Az idő újabb cáfolata

Christopher Nolan legújabb filmje tematikai értelemben egyenes következménye korábbi műveinek, azoknál viszont sokkal öncélúbb és kevésbé átgondolt. Az angol rendező ugyanazt a trükköt dobja be, mint általában. Most is az idővel zsonglőrködik, de ezúttal mindezt képtelen a filmes elbeszélés lehetőségeit kitágító alkotói módszerré emelni, így megmarad az üres vásári mutatvány szintjén.

Nolanben az az érdekes, hogy egyszerre tud radikálisan innovatív és megrögzötten vonalas lenni. Amellett, hogy filmjeiben előszeretettel kezdi ki a hagyományos elbeszélői sémákat, óraműpontossággal felhúzott fiktív világai olykor túlzottan is csak az őket megalkotó és működtető mesteri szabályokról szólnak.

A közkeletű kritika szerint munkái csupán önmagukban forgó, rezzenéstelen szellemi építmények

– valódi gondolatok (amennyiben nem a való világról állít valamit, hanem körmönfont valóságokat gondol el), mélyreható megfigyelések és érzelmi hitelesség nélkül.

Ez ellen persze erős érv az életmű legtöbb darabja, melyekben igen következetesen viszi végig az idő, az elme és a kibillent narratív struktúrák egymást kölcsönösen meghatározó és tükröző természetének kérdését. A torzult emlékezet és időfelfogás, valamint a radikális információhiány mint narratív szervezőelv (Memento), a valóság és a tudat egymást kölcsönösen felülíró mélyrétegei (Eredet), a megszállottság és a megkettőződés identitásőrlő hatása (A tökéletes trükk, Sötét lovag-trilógia), de még a szimultán idősíkok relatív eltolódása (Csillagok között, Dunkirk) is

olyan világokat rajzolnak meg, ahol az ember pusztán a kontroll illúziójával bír. Ebbe a sormintába illeszkedik a Tenet is.

Már ami az időhöz való viszonyát illeti. Nolan az inverz módon lezajló események révén ismét a relativitás kérdését rántja elő a kalapból, de ahelyett, hogy alaposan végiggondolná az ebben rejlő lehetőségeket és az ebből fakadó következményeket,

egy szimpla dramaturgiai eszközzé silányítja a rosszul kitalált és felületesen, kapkodva elmagyarázott alapötletet.

A film voltaképpen a Memento önmaga farkába harapó, körkörös nyomozását és az Eredet akcióközpontú cselekményvezetését elegyíti egy faltól falig hajszolt kémthrillerben, amely mindezek ellenére meglepően lapos, érdektelen és feszültségmentes. A John David Washington által alakított névtelen főhős – James Bondként a nyakába varrt MacGuffinnal (tenet) – az inverzió, pontosabban az inverzió technológiáját fegyverként használó orosz oligarcha nyomába ered, jószerével egy percnyi levegőétel nélkül. Iszonyatos tempót diktál a film, már a nyitó képsoroktól kezdve minden az akciódramaturgiának rendelődik alá.

A Tenet azt a benyomást kelti, hogy Nolan ezúttal a saját second unit direktorává fokozta le magát.

Ami egyrészt azért problémás, mert egyébként tisztességes akciókat tud levezényelni, de alapvetően nem ebben, hanem az agyas, kreatív törvények szerinti narratív építészetben áll az ő szerzőisége. Másrészt pedig a Tenetben olyannyira nincs üresjárat, hogy minden esemény zsibbasztóan túlhangsúlyozottá válik, a tagolatlanság és a folyamatos rohanás miatt pedig elvész a cselekmény tétje (diszkrét világmentés) és a karakterek motivációja. A Dunkirkkel Nolan bizonyította, hogy a temporális bravúrkodás mellett ugyanúgy érti a film tisztán audiovizuális hatásmechanizmusát, de amikor a Tenetben egy átlagos eszmecsere is izzasztó vitorlásverseny közben történik meg, az már enyhén szólva nevetséges.

Egyik bevetésből szinte átvezetés nélkül ugrunk a másikba, miközben Nolan elfelejti felépíteni a jeleneteket – papíron – szétfeszítő drámát és feszültséget. Felvezetés helyett újabb és újabb slendrián magyarázatokat kapunk az inverzió logikájáról, amelyekből annyi derül ki, hogy a rendező még soha sem vette így semmibe a fizikát.

Ezen túllépve Nolant a saját koncepciójában rejlő szerteágazó lehetőségek sem érdeklik túlzottan.

Így megyünk el érintőlegesen a determinizmus, az időparadoxon, a relativizmus, a szabad akarat, a végzet stb. jelentéktelen kérdései mellett. Fókusz nélkül, tetőpontról tetőpontra száguldunk, míg a cselekmény bizonyos mértékig vissza nem tér önmagába. Ekkor, a történet nagyjából kétharmadánál kifejezetten ötletes fordulatok is akadnak, de ez egy sokat látott Nolan-rajongó számára édeskevés.

Mint általában, ezúttal sem a színészeken múlt a dolog. Washington jól hozza az eltökélt ügynököt, a társát játszó (és a Twilight-átkot már rég maga mögött hagyó) Pattinson egészen laza és szórakoztató,

az igazi, átélhető dráma viszont Elizabeth Debickinek és Kenneth Branagh-nak jut.

A zsarolással, fenyegetéssel és erőszakkal aládúcolt, fényűzően romlott házasságuk és végül a nő szabadulása sokkal eredetibb, izgalmasabb és érzelmileg átélhetőbb, mint a közelgő armageddon. Nolan ügyesen elkerüli a Csillagok közöttet sújtó giccses melodrámát és brutalitása ellenére kellő visszafogottsággal ábrázolja ezt az enyhén szólva toxikus kapcsolatot. A Branagh által megformált Andrei Satornak így sem igazán jut túl sok dimenzió, a legkidolgozottabb figura egyértelműen Debicki karaktere, Kat.

A Tenet egy túl sokat markoló, grandiózus film, de inkább csak tisztességes, kissé önismétlő, kissé felfújt ujjgyakorlat, semmint maradandó alkotás.

Nehezen követhetősége sem a mértani precizitással kidolgozott összetettségéből, esetleg sajátos belső logikájából fakad, hanem egész egyszerűen a nyaktörő tempó közben – a Memento inverzeként – nehezen emészthető információhegyekből. Eredetisége is csak a nagy filmuniverzumokhoz és franchise-okhoz képest mérhető, de Nolantől mindenképp láttunk már jobbat, mélyebbet és mindenekelőtt okosabbat. Valószínűleg fogunk is még.

Tenet, 2020. Írta és rendezte: Christopher Nolan. Szereplők: John David Washington, Robert Pattinson, Elizabeth Debicki, Kenneth Branagh. Forgalmazza: InterCom.

A Tenet a Magyar Filmadatbázison.