Mihályi Barbara 2017-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE) intermédia szakán, ezért sem meglepő, hogy többféle médiummal foglalkozik. Animációkat készít, fotóz, fest és rendszeresen jelentkezik videókkal az egyre népszerűbbé váló YouTube-csatornáján. A képzőművésszel alkotásról, a női lét kérdéseiről, az olaszországi életről és a „dolce far niente” művészetéről, vagyis az édes semmittevésről beszélgettünk.
KULTer.hu: Erősen kezdted 2021-et, hiszen Pekingben egy csoportos kiállításon jelentek meg a munkáid, amihez ezúton is gratulálok. Mi volt ennek a tárlatnak a koncepciója, és milyen alkotásod jelent meg ott?
Négy kurátor választott ki olyan alkotókat a világ különböző pontjairól, akik a pandémiát dolgozták fel
egy bizonyos narratíva mentén a művészet eszközeivel. A március 22-én véget ért tárlat arra az izgalmas kérdésre kereste a választ, hogy különböző kultúrában élő alkotók miként reagáltak az életünket alapjaiban megváltoztató járványra. Én egy videósorozatot készítettem, mely a Doing Nothing, vagyis a Semmittevés címet viseli. Témája a 21. századi teljesítmény- és cselekvésorientált világunk, ahol a legfontosabb dolog a pénzgyűjtés, az állandó produktivitás, és azt hisszük, ettől leszünk boldogok.
Ennek az ideának mutatok görbe tükröt, és egyben felhívom a figyelmet arra, hogy kevés időt fordítunk magunkra, a nyugalomra, a befelé figyelésre. Arra az igazi semmittevésre, amikor csak ülünk és próbálunk magunkra, a pillanatra, a környezetre koncentrálni.
A semmittevés műveléséhez különböző helyszíneket választottam.
A karantén ideje alatt otthon „csináltam a semmit”, a műtermem falai között, a kertemben és a frissen festett festményem mellett. Ez a kis szeánsz a lélek jólétéért rendkívül hasznos gyakorlat tud lenni. Ahogy nyitott az ország, úgy merészkedtem ki én is a házból, és mentem különböző helyszínekre videózni. Először az élelmiszerboltok nyitottak ki, így ott készítettem felvételt. Majd később forgattam a természetben, mezőn, tóban, sőt Velence felett egy épület tetején is. Ezekből a felvételekből vágtam össze egy tízperces videót, ami eljutott Kínába. Jó érzés, hogy a munkám Pekingben lett kiállítva.
KULTer.hu: Pontosan hat éve élsz külföldön. Mesélnél arról, hogyan indult az olaszországi történeted?
2015 elején határoztam el, hogy az Erasmus program keretében külföldön folytatom a tanulmányaimat. Úgy éreztem, mind az ország, mind Budapest kivet magából. Pozitív, támogató közegre vágytam, és úgy gondoltam, ezt egy mediterrán országban találhatom meg. Lisszabonba jelentkeztem, végül „véletlenek” folytán az olaszországi Maceratában lyukadtam ki. Hat hónapot töltöttem ott, nagyon megszerettem a várost és Olaszországot is.
Ősszel, a szemeszter végén Padovába költöztem, ahol az egészségi állapotom is javult.
Többek között ezért is döntöttem úgy, hogy a képzésem utolsó másfél évét Olaszországban töltöm. 2016 második felében pedig elnyertem még egy Erasmust. Ezúttal Velencében jártam egyetemre, újmédia szakra, a kar épülete egy pici szigeten volt. Megmosolyogtatott, hogy egy ilyen aprócska területen is helyet kaptak Olaszország olyan fontos intézményei, mint a focipálya és a templom. 2017-ben diplomáztam a Magyar Képzőművészeti Egyetem intermédia szakán, és azóta is Olaszországban élek, Veneto városában, közel Velencéhez.
KULTer.hu: Rendszeresen készítesz tartalmat a BarbART nevű YouTube-csatornádra. Ez meglehetősen hiánypótló műsor, hiszen a mindennapi életeden túl bemutatod Olaszországot, hasznos tanácsokat adsz a külföldre készülőknek, és a műhelymunkádba is betekintést engedsz. Miért kezdtél el videózni? Van valamilyen előzetes koncepciód, hogy milyen tartalmak kerülnek fel a csatornádra?
A YouTube-csatornámat akkor indítottam, mikor eljöttem Magyarországról. Tíz videóban rögzítettem az utazásom történetét, melyekben
arról is számot adtam, miként éltem meg az országváltást, hogyan telt az első néhány napom Maceratában.
Ezt követően időszakosan töltöttem fel tartalmat különféle témákban. Ezek között interjúk is voltak, amiket nagyon élveztem elkészíteni. Ekkor még kevésbé kezeltem tudatosan a csatornámat, csak később kezdtem el komolyan venni a vlogolást. Tavaly, a karantén előtt kéthetente, hetente jelentkeztem új tartalommal, de igazán 2020 tavasza óta foglalkozom komolyabban a csatornámmal.
Igazából még most formálódik bennem, hogy milyen témákban szeretnék felvételeket készíteni. Egyre jobban ráérzek erre, iszonyatosan élvezem, nagyon sok érdekes ember vált nézőmmé a világ különböző részeiről. Gondoljunk csak bele, milyen jó lett volna, ha mondjuk Frida Kahlónak vagy Vincent van Goghnak is lett volna YouTube-csatornája! Lehetőségünk lenne megnézni, hogyan alkottak, milyen hatások érték őket. Persze nem akarom hozzájuk hasonlítani magam, de szerintem rendkívül érdekes a művészek gondolkodásmódját megfigyelni. Egyébként a csatornám lassan növekszik, sok mindennel foglalkozik, mert érdekel a művészet, a főzés és a kertészkedés is. Persze elsősorban képzőművészként vagyok itt jelen, ez a felületem meghatározó témája is. Akkor kezdett el jobban ismertté válni a platformom, amikor
az egyik magyar híroldal lehozta az olaszországi karantén ideje alatt készített helyszíni videóriportomat,
majd egy másik oldal is felkért, hogy készítsek beszámolót magyarul is. Ezt követően pedig sokan megtalálták a csatornámat. A videózás és a mozgókép mindig is érdekelt, a karantén alatt pedig ezek a médiumok váltak a fő kommunikációs eszközzé, így lett ezeknek a tartalmaknak még nagyobb létjogosultságuk.
KULTer.hu: Diplomamunkád a Láthatatlan betegségem címet viseli. Ez három részből áll: fényképekből, a hozzájuk tartozó szövegből és a saját jelenlétedből, hiszen ezeket az írásokat te olvasod fel, a fotókon te szerepelsz. A képek és a szövegek elementáris erővel mutatják be a testet, minden tökéletlenségével, hibájával és betegségével együtt. Szembefordulnak a közösségi média által sulykolt kötelező tökéletességgel. Ritkán látni ennyire bátor és feltárulkozó alkotást. Mi inspirált, miért érezted szükségesnek, hogy a betegség legyen a munkád fókuszában?
Alapvetően teljesen más témám lett volna, de mielőtt elköltöztem Olaszországba, vastagbélgyulladást diagnosztizáltak nálam. Velencében épp jártam a várost, amikor volt egy nehéz pillanatom, nagyon rosszul lettem, és akkor tudtam, hogy muszáj ezzel foglalkoznom.
A munkáim jelentős része egyébként is önreflexió. Ha valami történik velem, arra szeretek művészettel reagálni.
A diagnózisom utáni időszak pedig rengeteg félelemmel telt, valamilyen módon fel kellett dolgoznom ezeket a negatív érzéseket.
A diplomamunkám a saját nőiességemről szól. A koncepcióm az volt, hogy valahányszor kiborulok, elképzelem, hogyan tudnám ezt az érzelmi állapotot képileg megjeleníteni. Ezek a lelkileg és testileg megterhelő pillanatok inspirálták a fotókat, amikhez szöveget is írtam, melyet egy ültő helyemben vetettem papírra. Rengeteg düh, sértettség van ebben az írásban. Azt is megosztom, hogy szerintem miért alakult ki a betegségem, és
arról is beszélek, hogy milyen teljesíthetetlen elvárásoknak kell megfelelniük a nőknek.
A diagnózis után elhatároztam, változtatok az életmódomon. Sportolni kezdtem, helyesen étkezni, önszeretet-gyakorlatokat végezni. Egyre jobban lettem, másként kezdtem el gondolkodni a testemről, elkezdtem kapcsolódni hozzá, csodálni, figyelni rá. Úgy érzem, az a feladatom, hogy beszéljek a betegségről és a tabutémákról is. Ez számomra annyira fontos, hogy teljesen túlmutat saját magamon. A művészet nyelvén nem zavar, ha erről beszélek. Az őszinteség nagyon fontos az alkotómunka során, különben semmi értelme az egésznek.
KULTer.hu: Szintén hasonló témát dolgoz fel az I ate myself (Megettem magam) című videód, melyben téged ábrázoló kenyeret készítesz saját kezűleg, és négy és fél perc alatt el is fogyasztod. Mesélnél erről a felvételről? Mi volt itt a koncepciód?
Amire elsősorban én gondoltam, az az étel és a testünk viszonya, a testünkkel való kapcsolatunk. A nők jelentős része torz énképpel rendelkezik,
a szépségipar kialakított egy olyan ideált, amelynek nagyon kevés ember felel meg,
ez pedig frusztrációt ébreszt bennünk. Elhitetik velünk, hogy egy bizonyos módon kell kinéznünk, változtatnunk kell magunkon, holott vannak olyan testrészeink, amelyeket egyszerűen meg kell tanulnunk elfogadni. Az is fontos, hogy kikkel vesszük magunkat körül, virtuálisan is. Nézzük meg, hogy kiket követünk például Instagramon. Úgy gondolom, nem érdemes tökéletesnek tűnő, mű-influenszereket követni, mert csak szorongást ébresztenek bennünk. Figyeljünk valódi emberekre, valódi történetekkel és mondanivalóval, akiktől jó érzésünk van, akik megmutatják, milyen az élet valójában. Hiszen az igazra vagyunk kiéhezve.
Ahogy elfogyasztom az engem ábrázoló kenyeret, az az önelfogadást, önszeretetet hivatott szimbolizálni. A tészta egyébként nagyon jó anyag, rendkívül izgalmasnak tartom, hogy ehető szobrokat lehet készíteni belőle. Egyébként az olaszoknak több százféle tésztájuk van. Olaszországban nemcsak arra tanultam meg figyelni, hogy egészségesen táplálkozzam, hanem arra a nagyon lényeges dologra is, hogy az étkezéseknél teljesen legyek jelen, nemcsak testben, hanem lélekben is. Ebben a videóban erre is szeretném felhívni a figyelmet.
KULTer.hu: Befolyásolta-e a művészi gondolkodásodat, hogy Olaszországban élsz?
Természetesen nagyon erős hatással van rám, hiszen minden megváltozott körülöttem. Magyarországon diákként egyedül laktam a belvárosban. Most pedig gyakorlatilag a természetben élek, és talán ez a legnagyobb különbség az itteni és az otthoni életem között. Főleg az ideköltözésem idején volt nagyon erős, rehabilitációs hatással rám a környezet. Előtte mindig pörögtem, mentem, járkáltam.
A természet nagyon jót tesz nekem, és ez a művészetemben is megmutatkozik.
Tetten érhető a témaválasztásaimban, a színekben, amiket használok. Elkezdett foglalkoztatni a természet és az ember kapcsolata, elképesztő, hogy a kertem végében zöldséget tudok termeszteni. Erről is nagyon sok videóanyagot készítettem, például a paradicsomaimról, amiknek még termékenységi táncot is járok, és ezt meg is örökítettem egy videón.
KULTer.hu: Szerinted miben más Olaszországban alkotni, mint Magyarországon?
Olaszországban teljesen más művészként élni, mint otthon. Nem jobb vagy rosszabb, csak nagyon különbözik a kettő egymástól. Elképesztő és egyben nyomasztó érzés a művészettörténet legjelentősebb alkotásai között kortárs művészettel foglalkozni. Emlékszem, mennyire nyomasztott az az üres vászon, amit Maceratában a kezembe nyomtak, hogy fessek rá valamit.
Ott és akkor elgondolkoztam, hogy mit is hozhatnék létre ennyi jelentős műalkotás között.
Ebben az országban lépten-nyomon csodálatos épületekkel, szobrokkal találja magát szembe az ember. Itt, Venetóban, ahol élek, csak az én utcámban van egy palota és egy vár is. Leginkább emiatt másmilyen itt alkotni.
KULTer.hu: Színes képeid mediterrán hangulatot árasztanak, a környezet pedig inspirálóan hathat rád, de egy korábbi interjúdban említetted, hogy képeiden nem kifejezetten Olaszország jelenik meg, hanem a saját világod. Hogyan jellemeznéd ezt a saját magad alkotta helyet?
A képeimen a színek és a formák nyilvánvalóan Olaszország hatását tükrözik. A festményeimen megjelenő alakok azért rózsaszínűek, mert ez az árnyalat számomra a gyógyulást szimbolizálja. Nagyon sokat festettem ezzel a színnel, egyébként ezért ilyen színű a hajam is.
Az a világ, amit megfestek, a paradicsom. Egy olyan hely, ahol a nők szabadon létezhetnek
bármilyen ítélkezés nélkül, senki sem szól bele abba, hogy mit csinálnak a testükkel. A kép befogadója persze arra gondol, amire csak szeretne, de ez a női alakokhoz nem jut el, gondtalanul táncikálnak tovább a természetben. Boldogok, önmaguk lehetnek, nincs ítélkezés, eltárgyiasítás, senki sem zaklatja őket. Ez egy utópikus világ a nők számára, aminek helyszíne a természet.
KULTer.hu: Mik a jövőbeli terveid?
Sok tervemet nem tudtam megvalósítani 2020-ban az ismert körülmények miatt. Két kiállításom is lett volna tavaly, az egyik Velencében. Remélem, hogy idén ez a tárlat megnyílhat majd. A festészetemet még nem érzem teljesnek, ebben szeretnék fejlődni.
Elkezdtem kerámiával is dolgozni, szobrokat készítek, de pár éve a varrás is nagyon foglalkoztat.
Közben készítem a videóimat a csatornámra, dokumentálom az alkotómunkám folyamatát. Remélem, hogy kollaborálni is tudok a későbbiekben más művészekkel, ehhez viszont majd utaznom is kell. Amíg nem tudom, mi lesz, addig alkotok, és persze jókat eszem. Ez a két dolog bizonyos, a többit meglátjuk.
KULTer.hu: Mit javasolnál azoknak a fiataloknak, akik művészi pályára készülnek?
Hasonló témában csináltam már videót, és szeretnék több ilyen anyagot készíteni, mert úgy érzem, sok mindenkit foglalkoztat ez a kérdés.
Szívesen megosztom a tapasztalataimat azokkal, akiket ez érdekel, de nem tudok egyetlen jó tanácsot adni.
Tanuljon meg mindenre figyelni, alkosson minél többet, aki erre a pályára készül. Tanulmányozza, hogyan járnak az emberek, figyelje meg a színeket és a fényeket. Ez nehéz szakma, éppen ezért gondolkodjon el az illető, hogy biztosan ezt akarja-e csinálni. Ha nagyon erős benne az elkötelezettség, akkor úgyis művésszé válik az ember. Kitartás nélkül azonban nagyon küzdelmes ez az út. Azt hiszem, beidézhetem egykori tanárom, Sugár János gondolatát, ami így szól: „Végezz olyan munkát, amit ingyen is elvégeznél.” Mert ha élvezed, amit csinálsz, nyert ügyed van.
A borítófotó forrása Mihályi Barbara archívuma.
