Csendes földrengések filmtája

A FinnAgora szervezésében adott otthont a budapesti Toldi mozi február 5. és 9. között a Finn Filmnapoknak. Az öt nap programjából négy vetítést emeltünk ki.

A programba belefértek rövidfilmválogatások, egy támogatás nélkül, négy év alatt készült kritikuskedvenc, de a játékfilmek közé egy doku, a vetítések közé pedig egy performanszdokumentáció és egy videóinstalláció is. Könnyű leírni, hogy a FinnAgora mindent megtett azért, hogy a magyar közönség tényleg betekintést kapjon az északi ország filmes helyzetébe.

Amilyen biztos kézzel válogatnak az utóbbi évek terméséből, már most izgulok, mit is jelent az ígéret, hogy a jövő évi, 10. Finn Filmnapok programja még gazdagabb lesz.

A hangulatot talán azzal érzékeltethetjük a legjobban, hogyha utalunk rá: mindig jó jel, ha ülnek anyanyelvi beszélők egy-egy kultúra filmfesztiváljának közönségében, hát még hogyha a vetítés utáni beszélgetés alatt feláll a moziszékből egy kérdező, és azt mondja, ő meg akarja köszönni. Mert húsz éve látott utoljára olyat, hogy ilyen jó film készült volna Finnországban.

A Finn Filmnapok idei felhozatala erősre sikerült.

„Eero írói karrierje leszálló ágba került, nem tud nekikezdeni új regényének. Pihla ambiciózus színész, aki kezd külföldön is befutni. Egyikőjük sem hajlandó beáldozni karrierjét a kapcsolatuk érdekében, ami rosszabb, mint valaha.” – így a hivatalos promószöveg, ám túlzás, hogy a Void (Tyhjiö) csupán párkapcsolati tragikomédia lenne. Pihla (Laura Birn) és Eero (Tommi Korpela) a játékidő nagyobb része alatt nem csupán földrajzilag, de érzelmileg sincsenek egy helyen, még az sem igazán derül ki róluk, miért is vannak együtt. Sokat tudunk meg ugyanakkor egy nagyra nőtt gyerekről, aki többet nem ír, mint ír, mégis a családja igényei fölé helyezi a küldetéstudatát; meg egy színésznőről, aki éppen bel- és külföldi áttörés előtt áll, miközben próbál nőként és anyaként is helytállni egy szakmában, ahonnan nagyon gyorsan ki lehet kopni.

Még egy parodisztikus összehasonlítás is belefér a filmbe arról, hogyan kezeli a szoptató színésznőket Hollywood.

A filmvetítésen jelen volt a rendező, Aleksi Salmenperä is, aki elmondta, hogy a filmet támogatás nélkül, négy éven keresztül forgatták. Amikor elkezdték a munkát, kész forgatókönyv sem volt, az gyakran inkább aszerint alakult, hogy a színészek milyen más szerepeket vállaltak el. A négy év alatt néha el is feledkeztek róla, hogy készül, de a profitorientáltabb projektjeik között afféle biztonsági hálóvá vált a stábnak. Nem tudom eldönteni, viccel-e, amikor azt mondja, az eredeti terv szerint csak egyszer vetítették volna le a filmet, aztán elégették volna a kópiát. Mindenesetre örülök, hogy nem tette, mert

az alacsony költségvetésű, főleg lelkesedésből forgatott, ám kicsit hányattatott sorsú filmben végül minden a helyére került.

Például a mellékszereplők, nekik köszönhető a tabló a művészközegről és úgy általában a házasságok lehetőségeiről. Vagy a zene és a vágások, amik gondoskodnak arról, hogy a komédia rész a műfajmegjelölésben ne csak kamu legyen.

A Voidban semmi sincs túlbeszélve. Épp ellenkezőleg, rengeteg a közeli a mozdulatlan arcokról, amelyekből mégis könnyű és élvezetes olvasni. A szürkeárnyalatos fényképezés manírosnak hathat 2020-ban, de azért nagyon jól illik ehhez a szótlan, tömörítő filmnyelvhez. Azért a valódi dolgok, például a tenger, a szex és sokszor maguk a filmek, színesek.

A pénteki és vasárnapi rövidfilm-válogatásban érvényesült talán legjobban, ami az idei Finn Filmnapok válogatásakor a szervezőket elmondásuk szerint vezette: az egyenlőség mint főtéma. Ez meglátszik már abban is, hogy

a Finnországban kisebbségi helyzetű svédeket három rövidfilm képviselte a hat alkotásból álló másik rövidfilmes szekció mellett.

A téma az Are You Hungry? meghatározhatatlan okból kívülálló ázsiai származású fiataljától kezdve jelent meg, majd folytatódott az Oroszországban, de Finnországban is máig normán kívül álló crossdressinggel, amit a szeretnivaló Mása és Matti igyekeznek különböző mértékben felvállalni a From Matti With Love mini road movie-jában. A skála másik végén az egyértelmű problematizálások állnak, a Two Bodies on a Beach és a Helsinki Mansplaining Massacre, melyek egyértelműen megkérdőjelezik a férfi-női status quót. Utóbbi olyan horrorparódia, melyben

a fiatal, gyermektelen pár az igazukat arcukba mászva magyarázó férfiak miatt nem tud elmenekülni egy erdei házból.

Egyértelmű a végeredményből, hogy – talán egy végső fricskaként a horrorfilmeknek, melyek a tömeggyártás során gyakran esnek ebbe a hibába – a stáb élvezte a munkát, és nem akart többet, mint egy jó, vérengző feszültséglevezetést.

A rövidfilmes szekciók szikráztak az ötletektől és az élvezetes megvalósításoktól.

Belefért a játékosság, mint az érzelmi elhanyagoltságból fakadó feszültség levezetőjévé váló pattanás kinyomását egy vulkán kitöréséhez hasonlító Nice at Ping pong (Krakatoa). A pszichothrillerhez hasonló feszültséget okosan felhalmozó, négy tételes családi drámát, a The Chamber Playt legalább kétszer kellene megnézni, hogy minden okos részlete érvényesülhessen. A Two Bodies on a Beach Fiatalabb Nője és Idősebb Nője filmzsánereken és színárnyalatokon keresztül menetelnek a patriarchátus lerombolása – vagy legalábbis önmaguk elpusztítása – felé. Mindehhez olyan abszurd filmnyelv és az ettől kölcsönzött szuggesztív kifejezőerő társul, mely rögtön egy Twin Peaks-allúzióval mer nyitni.

Azok a darabok is sikeresen lopták be magukat a szívbe, amik nem akartak hasonlóan nagyot dobni: a The Stick (Keppi) például egy kislány története, aki kutyát szeretne, és ezért két héten keresztül naponta háromszor sétáltat egy botot. A rövidfilm kifejezetten ügyesen fordította előnyére a műfaj korlátait.

A vasárnapi, utolsó vetítés, a Stupid Young Heart (Hölmö Nuori Sydän) úgy beszél egy tiniterhességről, hogy abba belefér a külvárosi lakótelepek bevándorlóellenes radikalizálódása is. Lenni és Kiira 15 évesek, egy buliban jönnek össze először, majd mire randiznának, a lány már tudja, hogy terhes, és úgy dönt, megtartja, bár egyikőjük egyedülálló anyja sem tud szerető családi hátteret biztosítani nekik. Pont ezt

az érzelmi kitettséget, szeretetvágyat, a kamaszkor bizonytalan és befolyásolható önképét ábrázolja a film egy olyan közegben, amit nem látunk gyakran filmen.

Mire buliznak és hogyan öltöznek most a finn fiatalok? Lehet valami a bombázó hip-hopos és a cingár, szívatott kissrác között?

Képesek ezek a 15 évesek felelősségvállalásra, arra, hogy felépítsenek egy saját életet, és egyáltalán elvárható ez tőlük?

És főleg: mit kezdenek a színes bőrű kortársaikkal meg szomszédaikkal azok, akik elégedetlenek a saját helyzetükkel? Több szinten működik ez a film is, a személyes és a társadalmi szorosan összefonódik. Nézőként lehet Lenni ellen szurkolni, nem bírni az anyját, Janne ellen érvelni vagy akár dühösnek lenni Kiirára, hiszen a szív az bolond. A Stupid Young Heart egyszerűen csak pontos realizmusában és szenvtelenül mutatja be emberien esendő szereplőit. Talán így sem fáj annyira, mint ha szétverik az egyetlen megélhetésedet biztosító autódat, vagy ha azt hiszed, halva született a kisbabád. Csak mint gyalog hazatolni egy frissen megvásárolt kiságyat a felüljárón keresztül.

9. Finn Filmnapok, Puskin mozi, Budapest, 2020. február 5–9.