom került,
egy biztonságot adó tartalom, centrum és origó.Harmadszor pedig, megfejelve az előző két hányást,
tulajdonképpen önmagamtól hánytam,
saját megelőző két hányásom felismerésétől
és gyors lefolyású értelmezésétől.
Mindez alig pár másodperc alatt zajlott le,
szinte követhetetlenül, a test kiszolgáltatott reflexeiből
következő reakcióként egy idegen létezésre.
S akkor aztán el is ájultam rögtön, mély,
öntudatlan állapotban siklottam lefelé
saját hányásom szánkóján.
Mint később kiderült, ez volt a szerencsém.
Hogy testem rejtett zugaiból
előkerült az, ami csak a számon jöhetett ki,
a gyomor minden tartaléka, szinte a beleimet hánytam ki –
a csupasz turkálók kolóniájának éles fogakkal
felfegyverzett legnagyobb példányai ugyanis
csak úgy tudtak hozzáférni testemhez, hogy
felfalták a hányást, meghempergőztek benne,
és ezáltal, mire hozzám értek volna,
már rokon voltam, boldog ős és ismerős.Akkor még Richard Alexander,
a Michigani Egyetemi Múzeum igazgatója,
aki egyetlen euszociális emlősként
kategorizálta a csupasz turkálót,
sem sejthette, mi vár rám.
Merthogy ettől a pillanattól kezdve
igekötő lettem egy szuperorganizmus
folyton cselekvő igéje előtt,
és a kis lények toltak, toltak egyre mélyebben
maguk előtt, a mélybe,
láthatatlan labirintusokon át,
a szent folyam útját követtük
órákon és napokon át,
heteken át csak toltak,
húztak és vontak láthatatlan köteleken,
és nem harapták át a torkom,
pedig tökéletesen kiszolgáltatott voltam,
egy hihetetlenül mély, szűk csőbe szorulva,
kezem összekulcsolva, vállam összehúzva,
résnyire húzott, befelé néző szemek,
földdel, bélsárral tömött orrom és szám,
a fojtó oxigénhiány, mert alig kaptam levegőt,
folyton elájultam, miközben
milliméterről milliméterre,
centiméterről centiméterre
közelítettem a kéjpalotához,
meztelen csúsztam a kürtőn át a mélybe,
iszonyú sötétben, bűzben,
apró lábacskák és fogak kapaszkodtak húsomba,
itt napok óta semmire sem volt szükség, ami emberi,
ájulásaim, alvásaim és ébrenléteim összemosódtak,
egyetlen állapottá állt össze világom,
amelyben folyamatos, kiemelt elbánásban részesítettek,
hiszen bizonyos időközönként végbélnyílásukat
nyomták a számhoz, s ragasztották rá ajkamra
megfeszülő gyűrűsizmaikat, hogy
belém ürítsék beleik tartalmát,
így etettek, sírnivaló gondoskodással,
egy bálványt, halott koponyával,
lenyúzott bőrrel, véres nyomot hagytam
a föld belsejébe vájt járatok labirintusában,
ismertem egy embert valaha, én voltam.Hallom, amint durva tájszólásban
valaki parancsot osztogat.
Azon a nyelven, amelyre mindig vágytam.
A bíborvörös vulva nyelvtana,
a csikló grammatikája.
Egyetlen lény használja.
Anya-szupernőstény.
Itt csak ő közösülhet.
A férje lettem.
Minden szupernőstényhez néhány
tenyészhím is társul.
De csak egy-két hétig maradnak mellette.
A véget nem érő koitusz miatt
hamar legyengülnek,
és kénytelenek átadni a helyüket más,
a dolgozók kasztjából feltörekvő hímeknek.
Fejjel lefelé beleállítva a földbe úgy,
hogy moccanni sem tudsz egy szűk kürtőben,
fejed, mellkasodon összefont kezed, megfeszített lábad
mozdítani sem tudod, a szem és száj
pedig a halott földbe nyílik:
Huszonnyolc méterrel a felszín alatt ebben a gúzsban
arra kényszerültem,
hogy abból éljek,
férfi vagyok.
Egy tizenöt centiméteres,
hetvengrammos nő férje lettem.
A fészekkamrát nemsokára teljesen átalakítottam.
Már meg tudtam fordulni önmagam körül,
már használtam kezem az apró barlangban,
egy gödrét kaparó kutya
vagy odúját ásó patkány:
tíz körmömmel vájtam ki a földet,
írtam bele magam a földbe.
Mivel a föld alatti járatokban a szén-dioxid
koncentrációja tíz százalék
(a felszínen ez egy ezrelék körüli),
a sok szén-dioxid pedig savas környezetet teremt,
ekkorra már az egész testem savmarta véres
horzsolások borították.
Ez sem akadályozott meg azonban
abban, hogy kiirtsak minden hímet magam körül.
Iszonyú volt,
ahogy a markomban tekeregtek.
De feleségem, a királynő
szagából éreztem a felém áradó
elismerést, a biztatást.
Kitekertem hát mindnek a nyakát,
másokat a fogaimmal téptem szét,
hogy nyelvemen éreztem az utolsókat dobbanó nyers szívet,
az aorta spriccelő lüktetését szájpadlásomon.
Csak a távoli járatokban szolgálatot teljesítő
óriáshímek és a nemzéstől,
saját szexualitásuktól rettegő apró dolgozók
életét hagytam meg.
Hogyan éltünk?
Egy héten át folyamatosan közösültem
a szupernősténnyel. Közben többször elájultam,
néha elaludtam, s általában a megszámlálhatatlan
orgazmusok egyikére ébredtem.
De ő leállíthatatlan és kielégíthetetlen volt.
Ráhúzta vézna testét hímvesszőmre,
vagináján keresztül szinte ráharapta magát,
körültekerte magát egészen,
teljesen kitöltöttem őt, ágyéktól agyvelőig,
hiszen a csupasz turkálók kb. nyolc-tíz centiméternyi hosszúságúak,
teste mintegy a nemi szervem
megvastagodott bőreként funkcionált,
gerince fokozatosan megnyúlt,
hogy még nagyobb felületen érintkezzen a farkammal,
és ritmikus, perisztaltikus mozgásba kezdett,
lüktető táncba a húsom körül.
Hogyan lehet leírni a fokozatosan kioltódó tudatot,
amelynek már csak az áramlását érzékeltem,
de azt, hogy vagyok, elfelejtettem már.
Így történt mindez? Locked-in szindrómás, harapófogóba
szorított patkányként hevertem,
egy hímvesszőmre tekeredett dominával,
s közben másodpercenként meg kellett küzdenem
a légzésért, hörgő, sípoló, ziháló tüdővel,
fülemet, orromat forró por tömítette,
számban a nyers föld ízét éreztem és nyeltem.
Huszonnyolc méterrel a föld alatt egy szűk járatba szorulva,
fejem fölött a kolónia kilométeres járataival –
és már nem tudtam, hol a fönt és hol a lent:
zakatolt minden sejtem a halálfélelemtől,
a föld résébe szorultam, mozdulatlanul,
vonagló szervekkel, elásott hulla,
nyelv halálfoltokkal, tócsaszem,
remegve, szögként beleütve a sivatagba,
eldugaszolva velem a világegyetem
legirtózatosabb bélrendszerének csatornáját.
Fuldoklom. A halott, amely magához tér,
rongyba csavarva, a föld alatt.
Hallucinációk, az akut oxigénhiány következtében valakik
lecserélték az énemet, hallom, hogy lassan elvonul mind.
Feleségem közben fejte az ondót belőlem,
hernyóként tekeregve legérzékenyebb testrészemen,
még álmában is csak szívta, fejte belőlem a spermát,
és raktározta, ínségesebb időkre, számolva gyors halálommal,
néha rámászott a számra, egy hosszú csókra.
Hét nap alatt nyolcvanszor vagy nyolcszázszor élveztem el,
nem tudom. De azt tudom, hogy téptük, véresre haraptuk egymást,
hiszen a csupasz turkálók nem éreznek fájdalmat,
nem öregszenek, élveztük egymást a halálig.
Mivel a koprofágia általános a földikutyáknál,
egymás ürülékét ettük, abból nyertünk energiát
a végtelen nászhoz. Apró kezecskék irányították
nemi szerveinket, mosdatták az anya iszamós testét,
apró kezek, tucatnyi nyelvecske masszírozta heréimet.
A gondoskodás, amelyet a kolónia összes lakója, rabszolgáink,
áldozatként borítottak testünkre, egy hétig tartott.
Akkor aztán elhúzták őt mellőlem, sosem láttam többé.
Kapcsolatunk alatt egyetlen szót sem váltottunk,
csak a testünk beszélt.
Egy távoli kamra felé vonszolták,
amely embriógyárként működött.
Itt hozta napvilágra, harminc méterrel a föld felszíne alatt,
apró, szőrtelen gyermekeinket.
Mint később megtudtam, ondómat a cselédlányokkal
egy erre a célra kiképzett kígyóbőrbe folyatta,
és még évekig ebből petézett,
ezt ette, falta, tömte magába.
Sosem láttam gyermekeimet.
Csak reménykedem az égszínkék szemekben
és az elszánt kételkedés erejében.
Hónapokig éltem a föld alatt.
Az esély legcsekélyebb jelzései nélkül.
Bokám körül még ott csavarodott
Jennifer Jarvis rongyos kötele.
Elképzeltem a százméteres kötelet,
amelyet belelógattak a földbe,
és amelynek a végén én tekergek.
Egy hónap alatt egyetlen dolog ha eszembe jutott,
gyakran annyi sem.
Úgy telt az idő, mintha nem is létezett volna.
Ugyanott, ugyanabban a pózban hevertem
hónapok óta.
A szám, szemem és tüdőm tele földdel,
félőrülten a gondolattalanságtól és a félelemtől,
a klausztrofóbiától, az iszony, hogy itt fuldoklom
mozdulatlanul a sötétben, száraz testek súrolják
az arcom, az egység és az eredendő ősbizalom
teljes feladásával
egy euszociális kolónia
egyik föld alatti termét
szinte milliméterre pontosan kitöltve,
olyan lények között, amelyekre
egész egyszerűen nincsenek szavak.
„Ijesztően néznek ki,
de a legkedvesebb állatok,
amikkel valaha dolgoztam” –
mondta a LiveScience-nek Thomas Park,
a kutatásban részt vevő egyik neurobiológus,
de neki nem vakondpatkány-ürüléken kellett élnie
hónapokon át.
S közben a láztól, az éhségtől
vagy egész egyszerűen a fáradtságtól elgyötörve,
amikor az ember látását átmeneti
és minden bizonnyal gyors lefolyású hallucináció homályosítja el,
hirtelen lett egy gondolatom.
Mert hiszen ha a csecsemőket és engem
a vakondpatkány-dolgozók, rabszolgáim
három hétig ürülékükkel etetnek,
akkor ez megfordítható.
Az ürüléken keresztül kommunikálok
szolgáimmal ezentúl: arra kényszerítem őket,
hogy falják, egyék, reggelire, ebédre, vacsorára
a fekáliát, amit kibocsátok szűk járataimba.
És ha majd egész testüket, idegrendszerüket, érzéseiket,
gondolataikat átjárja ürülékem: azt teszik,
amire tudattalanul vágyakozom.
És valóban: teltek a napok,
és mikorra testüket impregnálta ürülékem,
hormonjaim, elvakart véres sebeim,
a koprofágia logikája végre működésbe lépett,
és egyszerre csak, újabb pár hetes gondolattalanság után,
megmozdult a testem,
mint amikor hangyák cipelik áldozatukat,
ötlettelenül, rongybabaként,
folyóba vetett szalmaszálként elkezdett mozogni
mindenem, a szűk járatokban, amelyek falain
ott hagytam arcom, végtagjaim bőrét, bőrt a hasfalról,
ott hagytam a bűzlő, savas, oxigénhiányos
járatokban, és csak hurcoltak, vittek,
milliméterről milliméterre,
centiméterről centiméterre,
azt hihettem volna, egy kivégzőterembe,
valahol mélyen, legmélyebben,
az élelmiszerraktár, a királynő lakosztálya,
a kicsik vagy éppen a szemétraktár mellett
található kivégzőhelyiségbe – de mégsem hittem,
mert tudtam, az ürülékembe kódolt üzenet
mozgatja végtagjaikat, karmaikat, összeszorított,
csukott szájjal is előreálló fogaikat,
és ez az üzenet föl, föl, fölfelé vezet,
a hús forradalma ez a föld felett,
a föld járataiba öntött emberi vér lázadása
a koporsó fölött, és éreztem, ahogy a nap,
mint a higanyt, kiszívott a föld üregeiből,
csak vonszoltak, vonszoltak tovább,
egyre erőteljesebben, napok, hetek teltek el,
már nem volt ép testrészem,
egy fordulónál eltörött a lábam,
egy alagútban lerepedt a fülem,
de aztán megéreztem a kötél feszülését bokámon,
a kötélét, amely már szinte eggyé vált a testemmel,
hiszen éppoly öntudatlan volt, akárcsak én.
Vártak rám, akkor már ott álltak
a szétgányolt vakondpatkány-építmény mellett
a szakma legjelesebbjei, Linda Gamlin,
aki a New Scientist 1987. július 30-i számában
tette közzé fontos cikkét, Nigel C. Bennett és
Chris G. Faulkes, akiknek African Mole-Rats:
Ecology and Eusociality (2010) című kötetéhez
maga Jennifer Jarvis írt előszót, továbbá
Paul W. Sherman és Richard D. Alexander,
és sokan mások, a téma jeles szakértői,
én ott feküdtem a sivatag szélén,
mint egy adrenalinbomba,
úgy éreztem, rögtön felrobbanok,
azonnal felrobban a mellem a belém tóduló oxigéntől,
most ezért sípolt, hörgött, zakatolt a tüdőm,
a fény sugarai zsilettként vagdostak szemembe,
véres voltam, bőröm kétoldalt cafatokban lógott rólam,
mint levedlett rongycsomó,
pontosabban nem is volt bőröm már,
csak a nyers, szivárgó hús,
June Yong Lee hiába szeretné bemutatni,
hogy mit mesél rólunk a bőrünk,
az a megrendítő vizuális tárgy, ami voltam,
egyetlen irdatlan méretű, óriás sebhely volt,
seb az egész ember kívülről-belülről-legbelülről,
hörögve dobáltam magam a lábak előtt,
egy élő lyuk az emberiség lehetőségein.De aztán új test nőtt körém.
A természet új húst varrt csontjaimra,
és megdöbbenve tapasztalták,
hogy az összetákolt képződmény
nem érez fájdalmat, nem öregszik,
nincs állandó hőmérséklete és
megél saját ürülékén.Igen, ez lettem én.
Saját ürülékem fogyasztom csupán,
hőmérsékletem pusztán annyi,
amennyi a környezetemé.
Fájdalmat nem érzek.
És halhatatlan vagyok.
7. Krusovszky Dénes: A Moirák Hitler beszédét hallgatják – „a hirtelen / elnémuló varrógépek” (Kalligram, 2015/5.)
A különös (a könyvheti Elégiazaj kötetben is föllelhető) vers Lakner László Varrólányok Hitler beszédét hallgatják című, hányattatott sorsú festményének margójára íródott. Az eredetileg 1960-ban (egy 1937-es német fotográfia alapján) készült képet a Kádár-korszakban nem lehetett kiállítani, mert arra emlékeztetett, amiről hallgatni kellett (2011-ben vált hazánkban először láthatóvá a Szépművészeti Múzeumban). Krusovszky verse pontosan kapcsolódik a műhöz, ugyanakkor egy merész csavarral is él: a kényszeredetten, fásultan, várakozva figyelő, passzív hölgyekre az ókori Hellász „varrólányai”, a sors fonalának őrzői és gombolyítói rajzolódnak rá, akik hiába tűnnek végtelenül hatalmasnak, tudjuk, a végzet irányán nem változtathatnak. Egyikük, az életfonalat ollójával elvágni hivatott Atroposz meg is idéződik a versben, ezáltal egy másik festményt, Goyáét vonva be az összművészeti párbeszédbe, ami azért is hiteles és remek megoldás, mert a magyar szerző művészetének a spanyol festőéhez fűződő rokonságát rendre kiemelik. A versnyelv ugyanakkor nem idézi elénk illusztratíve sem Lakner varróit, sem Goya párkáit – a képekhez való közeledés e ponton megáll. Krusovszky költői nyelvének plaszticitása, lassan gördülő mondatainak súlya, méltósággal kibomló hasonlatai a maguk módján adnak hírt múltról és szorongásról, az emlékezés tört fényeiről, a ránk erőltetett biztonság alattomos akolmelegéről.
Krusovszky Dénes: A Moirák Hitler beszédét hallgatják
Lakner László festménye után
Egyszerre hallgattak el a gépek,
ahogy a férfiak beléptek a csarnokba,
a hatalmas, sima arcú, öltönyös férfiak,
akiknek eddig is már annyi mindent kellett
volna megköszönni, hát még ezután.Az egészen finom por, melyet a hirtelen
elnémuló varrógépek az előbb még zakatolva
vertek fel a plafonig szinte, és a fény,
a szitáló poron áttörő délelőtti napsugár,
akár egy hatalmas reflektor pászmája, megállt.A pontos, rideg mozdulatok, a mélyebb megvetés,
vagy az sem, a puszta rutin, amibe mégiscsak,
mint valami gyerekjátékba, belefoglalták
észrevétlenül a jó pásztort, vagy az emlékét legalább,
így terelték ki őket percek alatt az étkezőbe.Mint a nyárikonyha szuvas szekrényének legaljába
elrejtett zománctál, amibe a csirkék elvágott
torkából, a disznók átdöfött mellkasából kifutó
vért gyűjtötték, a maga szégyenteljes szükségében
lapult meg egy tétova kérdés, mi következik ezután?Nem volt még ebédidő, de érezni lehetett már
a készülő leves hitvány illatát, a barnára
mázolt asztalok terítő nélkül álltak,
így messziről is pontosan kiolvasható volt,
a kés vagy a villa tompa végével melyikbe mit véstek bele.Olyan szépek voltatok, valaha
mindenki olyan szép volt, mindig csak a jelen
ocsmány, csak amíg élünk, addig vagyunk
elviselhetetlenek, a zsíros hajunkkal,
bűzös verejtékünkkel és aljas gondolatainkkal.Utána minden jobb lesz. Csak az ollódat ne hoztad volna
magaddal, Atroposz, zavarodban két marokra fogtad
a nagy, hideg vasat, és úgy rohantál ki te is a többiekkel,
mintha valami visszafordíthatatlan közelegne, ami ellen
mindig csak épp annyink marad, amennyit kézben tarthatunk.És ismét ugyanaz a kérdés recseg, de ezúttal már,
ahogy egy kötél után kapálózik a hajóból kiesett,
vagy akinek kivágták a nyelvét, az próbál szavakat
megformálni így, hiszen valaha olyan szépen beszélt.
Mi következik ezután? Hosszú, artikulálatlan mormogás.
6. Csobánka Zsuzsa Emese: Malomkő – „Vigyázok helyetted magamra.” (Élet és Irodalom, 2015/34.)
Csobánka Zsuzsa Emese sorait lenyűgözve morzsolom, s verseit szinte dédelgetve olvasom még olyankor is, amikor a teljes szöveget netán egyenetlennek vagy széttartónak, túlzottan kuszának is érzem. Ennek oka a költemények képi bőkezűsége, a szavak együttállásának ritkán tapasztalható pompája, a dallamfoszlányok nagyon érzékeny, nem hivalkodó versbe szövése. Írásainak modalitását különlegesnek és üdítőnek érzem. 2015-ben jelent meg Minden kikötő című kötete (Kalligram), s emellett több remek verset publikált, mint például a teremtéstörténetre rájátszó Elveszett jelentést a Kalligramban, az Ariadnét a Zempléni Múzsában vagy A szarvast a Bárkában. Az ÉS-ben szereplő Malomkő abba a verscsokorba illeszkedik, amelynek darabjait át meg átjárják a fájdalmak anyjához, a Szent Szűzhöz, valamint fiához fűződő képzetek és szimbolikus rendszerek, mégpedig úgy, hogy az anyai és a fiúi szenvedés értelmezőiként jelennek meg. Az ugyanebben a lapszámban olvasható Hóatlasz mintha egy öngyilkosság-szituációt jelenítene meg csodálatos nyelven, a Malomkő pedig a szülés, az anyaság tapasztalatait szívja magába. Lassan olvassuk, hogy tovább tartson.
Csobánka Zsuzsa Emese: Malomkő
Beteltek napjai.
Holdsarlóra lépve várja,
hogy elcsituljon a zsibongó föld.
Égitestekről rég nem álmodik,
ahogy kifordul a test a testből,
abban hisz úgy,
mint más a feltámadásban.A méhem néma, kongó harangok csillogása,
ebben az űrben didereg egy ember.
Most még csak a testemből való test,
köröm, hajcsomó, percegő szín a december,
egyszerre engedjük el egymást.Felsírsz, fellélegzel.
Nekem elmegy a hangom.
Ennél magányosabb soha nem leszünk.
Hiába a kereszt, a tövisek surrogó sötétje,
kibomló hajammal takarlak be,
aztán magával a fekete éggel.A fáról leoldozlak, mint a szalagok,
kergetik egymást ősz tincseim.
Szögeket hajlít a szél,
egyetlen éjszaka alatt telik be megint.
Fekete a föld, megreped az ég, annyira nézem.
Akkor fogadom meg, a Holdra költözöm.
Felérhetetlen vagy, uram, emberésszel.Leemellek, de áganként törik le a karom.
Befedlek, mert ezt kérted,
ölelés helyett legyek tanúd,
lássam halálodat.
Embertelen órák a domb feletti túloldalon,
látom majd, amit hiszel, a kelő napot.Esténként kiülök a folyóhoz egy pléddel,
havazást mondanak, metsző hideget.
Bántana, ha nem vigyáznék magamra.
Ezüstfolyó a hajam, a pléd átnedvesedik.
Didereg egy ember a derengő kékben.
Vigyázok helyetted magamra.Most még a napba temetem az arcom,
egyre fogy az út, míg hozzád érek.
Aranybánya, majd ezt mondod,
hogy gazdagnak higgyem magam.
Boldogok a vakok,
ha kelő napodba belenéznek.Milyen csupaszak a fák.
Holnap roskadásig lesznek
a szikrázó fehérrel.
Szitálj kicsit.
Olyan magas az ég fölöttem,
ahonnan rám mosolyogsz.No, nézd, havazik.
Most már értem.
Fájó szíved, kincsem, ringatom.
A Holdsarlón emelkedj fel, lépd meg,
hagyd a testet álmodó fájdalmait
magad mögött.
5. Mezei Gábor: éhségtől haloványak – „fűszeres / rostjától hegednek sajgása” (Műút, 2015049.)
Mezei Gábor első verseskönyve, a 2012-es függelék. jól szerkesztett, erősen konceptkötet volt, s azóta is folyamatosan publikálja újabb, egyéni stílusú szövegeit (2015-ben például a Kortárs Online-on vagy a Kalligramban). Az éhségtől haloványak című, terjedelmes vers az év eleji időszak igazi ajándéka volt. Szinte harapható és kaparható ez a nyelv, érdes, mint a dörzsiszivacs, de átható, mint a fűszeres húspác. Ha azt mondom, hogy gasztrolíra és testpoétika elegye, akkor szavaim annyit se érnek, mint a légyzümmögés (bár a versek útmutatása alapján nyugodtan el lehetne készíteni egy komolyabb lakomát). Mezei mesteri eleganciával alkalmazza az ismétlést és a hangarányt, valóban érzéki líranyelvet állítva elő, olyat, amely a grabancunknál fogva rángat végig a szövegen, nem különösebben vigyázva testi épségünkre. A hét napjaira komponált szöveg szakaszonként egy-egy, eltérő jellegű és tárgyú szövegrészt kínál egy tányéron, s e két szál dinamikája végleg lefegyverezi az olvasót. (Balázs Imre József egészen kitűnő, Tizennégy című jelenkoros költeményében a strófákon belül sző két versszálat, egyszerre valósítva meg a párhuzamos és a merőleges olvasást.)
Mezei Gábor: éhségtől haloványak
hétfő
végy pár hetes malacot,
a néhány malacot aprítsd
kanál zsírban, zsírban
pirítsd, ahol túl piros, ha
a bőr piros, vizes kendővel
borogasd, lázad enyhítsd.
enyhe nedveket megeresztvén
almát, veres hagymát, diót
tisztogass, szűrd kenyered
belén, légyen sűrűcske leved,
könnyű kiürülésed. cukrot,
gyömbért, borsot belé bőven
tégy. árnyas helyen tálald,
magad napra egy hétig ne
menj.*
a görbe nyakú utcalámpa kiszívta a színt inged redői
közül. rázott a hideg, a horganyzott fém a bőrödhöz
ért, megremegtél. melleid emelkedtek, lapockáid
pengéin ezüst fény villant. levegődért kapkodtál.kedd
a fűszerkerti munka használ
leginkább a léleknek. rostjait
simítja, s gócai oldódnak
köztük odabent, ahogy az
ásó mellett a sós, meleg
alaplé megbuggyan. végy
maréknyi kakukkfűt, forró,
száraz időben szúrós fű ez,
morzsold erősre, kövéren
vagdosott szárnyas bő hátát
bedörzsöld, véred megenyhíti.
hagyd azért fűben, vérben
pácolódni, hevítsd saját
bőrben, ízétől megfogysz
mély görcseidben, fűszeres
rostjától hegednek sajgása
mind sűrűn csillapul.*
a két bábu teljesen egyforma volt. mindkettő szőrtelen,
gusztusos mosolyú. a kirakat tükrében a zilált ágynemű
szilánkos ráncai között naptól fakó, piros combok,
törékeny karok. ropogós, kéttenyérnyi nyakak. porosan
omló, opálos íz a szádban.szerda
néhány erősebb csülök
perzselt oldalát késnek
vasával kapard, hornyolt
felével dörzsöld, füstös
ízét torokig beereszd.
főzd meg jól a tüdőt,
merítsd alá, és darab
cipót áztass a hússal,
füstölt tüdővel vagdald,
csípős paprika, kapor,
bors együtt, és vajban
rántsd meg. bort tégy
belé, fullasztó erejét
viseld, levegőd idefent
kiengedve, vissza
sekélyen szívd.*
vállat vontál, kezed elhúzva tarkód tapogattad. az ing
vászna megmoccant a bőrön. nyakadba martál. arcod
torzult, pirosodott, leégtél, magyaráztad.csütörtök
a rákokat meg kell vízben
főzni, apró lábaikat hajnalban
elszedni, nagy lábaiknak
kicsinyét szintúgy megtörni
mozsárban. a nagy lábakat
tőben bemetszed, a vörös
rákhajak alá, hol üresek, a
meleg, szemcsés port magad
betöltöd. a két rák egyik fejét
ide, másikat tova elhelyezed,
míg a nap nem delel, ebéded
megsütöd. ha van sós leved,
locsolgasd. ha izzadva fáradsz,
húsod összeesik, átlátszik a
vörös rákhaj, éles szemeiket
hátadban érzed.*
lágy elágazás, az étterem felé két szűkülő utca. hogy
egyszerre lásd őket, hátraléptél. miután egy darabon
együtt futottak, elnyíltak a távolban. homlokod
mélyén párhuzamos ráncok, combod töve hasogatott,
felszisszentél. hosszúra nyúlt a séta. hasonlóak
a megszólalásig, suttogtad.péntek
ha pedig levest akarsz,
hasát mosd, fürdesd,
kapkod ollójával. ha jobb
asszonyi szíved bírja,
elevenen rakd lázadozó
húsnak levébe, ha rosszabb,
végezz vele, az kicsinyekkel.
farkát kirántva múlhatatlan
halálát szerzed, a forró
levesben amúgy nélküled
elnyugszik, helyét foglalja,
szíved engedelmes. enyhül
a szúrós furdallás ilyenkor,
bármit megtehetsz, farkát,
ollóját tépheted, rakhatsz
belé sűrűn rizses kását.
kicsinyét főve levesben
megeszi elevenen.*
két kitömött bőrönd a polírozott asztal helyett. beléptél,
inged nyakad körül, langyos szellő levegős hasadon. az
ebédlő képek, rozsdaszín szőnyegek, marokszerű csillár
nélkül. meleg vacsoramaradék, a földön feszülő penge.
nyele kezedben. rég jártál itt, a tálról vörös mártás cseppen.szombat
bárány fejét vérből erősen
kimossad, lábával tiszta
vízben feltegyed, vízben
főzd, míg szőre el nem
megy. hogy elmenjen,
hideg vizet tölts rá mélyen,
mellyezd meg, állát metszd,
álla csontját kivessed,
nyelvét tisztítsd. metszett
zápfogait törd vágó késnek
fokával, zúzott orra lyukát
tiszta, szép vesszővel
szurkáld, hogy valami
rútság benne ne legyen,
száddal kifújd. rútságától
a bárány belét, annak
fodorját kihasogasd, aki
nem oda való, hányd el.*
erős karok üreges torkod körül, ajkadon más vér.
kezed tenyérrel felfelé, meglátom, milyen könnyű,
mondtad. talán magadnak. az acél enyhén
megnyitotta ereid, sós lé spriccelt, ugrott hurokba.
szúrt, szorított, szédültél. a padlón zsíros tócsa,
a nap mélyebbre merült. tarkódon grízes zsibbadás
indult lefelé.vasárnap
sültet pedig legjobb egyedül
fogyasztani. homályosan
izzó porcikáihoz, melyek
kóstolgatva kezdődnek,
a hideg ecetes torma sem
a legfontosabb társaság.
kopott, csontszín tányér,
többforma, metszett eszcájg.
halvány nyakánál kezdd
meg, marva kapargasd.
az első falatok kell, hogy
megmutassák, érdemes-e
mind beljebb hatolni a
bordák mélyen áttetsző
párhuzamosába. a színhúsig,
mely remegve, zaftosan és
forrón várja megmártását.
a dermedt bőr redői alatt
kásásan olvadó, lágy zsírok,
a fejen törékeny, torlódott
ráncok. a hát és a végtagok
félelmes üregei fölött fénylő
páncél, nézed rajta gyomrod
nyugtató, bennszorult ebéded.*
a nap ébresztett, az ablak tábláin át nyakad melegítette.
rozsdaszín lett a tócsa, a két bőrönd feszesen, ugyanott,
a földön sistergő szilánkok. a sarokban átlátszó alak,
üvegfújó üres tüdővel. combod keményre hevült egy
hét alatt.
4. Tóth Krisztina: Dal a titkos életről (Jelenkor, 2015/10.), Jó lesz magnak (Eső, 2015/3.) – „emlék, a sarkánál beszakadva”
Kemény István egyszer emlékezetes, sokértelmű, önmegszólító versben beszélt a titkos életről, illetőleg annak (vélt) hiányáról. Tóth Krisztina dala meghatározások és metaforikus körülírások sorában kísérli meg letapogatni, micsoda is az a titkos élet, pontosabban: „titkos életem” (s válik így a megszólalás vallomásszerűbbé, mégpedig úgy, hogy felléptet egy, ezúttal a beszélőtől elkülönülő megszólítottat). A folytonos strófaleji ismétlődés kölcsönöz valamiféle liturgikus, már-már imaszerű jelleget a versnek, s a litániás móduszt a rímes sorpárok még jobban kiemelik. A monotóniát ugyanakkor a változatos és újrahangolt definíciók és képi azonosítások, a tartalmi és hangulati fokozás növekvő feszültséggé oldja. A dal zsongítana, a szépség simogatja érzékeinket, de a jelentésekre vágyó értelmünk nem kószálhat el végleg: figyelünk a jelekre. De az újra- és újra nekirugaszkodó vers beszédtettei sajátos módon nem annyira a „titkos élet” megértését, mint inkább nyelvi megteremtését célozzák. Mondjuk ki, a mágikus erőről van szó, aminek energiája – bár a szerkezeti hasonlóság ellenére alapvetően eltérő beszédaktusról olvasni benne – ott vibrál a Jó lesz magnak című apaversben is, amelynek rendszerű strófakezdő „rákos apám” kifejezése minden előfordulásnál gyomorszájon vág. „Fontos a ritmus, dünnyög, bírni a távot” – bár nem teljesen egyértelmű, hogy az olvasó bátorsága és ereje kitart-e addig, mint, a verset idézve, Hosszú Katinkáé (volt alkalmam meghallgatni a művet a szerző felolvasásában, s úgy még inkább felkavaró a hatás), ám lassan megnyugvást lelünk a struktúrában. (Bizony: csak átmenetileg.)
Tóth Krisztina: Dal a titkos életről
Titkos életem parkoló autók között suhanó macska,
árnyék a tűzfalon, emlék, a sarkánál beszakadva,Titkos életemet virrasztó szaruhártyádon élem,
felkarcolt szemeidet hunyd egyszer rám egészen,Titkos életem visszhangos, üres szoba fejben,
ablakán kihajolva egyszer feketét énekeltem,Titkos életem galambtetemtől bűzlő, beroskadt háztető,
sápadt ruha az égen, a halál egyszer majd belenő,Titkos életem repedés, ami túlfut az élő arcon,
út az idő mögé, egy hely, ahol nem haragszom,Titkos életem állomás, amelyen a vonat átrobog,
csönd lesz és vaksötét, amire tízig számolok,Titkos életem néhány beszkennelt pillanat,
gyűrött oldal, ami egy elveszett füzetből itt maradt,Titkos életem hiányos, örökre érthetetlen,
fakuló arcaimmal te olvass össze engem,Titkos életem teliszemetelt, sárga töltés,
testben utazó vágy és földi tereken időtöltés,Titkos életemet, hogy titkos legyen, mindig bezárom,
hajnalban ajtaján ököllel dörömböl az álom,Titkos életemet eltelni látod éppen,
felkarcolt szemeidet hunyd egyszer rám egészen,Titkos életemet, hogy éljen, kitaláltam,
égeti villanyát abban a messzi-messzi házban.Tóth Krisztina: Jó lesz magnak
Rákos apám
dühödten gyomlál a napon.
Óriási hasán áthajolva
ül a sámlin, és vastag, fekete gyökereket
húz ki a zsíros földből.Rákos apám
álmatlan bolyong a házban.
Kimegy a konyhába, szétnéz,
feldönt ezt-azt, gyújtogatja a villanyokat,
szétnyom egy alvó pókot.Rákos apám
semmit se bír már megenni.
Tányérra tesz két nápolyit,
visszahanyatlik, kapcsolgatja a tévét,
főzős műsorokat néz.Rákos apám
hajdani uszodákra gondol.
Beszélek hozzá, másfelé néz.
Fontos a ritmus, dünnyög, bírni a távot,
mint a Hosszú Katinka.Rákos apám
karján a szeplők feldagadnak.
Ettől a kéztől féltem.
Kiskanalat rak szépen a kávém mellé,
három kockacukorral.Rákos apám
rendet tesz a fiókban.
Gyógyszereket pakolgat,
számolja, melyikből hány fogyott el,
mit kell majd felíratni.Rákos apám
a virágágyás mellé telepszik.
Elszáradt fejecskéjük pofozza,
jó lesz magnak, nyújtja a tenyerét, ezt
vidd, és szórd el az ősszel!
3. Terék Anna: Kórház (részlet a Jelena című ciklusból) – „valaki mássá gyógyítják” (Látó, 2015/1.)
Terék Anna, általam 2015-ben fölfedezett, nagyon fontos és erős költői vállalkozása szintén számot vet tragikus női élethelyzetekkel (a választott versben a gyermek elvesztésével), sokkalta konkrétabb és kevésbé átstilizált vonatkozásokkal, a délszláv háborús helyzet traumatizáló közegében. Olvashatunk tőle markáns darabokat a Drót, a Híd, a Győri Műhely vagy a Tiszatáj hasábjain, általam választott megrendítő, Kórház című verse pedig a Látóban jelent meg. Elementáris erejét – a tárgy súlyából következő nehézkedésen és az egyes szám első személyű megszólalás letaglózó hatásán túl – az érzéki észleletek és a testi jelenlét középpontba állítása adja, mindenekelőtt a szaglásé és a tapintásé. Hogy átragad ránk is, óhatatlan. Legutóbb Szijj Ferenc (Kéregtorony) és Borbély Szilárd (Halotti Pompa) verseiből éreztem áradását – eltérő szikársági fokon – ennek a szép, sebesült kegyetlenségnek.
Terék Anna: Kórház (részlet a Jelena című ciklusból)
Ahogy bemegyek a kórházba,
rögtön érzem azt a szagot.
Valahogy beleragad az orromba
és hiába szagolgatom otthon a kölnis üveget,
mintha abban is csak az a szag lenne.
Mióta a fiam a kórházban fekszik,
új szaga van. De nem tudom megszokni.
Ahogy simogatom a kezét, a mellkasát,
valahogy a kezem is beissza,
és hiába mosok itthon kezet,
tíz-tizenötször is egymás után,
ahogy a szájamhoz teszem a kezemet,
érzem.
Mintha ez már valaki más lenne,
valaki mássá gyógyítják.
Furcsa a bőre. És a lehelete is félelmetes.
Ahogy köhög, félálomban
azon az ágyon,
mintha a torkában, a tüdejében
már ott lenne a halál.
Rám köhög, és én nagyon félek.
Nagyon félek tőle is,
meg a levegőtől, ami a tüdejéből jön.
Nem tudom, mitől lesz
olyan erős az ember,
hogy kibírja ezt a leheletet.
Nem értem, minek tették bele
azokat a fehér csöveket,
és hogy hol végződnek azok a csövek,
milyen mélyre nyomták belé?
Azt se tudom, mi hol van a bőre alatt,
hogy honnan indul a testében a fájás,
és meddig ér.
Néha felhajtják a gézt a mellkasán,
akkor is, amikor ott vagyok.
Nem küldenek már ki.
Aztán, mikor kimennek a nővérek,
csak nézem azt a letakart lyukat
a mellkasában, és jó lenne belenyúlni,
hátha az ujjammal elérem a golyót.
Talán, ha koppanna rajta a körmöm,
akkor valahogy megnyugodnék.
Be kéne tömni azt a lyukat.
Gyűlölöm magam,
hogy így félek a sebeitől.
Ha ki is nyitja a szemét, nem néz rám.
Valahova mellém néz, mintha állna mellettem
még valaki, akire nézne.
Azt mondták, a tüdeje már összeforrt,
hogy belül előbb forr össze az ember,
mint kívül, ha lyukat ütnek rajta.
Valami levek folynak ki a sebeiből,
az izmok közül, a húsból.
Nem tudom letörölgetni őket,
a nővér meg nem akarja.
Olyankor jó lenne, ha nem lenne más
senki nekem ezen a világon, és akkor
addig verhetném a fejemet a falba,
míg széjjel nem törik a koponyám.
Mondták, hogy ha azt akarom,
hogy bekötözzék, hozzak gézt.
Ha azt akarom, hogy az oldalán
be legyen varrva, hozzak cérnát.
Mert nekik nincs, a kórházban nincs
se géz, se cérna, se gumikesztyű.
Kint a folyosón énekelt a sebész,
a haját markolta, és énekelt valami szerb dalt.
Az egyik asszony azt mondta,
annak a fiát hozták vissza a frontról,
mindene le volt szakítva,
amit csak le lehet szakítani
egy emberről.
Nem értem, hogy tud dolgozni,
minek is dolgozni,
ha ilyet látott az ember?
Az egész várost végigjártam,
hogy hol lehet venni kesztyűt, cérnát.
Mondtam az asszonynak,
aki átjár Magyarországra,
hogy hozzon onnan, a gyógyszertárból.
Várom, még mindig őt várom,
csak érjen már ide.
Biztos hosszú a sor
a határon.Álmomban néha énekel a fiam,
és azt mondja, hogy
szűk neki a sír.
A tüdejét nyomja.
Hiába ringatja a sírás,
nem tud a földtől fölzokogni,
nyomja lefelé a mellkasát.
2. Kovács András Ferenc: Alvinczy Nárcisz, a költészet egere – „ciccentve perfekt angolt” (Bárka, 2015/5.)
A Szalma Edit illusztrálta Egerek könyve (Magvető) Kovács András Ferenc újabb mesterremeke, mondhatnánk, ha nem volna eleve paradox ez a jelzős szerkezet, ráadásul a marosvásárhelyi költőnek már (réges-régen) nincsen szüksége arra, hogy bizonyítékát nyújtsa „céhes” tudásának. Szó sincsen erről: az egeres versekben a költészet ünnepli magát, játékosan, viccesen és szellemesen, tartalmasan, gyerekkönyv külcsínben, ám korosztályi besorolás nélkül. 2015-ben több lapban is olvashatóak voltak a darabok (nagyon szerettem még a Pinduritaligala-dalt és az Afrikai bölcsődalt a Forrásból), amelyek közül a – mások mellett is, hogyne – T. S. Eliottal beszélgetést kezdeményező Alvinczy Nárcisz, a költészet egere címűt emeltem ki. KAF biztos kézzel értékesíti az Eliot-féle Macskák könyve jelentette ziccert, de ennél zseniálisabb az, ahogyan a Prufrock-verset hívja táncba, részint annak macska(város)metaforikáján keresztül. (Majd a második zárójeles versszakban Babits Mihály is beáll a karneváli menetbe, Mozgófényképe révén.) S hogy az angol poétánál lakó búsképű egér versenyre kelhet-e szállásadójával, bárki lemérheti, hiszen a folyóiratban olvashatja is a Cincilla, Prézli, drága! című poémát, egyenest Alvinczy Nárcisz mancsai közül.
Kovács András Ferenc: Alvinczy Nárcisz, a költészet egere
Hódolat T. S. Eliotnak!
Egy híres költőnél lakott szegény Alvinczy Nárcisz.
Egy angol költő volt… No hisz – elég bolond, ki mást hisz!
Nem volt Arany, Kormos, Weöres – nem hívták holmi Kafnak!
Komor, kimért volt, s hűvös is, mint vén, oxfordi paplak.
Nem volt magyar költő s egér, miként Alvinczy Nárcisz,
Ki persze versben hirdetett igét, s ha bárki mást hisz –
Magyar volt, s pláne jó egér… Csak oly levert, lehangolt!
Londonban, pállott ködben élt – ciccentve perfekt angolt.Angol költőnél alkotott s lakott Alvinczy Nárcisz,
S egy angol költő is nyomaszt, ha hírességre vágysz is –
Hogy is hívták? Feledte már… Talán Tamás? Thomas? Ó,
Mindegy! Nem volt barátkozó – csak macskákkal komázó.(De ha este a gazda, a ház ura annyira flegmán
Távozik, angolosan le-lelép, fura partira megy, tán
Ki-kiruccan a kósza cicák puha farkát megsimogatni –
Táncol Nárcisz a lyukban… A munkaörömből lesz bizony annyi,
Hogy Nárcisz alig, de talán ki se bírja – csak írja a verseket egyre!
Így hat az ihlet a lelkileg újra betelt egerekre!
Kanyaroghat a kedv, ha a vers meg a rím megered!
De poéta, ha brit – sose bír egeret.)Az angol úr rühellte rég… Búsult Alvinczy Nárcisz –
Hiába vagy költő s egér, ha kedvességre vársz, hisz
Úgysem becsül meg kollegád: szigorkodón kioktat!
Így járt Nárcisz – s a kiscicák mögötte jót vihogtak.Az angol leckéztette, majd meg-meghajszolta Nárciszt.
Egérlyukára gúnyosan kiírta azt, hogy: ARTIST!
Bár ez baráti gesztus is lehetne… Ám lenézte –
A nagy Tom úgy frusztrálta őt, hogy Jerrynek becézte.Egy angol árnyékában élt és írt Alvinczy Nárcisz.
A szóművészet hasznos és szép, ha mindig árt is.
Ha Nárcisz rágta önmagát, a vers titkába rágott –
Remekre rágta rímeit, s Amerikába vágyott…(Jaj, Ámerikába, csak Ámerikába kimenni, hajózni!
Megéri – egéri szerencse feledni, mi bánt, s ami rút!
Ropogóbb a kenyérhaj is ott – meg a csipsz, meki, tócsni!
Megéri a préri, ha vár Mickey Mouse, s elegáns Hollywood!
Jaj, Ámerikába, csak Ámerikába, csak ott vár rám a Szabadság!
Várnak a szőke cicák Nevadában, s tán levadásznak a sztár, laza macskák!
Jobb Ámerikában, ahol autós kocsisor rohan át!
Odavágyik a szív, az egéri – megélni a kor rohamát!)Az angol úr kileste, hogy mit írt Alvinczy Nárcisz,
S rászólt: „Nos, nem túl ötletes, hogy folyton messzi vágysz, hisz
Attól tartok, hogy mindenütt, lábad bármerre bolygott –
Te költő s jó egér maradsz.” Így mondta, míg somolygott.„Egy angol költő nem beteg s galád! (Gondolta Nárcisz.)
Csak politikus, pap, finánc, rendőr, doktor, szamár hisz
Ilyet poétákról… Dehát a bölcs Tamás se dőre –
Többször pudingra invitált, majd sörre meg cheddar-re!
Egy angol költő pont olyan, mint én, Alvinczy Nárcisz –
A képzelet s a gondolat szintjén, ha nincs is, átvisz!
Vagy mégsem… Ámde verset ír, bár angolul, Tamás is –
Ha náthás, prüszköl, szürke: épp olyan, mint én, ha más is.”
1. Oravecz Imre: Madárnapló – „elkezd lefelé csúszni a nap” (Alföld, 2015/11.)
Az egyszerűség olyan nemes hatás, amely minőségileg csak komoly szaktudás és elemi érzék elegyével teremthető meg. Oravecz Imre újabb verseiben (mely gyűjteményes kötetben Távozó fa címmel az év végén jelent meg a Magvető Kiadónál) a líraiság csöndes nagysága, tiszta vonalvezetése mutatkozik meg – olyan alkotásokról van szó, melyek mélyen gyökereznek a költészeti hagyományban, s egymás utáni olvasásuk hatványozza a lehengerlő élményt. A Matyi-ciklus torokszorító költeményei helyett a Madárnapló barátposzátától szarkáig (másképp: lélektől lélekig) ívelő darabjait választottam, amelyekben a jegyzetelés, a madár- és önmegfigyelés, a bemutatás aktusaiban ornitológiai és antropológiai perspektíva és nyelv (részleges) cserebomlása történik meg. Ember és állat között elterül az élet, amelyen talán csak a szarka szemein keresztül lát át valaki – a túlvilágról. Egy nagy költői életmű újabb, komoly fejezete született meg.
Oravecz Imre: Madárnapló
Barátposzáta
Elbűvölő, páratlan énekével hívta fel magára figyelmemet,
lágyan buborékoló, fuvolázó,
és mégis erőteljesen csengő hangja
először olyan volt,
mintha azelőtt sosem hallottam volna,a nyírfa csúcsáról jött,
de megfigyelő pontomat lázasan váltogatva
bárhogy keresgéltem a távcsővel,
bárhogy meresztettem a szemem,
napokig tartott,
míg végre őt magát is megtaláltam,
és azonosítottam a levelek közt,mióta tudom,
hogy tőle származik,
már nem akarom feltétlenül látni szürkés, barnás karcsú testét,
beérem torkának művével is,kissé hasonlít a vörösbegyére,
néha össze is tévesztem azéval,
kivált tavasszal,
mikor még újszerű,
mikor a búbos pacsirta után,
de még a mezei pacsirta előtt mindkettő megérkezik,nyári reggeleken elsőként szólal meg,
és este is ő zárja a napot,az alkony előtti órán a legbuzgóbb,
mikor sárgulásnak indul a fény,
és elkezd lefelé csúszni a nap,ilyenkor kivált ajánlatos hallgatni,
gyógyítóan hat a lélekre,
és felvértez a közelgő sötét gondolatok ellen.Verebek
1
Nem rokonszenvezem velük,
mérhetetlenül elszaporodtak,
befészkelnek az ereszbe,
a héjazat és a szigetelés közé,
oda húzódnak az eső, a hideg elől,
ott tojnak, költenek,
és ott töltik az éjszakát is,
a járdára piszkolnak,
ürülékükkel eltömik a szellőzőnyílásokat,
és a tetőtéri mennyezeten át hallom éjjel,
amint lábukkal percegtetik a párafóliát,
mikor kúsznak, vagy álmukban mocorognak.2
Ma találkoztam a határban egy csapat mezei verébbel,
jöttömre felröppentek egy trenkabokorról,
majd visszatelepedtek ahelyett,
hogy az erdő felé vették volna az irányt,
pedig mínusz tizenöt fok volt,
és már erősen esteledett,jó érzés volta tudni,
hogy soha nem kerülhetek velük összeütközésbe.3
Gyerekkoromban verebet is ettünk,
nem annyira szükség vitt rá,
mint inkább apám falánksága,egyszer egy kölcsön-vadászpuskával lőtt egy csomó verebet,
és utasította anyámat,
hogy csináljon paprikás krumplit,
és abba főzze bele,anyám kínkeservesen megkopasztotta az apró, sovány testeket,
és üggyel-bajjal eltávolította belőlük a söréteket,apámnak ízlett,
mikor elkészült,
de én sehogy se találtam rajtuk húst,
a hegyes csontocskák összeszurkálták a nyelvem,
és mialatt viszolyogva forgattam a darabokat a számban,
olyan volt,
mintha tűpárnákat rágtam volna.Hollók
Gyerekoromból nem emlékszem rájuk,
vagy összetévesztettem őket a varjakkal,mindenestre bizonyos,
hogy nem haltak ki,
mert itt vannak,feketén, súlyosan köröznek a völgy felett,
vagy ereszkednek lefelé Pipis-hegyről,
és Borzsa irányába tartanak,többnyire azonban csak a hangjukat hallom,
Dregolyból, az erdő felől,
nem is annyira károgás,
mint inkább szaggatott nyikorgás,olyan visszhangszerű, földöntúli,
hogy futkos tőle a hátamon a hideg,
mint Anza Borregoban, a sivatagban,
hol először nem tudtam,
hogy hollótól származik,
mert Palm-kanyon farából jött,
mi pedig a szájánál táboroztunk.Látogatás
Ma reggel egy szarka bekukucskált a konyhaablakon,
illegett egy kicsit az ablakpárkányon,
aztán oldalt fordította a fejét,
és látta,
hogy a tálalópultnál állok,
és szardiniát eszem paradicsommal és hagymával,apai nagyanyám volt az,
időnként eljön megnézni,
hogyan boldogulok egyedül,hazatért apámmal Kanadából,
és bántja a lelkiismeret,
mert ezzel nehezebb helyzetbe hozott,
mint annak idején önmagát,
hiszen a fia legalább vele maradt.
