A Russo testvérek bábáskodásával készült Moszul ostroma az iraki nézőpontot érvényesítő elbeszélésmódja miatt tűnhet az Iszlám Állam elleni háború egyedi megközelítésének. Közelebbről nézve ugyanakkor világos, hogy jobb esetben csak egy súlytalan akciófilmmel, cinikusabb fénytörésben viszont vegytiszta paternalizmussal van dolgunk.
A Joe Carnahan fivére, Matthew által rendezett film a „fiúk bevetésen” háborús alműfaj sallangmentesre gyalult dramaturgiai ívén halad előre háztól házig a címben megjelölt – valaha város, most – kőhalom utcáin. Az alkotás nagyjából A Sólyom végveszélyben faltól falig tartó káoszát és Paul Greengrass húsba vágó hitelességét keveri a Russo testvérek által fémjelzett, profin, de lélektelenül levezényelt, a Netflixre gyártott akciófilmek vérszegény konzumrealizmusával.
Ettől függetlenül persze még lehetnek a filmnek releváns állításai a háborúról általában, illetve specifikusan a jelenleg is zajló, végeláthatatlan közel-keleti konfliktussorozatról.
Carnahant egyrészt szintén az a fajta kaotikusság és kontrollvesztés foglalkoztatja, mint előképeit,
viszont míg Scott és Greengrass a katonai és terrorcselekményeket a látszólag tökéletes biztonság, illetve haditervek összeomlásaként, a feszültséget egyre fokozva nemzeti és hadászati tragédiákig eszkalálták, addig a Moszul ostroma már túl van a kritikus ponton. Carnahant ugyanis elsősorban az érdekli, hogy milyen a káoszban élni, milyen az, amikor a háború permanenssé válik és életformaként állandósul. Ehhez mérten a film kerüli azt a fajta narratív építkezést, amelynek során az események a kimért, izzasztó felvezetés után egy katartikus tetőpontban kulminálódnak. A cselekmény középpontjában azok a Ninive SWAT néven ismert, korábban rendőrként szolgáló katonák állnak, akik személyes bosszút hirdettek az ISIS ellen.
Emellett a film egy beavatástörténeten keresztül ismertet meg minket a teljes anarchiába süllyedt iraki hétköznapokkal, miután a SWAT megment a biztos haláltól egy húszéves fiút, akit azzal a lendülettel be is soroznak maguk közé.
A fiatal fiú, Kawa szemén át látjuk az egyébként törvényen kívüli és üldözött különleges alakulat belső dinamikáját,
de még inkább a katonák beletörődő kilátástalanságát, ahogy épületről épületre, egyik bevetésről a másikra araszolnak valami felé, ami távolról talán hasonlít az úgynevezett győzelemhez. Persze világos, hogy az Iszlám Állam kiűzése a cél, ugyanakkor az alakulat konkrét küldetését sokáig elhallgatják Kawa elől, vagyis egyértelmű, hogy a közel-keleti zavarosban halászó nagyhatalmak, fundamentalista fanatikusok és legalább még fél tucat vallási és etnikai kisebbség által vívott harcban egyszerűen nincs mit megnyerni.
Emiatt a beavatás nem jár jellemfejlődéssel, megerősödéssel, esetleg nagy revelációkkal, sokkal inkább a háború, az emberölés monotóniája domborodik ki. Persze vándormotívumként ott lappang a bosszú, de Carnahan ezt egyfajta fásultsággal, a mindig éber és tettre kész katona érzelmi eltompulásaként ábrázolja.
Ez az a hely, ahol teljesen triviális odaszólni a társadnak, hogy hagyd szenvedni a haldokló ellenséged,
ahol az iszlám ágai mentén széttagolt népek ellentéte még a nemzet fogalmát is teljesen elkoptatja, és ahol a terrorizmus miatt a bajtársiasság értelmetlen szójáték csupán. Irakban nincs front, mert az mindenhol ott van. Carnahan ugyanakkor a helyzet hétköznapi abszurditását is megtalálja, például amikor a két bevetés között megpihenő katonák vízipipáznak és szappanoperát néznek. Mindezek mellett a Moszul ostroma egyáltalán nem moralizál, ami már csak azért is visszatetsző, mert az USA nem kis szerepet vállalt a térség destabilizálásában, de a rendező a nyílt vádaskodás és a felelősség megkapargatása helyett nagyjából annyi kritikát enged meg magának, hogy Amerika az újjáépítésben bezzeg már nem érdekelt.
Carnahan kézi kamerája ezért megmarad az emberléptékű narratíva és szemszög biztonságos, járt útján,
és noha nagyon közel visz minket az események teréhez, a karakterekhez már egyáltalán nem. Így hiába a sok egyéni dráma, a film abszolút ledobja a személyességet, és hiányzik belőle az az igazán feszes tempó és koreográfia, amitől akár kiemelkedővé is válhatna.
Az átélhetőséget, továbbá a régió politikai, vallási, valamint etnikai alapú ellentmondásosságát és a térségbeli viszonyok összetettségét Carnahan feláldozza a hollywoodi pátosz oltárán. Hiába viszi bele karaktereit a legkilátástalanabb szélmalomharcba, ugyanis az nem azért reményvesztett, mert az ellenség legyőzhetetlen, hanem mert a győzelem után nem tudják, hogyan lehetne a békét fenntartani. A film végkövetkeztetése mégis az újjáépítésbe, a családok egyesítésébe vetett hamis, Amerikából talán, de Irakból egész biztosan nem látható, tapintható vagy átélhető hit.
A Moszul ostroma áramvonalasra szálkásított dramaturgiája egy közepes akciófilmre elég,
de arra már kevésbé, hogy a nagyhatalmi bűntudatra és felelősségre, illetve a geopolitikai helyzet sokszorosan összetett természetére érdemben reflektáljon, méghozzá ténylegesen az irakiak szemén keresztül. Minden vállalható erénye mellett ez a film legnagyobb hitelességi deficitje.
Carnahan műve és a választott nézőpont inkább tűnik egyfajta lealacsonyító sematizálásnak, kisajátításnak vagy valódi tétekkel nem bíró öntetszelgésnek, ami megint csak nem az irakiakról, hanem Hollywoodról szól. A film beszédpozíciója, állításai univerzálisan ugyan működnek, de ahhoz túlságosan konvencionálisak, hogy célzottan – mint az ISIS elleni harc névtelen iraki katonáiról szóló hiánypótló hősköltemény – valami olyasmit mutassanak, amit még nem láttunk ettől a műfajtól.
Moszul ostroma (Mosul), 2020. Írta és rendezte: Matthew Michael Carnahan. Szereplők: Suhail Dabbach, Adam Bessa, Waleed Elgadi, Thaer Al-Shayei, Is’haq Elias. Forgalmazza: Netflix.
A Moszul ostroma a Magyar Filmadatbázison.
