Halálos dózisok

A gyászt tanulni kell. Akkor is, ha az apánk megérdemelte, amit kapott. Karl Ove Knausgård pedig tanul, hatrészes életrajzi sorozatának, a Harcomnak az első részében, a Halálban.

„[M]intha az élet szigorú szabályok, egyfajta gentlemen’s agreement szerint kapitulálna, amelyet a halál képviselői is betartanak, miközben folyvást arra várnak, hogy az élet visszavonuljon, ők pedig hozzáfoghassanak az új terület inváziójához.” A regény a halállal nyit, az elbeszélői hang erről indít filozófiai eszmefuttatást. Ezzel rögtön egy tabut is feszeget: felmerül, vajon miért ne hagyhatnánk ott a halottakat, ahol meghalnak, amíg csak rá nem érünk a nap végén foglalkozni velük. Aztán csak nyúlik ez a gondolatmenet, halál, halál és újra halál. Mire átfordul ez egy gyerekkori emlékbe, és elkezdődik a cselekmény, már a fiai életének legapróbb mozzanatait irányító apa színre lépése is megkönnyebbülést jelent.

A Halál első része Knausgård, vagy Karl Ove – ahogyan a könyvben mindenki nevezi – felnőtt portréja, és apjáé, ahogyan a gyerek- és kamaszkorában megismerte őt. A második rész – közel kétszáz oldalon keresztül – az apa halálát követő temetési előkészületeket öleli fel. Szokatlan írói ötlet egy életrajzi regényfolyam első részét a halálnak szentelni, de az apa szerepével el- és leszámolni, végül pedig elengedni, talán az első tennivaló azelőtt, hogy valaki végigtekintene az életén. A második rész végén nem is cselekményszintű a lezárás; a temetés már nem szerepel, sőt, az sem derül ki, pontosan hogyan történt a haláleset. Ugyanakkor az elbeszélő elér egy bizonyos lezárást magában, elfogadja a halált. Inkább érzelmileg hosszú ez a második rész, a ház takarítását minden korábbi szövegrésznél részletesebb leírás ábrázolja. Még azt is megtudjuk, a hűtőben a három kicsi mellett állt egy bontott másfél literes Sprite is; hogy milyen vegyszerekkel, milyen sorrendben törölt fel milyen felületeket, egészen a reptéri sorban előtte és mögötte álló személyek leírásáig. Ez vagy hihetetlenül idegesítő, vagy hihetetlenül zseniális olvasmányélmény. A gyász már-már rituális feldolgozásának apróságokba fojtott, cselekvésterápiás folyamata.

Ennek köszönhetően nem csak külsőleg ír a gyászról, de beengedi az olvasót, aki lépésről lépésre figyelheti azt. Ezek voltak a gondolataim és ezeket tettem, mondja az elbeszélői hang, ettől lesz érzelmileg megterhelő a regény. „Apa halott, gondoltam – és egy kép villant fel róla előttem, mintha az „apa” szó illusztrálására szorulnék –, ami, miközben a repülőgépen ülve a temetésére tartok, teljesen hidegen hagy, gondolom, és két tíz év körüli kislányt nézek, ahogy leülnek az egyik üléssorban, míg a két felnőtt, akik, gondolom, minden bizonnyal a szüleik lehetnek, a mellettük lévő széksorban foglalnak helyet, gondolom, hogy gondolom, hogy gondolom.”

Adott tehát ez a két nehéz téma, a halál és a gyász, és ezekhez a norvég író megtalálta azt a stílust és formát, melyek szinte márvány súlyúvá teszik azzal, hogy ellenállnak az olvasásnak. A stílus mellőzi a melléknevek halmozását és a leírásokat, sok ellenben a cselekvő ige és a látszólag felesleges részlet. A forma a gondolatmenetbe szinte illusztrációkként illesztett jelenetekkel rajzolja meg az apa, a fivér portréját és hármójuk viszonyrendszerét. Ehhez adódnak hozzá a két rész elején az író harmincas évei, amelyeken keresztül kirajzolódik, milyen férfivé vált, de a regény születésének körülményei is; és mindebbe kapcsolódnak bele művészettörténeti-filozófiai epizódok. „Homlokomat két mély barázda szeli át, két orcámon pedig egy-egy mély ránc fut lefelé, sötétséggel telve, és amikor a szemem ilyen meredt és komoly, a szám sarka pedig lefelé konyul, képtelenség nem komornak találni ezt az arcot. Mi éghetett belé?” Ugyan kirajzolódik egy ív a több mint négyszáz oldalon keresztül, a cselekményalkotás vágyát mégis nehéz lenne tetten érni. A történetek, anekdoták pontos sorrendje sok helyütt megállapíthatatlan, másutt pedig direkt retrospektív. Mintha csak azt állítaná Knausgård, hogy az emlékezet asszociatív természete úgyis átírja az életet, meg amúgy is, a szöveg számít, nem a valóság.

Nem ez az egyetlen, amit alárendel az írásnak. Nyilatkozatai alapján számára az irodalom fontosabb, mint a boldogság. Ahogyan kendőzetlenül ír élete korábbi és jelenlegi szereplőiről, annak bizonyára nem örült mindenki. Nem csak másokról ír kíméletlenül, de a saját hibáiról is, ha az a szövegrészlet odakívánkozik, Knausgård biztosan nem hallgatja el, pedig a Halál éppen egy olyan történet, amit inkább titokban szoktak tartani. Szégyenfolt a családon: egy hideg, távolságtartó apa lezüllésének története. Kétségtelenül bőven van benne alapanyag: apa-fiú dinamika, felnőttkorról szóló értekezés, felnőtté válás, egymásnak okozott traumák. A tudattalanul egymásnak okozott sérülésekről, amelyek az egész életünket formálhatják, talán nem is kell többet mondani, mint hogy harminckilenc évesen számol el a gyerekkorával és apja több mint egy évtizeddel korábbi halálával.

Ha azt mondjuk, a könyv tétje az apa halálának feldolgozása, ilyen módon afféle terápia az írás, akkor felmerül a kérdés, hogy valóban irodalomnak, regénynek kell-e nevezni, és hogy szerencsés-e a témaválasztás. Az író maga non-fictionnek címkézi a Harcomat – és valóban: a szerző nem csak élete apró részleteiről és átfogó folyamatairól ír, de az irodalommal kapcsolatos nézetei is időről időre tematizálódnak; és ezek közül az egyik határozott állítása, hogy a forma mindent visz. Akár a hetes kártya üti a stílust és a történetet. Bátorság kell ahhoz is, hogy leírja, őt mindig is a becsvágy hajtotta, hogy nagyot alkosson, kezdeti kudarcai idején is tudta, hogy ez egyszer meg fog történni, és a Halál hozzáadott értékével, a kihívással, amit vállal, mindenképpen helyet követel magának a kortárs irodalmi szcénában.

Erre utal az is, hogy a hatrészes sorozat a Min kamp, avagy a Harcom címet kapta, és tényleg küzd a szöveggel, az élettel is. A névrokon Mein Kampffal elsőre nehéz közös pontot találni, sokáig nehéz hova tenni a címadást a kötet kontextusában. Izgalmas a náci politikai manifesztációt összehasonlítani a végtelenül személyes regénnyel. Éppen ez figyelmeztet arra, hogy több is van mögötte, nagyobb tétekkel játszik, a kultúrtörténetbe is be kíván kerülni. Ez utóbbihoz kapcsolható a szövegben felhalmozott tudástár: írók, könyvek, zenészek, festők sorjáznak a kötet lapjain. Látszólag teljesen organikusan beleszövődik mindez. Egyszerűen ez ő: a popkultúra, a nyolcvanas évek szegecses bőröv attitűdje és a művészettörténeti iskolázottság. Hogy Hitler pedig pontosan hogyan jön a képbe, arról azt gondolom, később több derül ki, amikor már az összes részt olvashatjuk magyarul. A hatodik rész tartalmaz ugyanis egy Hitler-esszét, ami talán a lezáró kötetben tágabb perspektívába helyezi ezt a kérdést.

Karl Ove Knausgård: Halál, fordította Petrikovics Edit, Magvető, Budapest, 2016.