Variációk az otthonlét tébolyára

A Péterfy Bori & Love Band 2007-es megalakulásától kezdve a magyar alternatív színtér meghatározó szereplője. Ezt bizonyítja többek között az is, hogy a hetedik nagylemezük még mindig képes a zenekarra irányítani a figyelmet. De vajon tartja-e a nemrég megjelent Szikra az évtizedes Péterfy Bori-szintet? Egyáltalán mit is jelent ez a szint 2020-ban?

A válaszhoz először érdemes visszautaznunk a 2007-es évbe, amikor a zenekar megjelentette első, cím nélküli nagylemezét. A gyorsan szerzett nimbusz persze nem nevezhető váratlannak: a tagok az Amorf Ördögökbeli együttalkotás során összeszokott csapattá váltak, a közönség figyelmét is sikerült átvezetniük előző zenekarukról, amely időközben már-már kultikus státuszba került. Ódákat zenghetnénk a közöttük lévő dinamikáról, az összjáték figyelemre méltó fejlődéséről.

Péterfy Boriban összeér az egyedi énekhang és a lehengerlő karizma,

színpadi jelenlétével pedig egy olyan határozott nőképet testesít meg, amely a mai napig egyedülálló a magyar zenei életben.

Mellette ott a kortárs hazai könnyűzene egyik legjobb zeneszerzője, Tövisházi Ambrus, akinek alkotásaival kapcsolatban nehéz tartózkodni a szuperlatívuszok használatától. Ez a szerzőpáros – kiegészülve még néhány nagyszerű zenésszel – olyan példaértékű hanganyagokkal tudott előrukkolni az elmúlt tizenhárom évben, amelyek lépésről lépésre hoztak új ízeket, folyamatosan keresve az önazonos megújulás lehetőségét. Ugyanakkor, ahogyan az általában lenni szokott,

a siker nem függetleníthető a külső, környezeti tényezőktől sem.

A kétezres évek szóban forgó időszakában a magyar alternatív zene újból felvirágzott: ugyan a Kispál és a Borzot már inkább leszállópályára állították, a Quimby – visszatérő lemezének megjelenését követően – egyre határozottabb lépéseket tett a hírnév felé, utat törve más zenekaroknak is. És ne feledkezzünk meg a későbbi meghatározó bandákról sem, mint például a 30Y és a Kiscsillag, amelyek kifejezetten újnak ható anyagokkal körvonalazták a küszöbön álló „alterforradalmat”. A Péterfy Bori & Love Band jó érzékkel csatlakozott ehhez a frissülő áramlathoz: a nagy világmegfejtések helyett intelligens tánczenével debütáltak, amelynek húzása bőven elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy jó pár daluk köztudatba kerüljön, és ott is maradjon napjainkig.

Az ezt követő 2010-es éveket méltán nevezhetjük a fesztiválok évtizedének. Az élőzenére való igény talán sosem mutatkozott ennyire erőteljesnek, ami nagyon jól jött azoknak a formációknak, amelyeknek fő portfólióját a lemezkiadáson túl a színvonalas koncertek adták. Ehhez a körhöz tartoznak Péterfy Boriék is: a nyári fesztiválszezon zsúfoltságán túl a fellendülő klubélet is biztosította számukra a nyilvános teret a teljes befutáshoz.

Az idei év tanulsága viszont az, hogy a koncertzenekarok kategóriáját – ha létezik ilyen – idővel érdemes lesz felülbírálni.

Ahogyan már azt sokan megírták, a jelenlegi helyzetben nehéz elképzelni, hogy milyen alkotói teherbírás szükséges ahhoz, hogy valaki zenészként érdemben tudjon megszólalni, miközben éppen attól a többletenergiától esik el, amely mozgásban tartja a zeneszerzés rugóit.

És itt jön képbe a Szikra, amelynek nagy része az utóbbi hónapokban keletkezett, és amelyet a zenekar vállaltan az elmúlt fél évnek címez. Ahogyan a megjelenéskor nyilatkozták, „a bezártság összes őrületét és dühét sikerült kreatív energiává” alakítaniuk, tehát egyfajta gőzkieresztést hallunk, és hát a kollektív négy fal közé vonulással a megugrandó léc is magasabbra került.

Első nekifutásra kevéssé az őrület és düh jön át a szerzeményekből, inkább a sokszínűség az, ami elkapja a figyelmet. Noha egysíkúsággal sohasem voltak vádolhatók Boriék, ez az album még hozzájuk képest is sok kontrasztot vonultat fel – meglehet, éppen ez az a tényező, amelyben leginkább megnyilatkozik az alkotói környezet kifordítottsága. Már csak azért is, mert bár fellelhetőek a lemezen magasabb fordulatszámon pörgő, slágeresebb mozzanatok, az őrület és a düh kettősét nem valamiféle brutális elszállásban fogjuk megtalálni, bármennyire is ezt diktálják az előfeltevéseink. Ennél jóval körmönfontabb, okosabban építkező album ez.

Ami a legelső, bevezető hangrészlettől bekúszik a dallamok közé, az a legkevésbé sem valamiféle jól körülírható indulat vagy agresszió.

Nem tolja a depresszív hangulatkoktélt sem az arcunkba, inkább kivárja, hogy mi magunk csatlakozzunk a hullámzáshoz, melynek összetartó eleme a háttérben meghúzódó elemi feszültség. És mindebben leginkább a megvalósítás az, ami lebilincselő: a dalok sokszorosan rétegzett hangzása rengeteg stílust vonultat fel, ez pedig egyetlen pillanatra sem engedi lankadni a hallgató figyelmét. A legmeglepőbb viszont az, hogy a lemez mindeközben nem tartogat semmilyen váratlan fordulatot.

Épp ezáltal válik érzékelhetővé a dalsor szerkesztettsége, az a mai könnyűzenéből egyre inkább hiányzó alkotói attitűd, amely az albumokat nemcsak kötelező körként lezavarható dalgyűjteményként kezeli, hanem egy komplex tartalmi szerveződésként, amelynek valódi, mélyebb regiszterei jobbára csak az egész anyag befogadása során mutatkoznak meg. Koncepcióalbumról nem beszélhetünk, de ettől függetlenül erőteljes egységbe rendeződnek a dalok, és pont azzal rántanak magukkal, hogy nem szakítanak ki erősebb impulzusokkal a lemez zenei világából. Ennek persze megvannak a hátulütői.

Bár egyenként sem rosszak, az album kontextusából kiragadva a dalok mégis némi hiányérzetet hagynak maguk után, ebből adódóan nehéz egyet is kiemelni közülük. Negatívum továbbá, hogy a zenekarra jellemző, régről hozott általános motívumok halmozottan kitűnnek: ez az indító, Az utolsó farkas című dalban kevéssé problémás, ám a dalsor leginkább Péterfy Borit idéző darabjában, a Gonosz dobos címűben már zavaró lehet. Olyannyira, hogy az ígéretes felvezetés ellenére is elhagyható lett volna, de legalábbis az album elejére kívánkozik inkább, semmint két komorabb szerzemény – A Nap felé és a Keringő – közé.

Ami a lemez összességét illeti, az album derekán mesterien elhelyezett Lula Luna az egyértelmű tetőpont.

Dacára annak, hogy a szöveg fura döccenéssel indul, ebben a dalban olyan pontosan hangszerelt, lebegős fokozással él a zenekar, ami visszahat az előtte álló számokra. A hatás kulcsa leginkább Péterfy Bori már-már hipnotikus énekhangjában, a fúvós hanghatások megkapó használatában, a szintetizátor lágyabb harmóniáiban és a távolinak tetsző, a refrénben fontos szerepet betöltő gitárjátékban keresendő. Mindemellett némileg keretbe foglalja a lemezen felbukkanó, a megszokottnál markánsabb elektronikus zenei elemeket, így kifejezetten érdekes módon kapcsolódik például a Száz fényév diszkós lüktetéséhez.

A lírai irányba forduló lemezzárlatot a Ki tartja az égboltot és a Meteor adják, utolsó dobbanásaik pedig akaratlanul is a hallgatóval maradnak.

A zenekar tartotta magát a korábban említett szinthez. És ami fontosabb: a külső tényezőkhöz mérten újra is értelmezte azt. Alighanem úgy kellett egy ilyen jó album ebben az időszakban a magyar könnyűzenének, akár egy falat kenyér. Nem csodálkoznék, ha idővel szimbolikus jelentőségre tenne szert a Szikra, például annak mementójaként, hogy a megváltozott körülmények mellett így is lehet (és érdemes) az alkotáshoz fordulni. Bizonyára a Szikra lesz az egyik olyan tétel az év végi 2020 legjobb magyar lemezei tematikájú listákon, amelynek remélhetőleg nem csak azért találnak majd helyet, mert az idei szűk termésből nehéz volt válogatni.

Péterfy Bori & Love Band: Szikra, Etalon Produkció, 2020.

A borítóképet Bands Through The Lens készítette.