Wes Anderson filmjeit – nem teljesen alaptalanul – szokás modorosnak vagy túlstilizáltnak tartani. Történetei rendre megkapó, kissé álnaiv módon rugóznak introvertált, beilleszkedési zavarral küzdő figurákon és túlszabályozott kisközösségeken. A családi traumákban fogant, elutasító szülő-gyerek kapcsolatok eddig többnyire személyes, középosztálybeli problémaként jelentkeztek, amelyek a kitaszított művészlelkek metaforáiként is olvashatók. A Kutyák szigete viszont hátrál egy lépést és mindezt politikai parabolává tágítja.
A disztópikus japán városban, Megaszakiban játszódó stop motion animáció stilisztikailag ugyanazt a babaházesztétikát és perfekcionista látásmódot folytatja, mint Anderson korábbi munkái, ugyanakkor tematikus értelemben a rendező magához képest jóval komorabbra hangszereli a narratívát. A megbélyegzés, a kívülállás és a társadalomból való tudatos kivonulás ezúttal nem a különc útkeresők jelleméből fakad, hanem egy autokrata rezsim propagandagépezetének egyenes következménye. Az egyre terjedő és a lakosságot fenyegető kutyainfluenza megfékezésének érdekében Kobayashi polgármester rendelete alapján az ebállományt egy szemétszigetre deportálják.
A polgármester unokaöccse, Atari egyedüliként igyekszik megtalálni kedvencét egy maroknyi elszánt négylábú segítségével, akiket a kóbor kutya, Főnök (Bryan Cranston) kovácsol csapattá. Míg Főnök és társai Atari kutyáját keresik, Megaszakiban egy amerikai cserediák dolgozik Kobayashi megbuktatásán. Az elnyomás, dezinformálás, valamint a félelem- és gyűlöletkeltés politikai mechanizmusainak leple alatt ugyanazok a toposzok és motívumok mozgatják a cselekményt, mint Anderson korábbi filmjeiben. Ezúttal is a kicsorbult bizalom, a testi/lelki fogyatékosság, az egymásrautaltság, az önkeresés problémái és a (szub)kultúrák találkozása izgatja a rendezőt.
Anderson mániája – mind stiláris, mind narratív szinten – a rendszerezés. Az Okostojás főhőse által űzött számtalan iskolai szakkör, a Holdfény királyság khaki cserkészei vagy a Grand Budapest Hotel pedáns szállodai alkalmazottai az uniformizált egyediség paradoxonát mutatják fel. Az adott (csoport)identitást kifejező ruhadarabok és kellékek egyidejűleg jelölik a kívülállást, az eszképista életfelfogást, valamint a reintegráció, a valahova tartozás vágyát. A karakterek nem érnek véget pusztán a fizikai megjelenésüknél, hiszen azáltal, hogy személyiségük átdobódik nagy műgonddal kialakított környezetükre, a tárgyaik is olyanok, mintha ők maguk lennének. Az identitás kosztümök és egyéb kellékek által meghatározott jelölőfolyamatai révén Anderson bábfigurái a saját maguk által kreált szubkultúrába, azaz társadalmi vonatkozásba – mondhatni – befelé szöknek. A Kutyák szigete mindezt megfordítja, hiszen számkivetett főhősei újra régi gazdáikhoz és a társadalomhoz akarnak tartozni. Önmaguk akarnak lenni.
Anderson allegóriája ezt a fajta kreatív, megszállott önkifejezést állítja szembe a karhatalom stigmatizáló, homogenizáló reflexével. Egy komplett társadalmi csoport megbélyegzésére és diszkreditálására az identitásképző címkézéssel felel. A kutyák bilétája és a rajta szereplő név nem pusztán beazonosítja viselőjét, hanem egyéniséget kölcsönöz neki. Ugyanígy a szemétsziget posztapokaliptikus miliőjével szemben a tisztaság, makulátlanság válik a kultúra, az erkölcs és a közösségen belüli megbecsülés mércéjévé. A film ebben a tekintetben megidézi a Grand Budapest Hotel főportásának pedantériáját, illetve továbbgondolja Anderson előző filmjének alapkoncepcióját. Az erkölcsi zeniten végvárként magasodó hotel a háború felé sodródó Közép-Európa határhelyzetét, a kulturális átmenet visszásságait testesítette meg, a Kutyák szigetét viszont teljes egészében a már megvalósult rezsim pártfunkcionáriusai hordták össze.
Ennek tükrében Anderson a szokásos rikító hipszter színkollekció helyett a szürke lehangoló árnyalataival tapétázza ki Megaszakit, míg a hulladéksziget züllött, bomló textúráját a kutyák elhanyagolt bundájába fésüli bele. A kultúrák metszéspontját Anderson előszeretettel a közös nyelv hiányával festi meg. Egyedül a kutyák nyelvét fordítja le a film, míg a japán szereplők mondatait csak hellyel-közzel feliratozzák. A különböző tárgyi jelölők és címkék ezért is jutnak kiemelt szerephez, mivel a személyiség referenciáiként megteremtik a két fél közti kommunikáció alapját. Az Atari és őrkutyája által használt adóvevő motívuma pontosan ezt a funkciót tölti be.
Flashbackek, belső narratívák és a karakterek háttértörténetei sűrítik a viszonylag kiszámítható, egy irányba mutató cselekményt. A rendező horizontálisan tagolja a narratívát, a politikai példázatot mikroszinten Főnök megváltástörténete, míg makroszinten a történések mitikus háttere szegélyezi. Anderson magától értetődően fésüli össze az eposzi léptékű, legendás elemeket az aktuálpolitikai realizmussal. Ugyanakkor számos kritika érte, amiért pusztán kizsákmányolja és kolonialista szemszögből ábrázolja a japán kultúra attribútumait. Anderson megrögzötten részletgazdag, modellszerű világépítése azonban soha nem a tényszerű valósággal rezonál. Kellékei eleve egy fiktív világot jelölnek, amit Anderson ebből a világból kilógó, saját szabályrendszerek szerint viselkedő karakterekkel népesít be. Az autentikusság tudatos tagadása így tehát alkotói módszer is, hiszen filmjeinek szimmetrikus terei, valamint stilizált díszletei más filmek, kulturális termékek és elképzelt korok esztétikai hatásából állnak össze. A Kutyák szigete többek közt Kurosawa, Miyazaki, Otomo filmjeit és Hokusai metszeteit szövi bele Megaszaki textúrájába.
Viszont ebből fakad a film hiányossága is. Egyrészt sikerül neki feltartott mutatóujj és lealacsonyító didaxis nélkül kitapintani a történet társadalmi vetületét és ennyiben látszólag messzebb tekint a korábbi Anderson-műveknél, ugyanakkor a parabolák általánosító szemléletmódja miatt nem képes olyan mélyre nyúlni, mint elődei. A karakterek fejlődési íve és a melankolikus tónus így is figyelemre méltó módon manipulálja a néző érzelmeit, de Anderson politikai megfigyelései – még ha önmagukban pontosak is – kissé egyoldalúak, és nem tud újat mondani a napjainkban egyre növekvő populizmus természetéről.
Kutyák szigete (Isle of Dogs), 2018. Írta és rendezte: Wes Anderson. Szereplők hangjai: Bryan Cranston, Koyu Rankin, Edward Norton, Jeff Goldblum, Bill Murray, Scarlett Johannson, Greta Gerwig, Liev Schreiber, Frances McDormand, Tilda Swinton. Forgalmazza: Fórum Hungary.
