Posztkolonialista, illetve pánafrikanista diskurzusok alapvetésének kellene lennie a BBC One és az Amazon Prime Video új sorozatának: Steve McQueen antológiaszériája a kortárs auteur tévésorozatok újabb drágaköveként ragyog.
A rendező részben saját tapasztalatait gyúrta a történetekbe, vagyis megtörtént eseményeken, helyesebben létező személyek kálváriáján alapul a Kis fejsze. Trinidadi és grenadai felmenőkkel bíró művészként fogott össze Alastair Siddonsszal, valamint a jamaicai-barbadosi regény- és színműíró Courttia Newlanddel, vizsgálódásuk sarokpontját az Egyesült Királyságba települt karibiak élményei jelentik.
McQueen szerzőségének ismeretében tovább árnyalható e hozzáállás. Historikus (Éhség, 12 év rabszolgaság) vagy társadalomkritikai (Nyughatatlan özvegyek) élű drámái, thrillerjei ugyanis zömmel testreprezentációs vagy genderpolitikával bíbelődő kiáltványok. Legyen szó sztrájkoló írekről, szexuális devianciáról (A szégyentelen), bűnbe merülő hölgyekről vagy gyapotültetvényes hányattatásról,
a direktor nemi szerepek, fizikai torzulások, ösztönök színrevitelén keresztül beszél a lélek átváltozásairól.
Virtigli, gyakran költői pszichodrámáit ezúttal dokumentarista ábrázolásmódra cserélte – a Kis fejsze öt, 60–120 perces epizódja nemcsak önértékükön zseniális művek sorozata, hanem hibátlan stilisztikai kötéltánc is lenyűgöző poézis és rideg, ellenben sokatmondó realizmus között.
Leginkább a brit újhullám szerzői, különösen Ken Loach baloldali, szocreál pályaképe alkot közös metszetet a sorozattal, de az olyan későbbi, a Margaret Thatcher konzervatív politikáját ünneplő kultúrörökség-mozik (Szoba kilátással) ellenében ügyködő rendezők is szóba kerülhetnek, mint Alan Clarke (Scum, Made In Britain), Mike Leigh (Ólmos percek), netán Stephen Frears (Az én szép kis mosodám). Innen nézve a sorozat választott időintervalluma sem véletlen: 1969 és 1982 között bonyolódnak a részek, McQueen és írótársai viszont egyszer sem a kanonizált cselekményfelmondásra, hanem a dedramatizált, gondolkodásra serkentő, hangulatteremtést előtérbe helyező feldolgozásformára voksolnak.
„Nekünk kell elmondanunk a saját történetünket” – hangzik el a széria egyik vezértétele rögtön az első részben
a brit Fekete Párducokat képviselő Altheia Jones-LeCointe szájából, így világossá lesz, hogy a Kis fejsze elutasítja a „fehér megmentő”-narratívát, inkább hátrányos helyzetűeket, kisebbségieket, eltérő etnikai háttérrel rendelkezőket helyez vizsgálódása centrumába.
Maga a nyitórész, a Mangrove egy Notting Hillben, vagyis egy ellenkulturális központban fekvő karibi étteremről (amelyet Jimi Hendrixtől a munkáspárti Vanessa Redgrave-ig több híresség is látogatott), annak tulajdonosáról, Frank Crichlow-ról, illetve
a folyamatos rendőri jelenlét elleni tüntetésről szól, mely végül az úgynevezett mangrove-i kilencek perébe torkollik.
Igaz, a több mint kétórás felütés gyorsan párhuzamba állítható a nemrég debütált, hasonló témát feldolgozó Aaron Sorkin-rendezéssel (A chicagói 7-ek tárgyalása), itt azonban jóval többről van szó. Rasszizmus kontra szabadság, kegyetlen autoritás és függetlenséget nyerni vágyó individuumok oppozícióját látni, McQueen ennek jegyében veti be sajátos esztétikáját: nemcsak részletes életképeket jegyez, hanem ide-oda mozgatja alakjait.
Fogság és szabadulásvágy kettősségére mutat rá, ahogyan a tárgyalótermi film köntösében a rendező egyik helyről a másikra vezényli karibi szereplőit (pláne, hogy az elnyomó hatalom többször sötétben ólálkodva, snittek oldalára komponálva bukkan fel), vagyis
a Mangrove olvasatában a kilenc aktivista épp e pozíció, tehát egy erőszakos, hatalmi alakba rendeződés ellen szólal fel.
Önálló életteret szeretnének foglalni, legyen az egy utca vagy a címbéli vendéglátóipari egység – hitvallásuk azonban csak részben lehet sikeres, a hatóság őrszemeinek fáradhatatlan leskelődése végül az étterem 1992-es bezárásához vezet. Az elnyomás sosem hagy alább: látszólagos győzelemfináléja dacára a Mangrove félreérthetetlenül harsogja üzenetét.
Steve McQueen tehát erkölcsi relativizmust teremt, nem feketén vagy fehéren próbálja látni a gyökereit. Melankolikus (Lovers Rock; Red, White and Blue) és progresszív (Alex Wheatle, Education) tónusú epizódok is fűződnek a nevéhez a sötét zárlatokon kívül. Legkülönlegesebb húzását viszont a második részre tartogatja –
a Lovers Rockban táncoló, örömtelien mozgó, vígan daloló emberi testek részesülnek a vágyott függetlenségből.
Pórusokon, tekinteteken, ringatózó karokon, lábakon, hátakon állapodik meg a felvevőgép (a Kung Fu Fightingra lelkesen mozgók vágóképe briliáns), McQueen érzékszervekre ható, nyomatékosan lírai-atmoszferikus fejezetet jegyez egyik kedvenc filmje, a Claire Denis rendezte Szép munka modorában. Franklyn és Martha, a két színes bőrű fiatal egymásra találása azonban korántsem boldog célbeteljesülést ígér: csupán egyik napról a másikra élnek, végül bekopog az ajtajukon a valóság, így a Lovers Rock musicallel, revizionista melodrámával parolázó elbeszélése ismét lelkesültség és szomorúság ellentétével játszik.
A Kis fejsze újabb keserédes tételére bukkanunk a Red, White and Blue-ban: az élet írta jamaicai Serpico-átiratban a törvényszéki orvosszakértői tanulmányaival felhagyó rendőr,
Leroy Logan döbben rá, hogy egyénként képtelen megreformálni a bürokrácia és az erőszakos autoritás gépezetét.
Magára hagyják, csak az apjával való megbékélés jelent számára megnyugvást. John Boyega (a Star Wars-folytatástrió Finnje) többnyire passzív főkaraktere ugyancsak egyik rideg térből, sőt hierarchiából keveredik a másikba, ám sorsán keresztül a Kis fejsze újabb értelmezési dimenziója nyílik meg – McQueennél ugyanis olykor generációs ellentétek villannak fel.
Szülők fásulnak be a posztkolonializmus terheibe, a gyalázatos lakáshelyzetbe, szegénységbe vagy épp a folytonos elnyomás tudata passzivizálja őket, míg gyermekeik igyekeznek lerázni a hatalom igáját. Logan nemcsak rendőr kollégáival, hanem rokonaival is összetűzésbe kerül, de Martha sem kedveli bigottan vallásos anyja szólongatásait a Lovers Rockban, és Kingsley, az Education című zárófejezet 12 éves hőse is szigorú, majd vele folyamatosan összhangba kerülő felmenőkkel él, vagyis nemcsak afrikai származásúak tűznek össze kaukázusiakkal a szériában, ugyanazon etnikai csoportosuláson belüli nézeteltérésekre szintén akadnak példák.
A Kis fejsze azonban mégsem önsajnálatba merülő kordokumentum, hanem progresszíven új ösvényeket törő antológiasorozat.
Identitásválságot mutat be, de a boldogságukat öntudatosan építőkre is óriási hangsúlyt fektet.
Utóbbiakhoz nyitottságon, a változásra törekvésen keresztül vezet az út, e perspektívából nyer érvényt maga a címadó, egy régi jamaicai közmondás köré szerveződő reggae-dal („So if you are the big tree. We are the small axe. Ready to cut you down” – énekelte Bob Marley a The Wailers 1973-as Burnin’ című albumán) is. Pláne hangsúlyos ez az állítás, ha abból indulunk ki, hogy az Alex Wheatle és az Education már ki is mondják, a jövőt csakis az oktatás hozhatja el – az előbbi rész regényíróvá nemesedő brixtoni felkelője, illetve az utóbbi 12 évesen is olvasásképtelen nebulója egyaránt könyveket bújva vesznek részt a nevelődéstörténetekben.
McQueen coming-of-age sztorijai (mely csoportba értelemszerűen a Red, White and Blue is beletartozik) persze mást is elárulnak:
leginkább az Education beszél intézményesített fajgyűlöletről,
mely a fekete kisiskolások hátrányosnak bélyegzésében, speciális iskolákba küldésében és a tanári hanyagságban nyilvánul meg. A Kis fejsze részben tehát bírálja az iskolarendszert (vö: a Lindsay Anderson-féle Ha protest filmje, a Pink Floyd We Don’t Need No Educationje), ugyanakkor hidat képző attribútumként is tekint rá. Ráadásul épp ez az epizód hatol a legmélyebbre Steve McQueen magánéletébe – a direktor ugyanis diszlexiásan, tompalátóként nevelkedett Nyugat-Londonban, az analfabéta szülők és a 12 évnyi oktatás (rabszolgaság?) dacára is olvasászavarral küzdők tablóján tehát az ő portréja is helyet kaphatna.
Utolsó részei (a színpompás kozmoszt mosolyogva, planetáriumban néző gyerekek képe egyértelműen a változás reményét villantja fel), az ellenkultúrához besorolható soul-klasszisok, mint Al Green vagy Marvin Gaye slágereinek felcsendülése, virtuóz atmoszférarajza és gondos karakterológiája révén a Kis fejsze azonban a következő szentenciát üvölti a leghangosabban:
bár a világot, netán a mikrokörnyezetet lehetetlen tartósan megváltoztatni, az egyes személy igenis képes saját értékrendszere rendbetételére.
Összefogást, fejlődési hajlandóságot, röviden nem mást, mint épp a pánafrikanizmus definíciójának gyakorlatba ültetését igényli e nekiveselkedés. Pontosan azt, amelyet az aktivistának sem utolsó, diaszpórákba-kollektívákba zárást visszautasító Bob Marley tűzött zászlajára. „Kerülj bajba, jó bajba, szükséges bajba!” – nyilvánította ki élethosszig tartó reguláját a 2020 júliusában elhunyt, Martin Luther King oldalán vonuló kongresszusi képviselő, John Lewis. A Kis fejsze – amelyet George Floydnak és más félresöpört színesbőrűeknek dedikált McQueen – így akár neki címzett ódaként is lajstromozható: a BBC kurrens produkciója Lewis képregénymemoárja, a vaskos March-trilógia ihletett lapozásával egyenértékű.
Kis fejsze (Small Axe), 2020. Alkotó: Steve McQueen. Rendezte: Steve McQueen. Írta: Steve McQueen, Alastair Siddons, Courttia Newland. Szereplők: Shaun Parkes, Letitia Wright, Micheal Ward, Amarah-Jae St. Aubyn, John Boyega, Sheyi Cole, Kenyah Sandy. Forgalmazza: BBC One, Amazon Prime Video.
A Kis fejsze a Magyar Filmadatbázison.
