HÍR-es visszatérők

Idén tízéves a Hajdúböszörményi Írótábor, a sokak által jól ismert HÍR. Hogy milyennek látják az íróiskolák vezetői, hogy kinek miért különleges, arról hat, évről évre visszatérő írót, illetve költőt kérdeztem: Áfra Jánost, Babiczky Tibort, Csobánka Zsuzsa Emesét, Deres Kornéliát, Sopotnik Zoltánt és Vörös Istvánt.

KULTer.hu: Mi az első emléketek a HÍR-ről?

Áfra János: Nem is az írótábortól kezdeném, megragadt bennem egy jó pár évvel korábbi kép akkoriból, amikor még csak éppen elkezdtem az egyetemet. Papp-Für Jancsi – aki később a Hajdúböszörményi Írótábor elindítója és főszervezője lett, de akkor még gyümölcsárusként dolgozott – megállt mellettem egy kisteherautóval az utcán, és kedvesen megszólított, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Már középiskolásként is tudtam a Kertész László Hajdúsági Irodalmi Körről, de eddig a pontig nem volt alkalmam bekapcsolódni a munkába, innentől viszont elindult egy közös gondolkodás.

Jó érzés ma is, hogy a szülővárosomban van egy ilyen közösség, amely a HÍR-t is megvalósítja.

Az első írótábor idején még megjelenésre várt az debütáló kötetem, mégis szemináriumvezetőként vettem részt, ami így visszagondolva furának tűnik, de akkor jóval fiatalabb volt a táborozók átlagéletkora, és mivel én is csak egy lépéssel jártam előrébb az úton, a kérdésfelvetések is magától értetődőnek tűntek. Ha egy fogalommal kéne meghatározni az első írótábor hangulatát, a családiassággal jellemezném, és úgy gondolom, ez az azóta is maradt, annak ellenére, hogy most egy-egy táborban kb. három-négyszer annyian vagyunk.

Vörös István: Az én első emlékem, hogy kapok egy Messenger-üzenetet Papp-Für Jánostól. 2016-ot írunk. Tehát már nem az első tábor volt. Kérdezte, van-e kedvem eljönni, és úgy írta alá: Jancsi. Pedig nem is ismertük egymást. Ennek örültem.

Deres Kornélia: Arra emlékszem, hogy ülünk a vonaton Báró Sopotnikkal, útban a Hajdúság felé, figyeljük a Kaplonyt.

Babiczky Tibor: Nekem a megérkezés. Kemény István kocsijával mentünk hárman: István, Ági, a felesége és én. Arra emlékszem, hogy rohadt meleg volt és bolyongtunk egy ideig, mire megtaláltuk a helyszínt. Páran ücsörögtek kint a külső lépcsőn és fogalmunk nem volt, mi fog történni. Volt egyfelől egy nyomasztó érzés, mint minden újdonsággal kapcsolatban, másfelől meg egy várakozás, hogy itt most mi lesz.

KULTer.hu: Mitől különleges ez az írótábor?

Á. J.: Nagy hagyományai vannak a hasonló eseményeknek itthon. A Sárvári Írótábort szokták leginkább emlegetni, ahol sok mára elismert szerző indult el középiskolásként, azt gondolom, a HÍR is jelentős fórum lett, jó látni az itt indulók egyre gyarapodó sikereit. A Hajdúböszörményi Írótábor talán egy kevésbé szabályozott rend szerint valósul meg, bárki lehetőséget kap a fejlődésre, nincs előszűrés, és évről évre van megújulás. Volt egy időszak, amíg társművészeti szemináriumok is voltak, és ez adta a sajátos arculatát a HÍR-nek, aztán viszont – éppen a táborozók igényei miatt – a próza- és líraszemináriumok mennyisége nőtt. Egy idő után terhessé vált a sok kísérőprogram, mert kevés idő maradt az alkotómunkára, az ismerkedésre, de a szervezők be tudták látni ezt, és most szerintem sokkal természetesebb egy-egy nap dinamikája, a kevés program felértékelődik, méltó figyelmet kap.

Tényleg megfigyelhető tehát egy organikus fejlődés évről évre.

B. T.: Szerintem különleges a közösség miatt is. Általában sokkal, csúnya szóval mondva, szakmaibb írótáborokat szoktak szervezni. Nem beszélve arról, hogy mindig van valamilyen „írós” esemény. Azt hiszem, nincs szörnyűbb, mint amikor 50-100 írót egy helyre összeterelnek. Ilyenkor nagyon sok az ellentét, akár esztétikai, akár személyes értelemben. Ezek mindig tojástáncok. Pont emiatt volt a korábban már említett érkezésnél is a nyomasztó érzés, de nagyon hamar elmúlt. Az ember megszokta, hogyan néz ki egy úgynevezett írótábor, de itt igazából szó sincs ilyesmiről.

Itt egyenrangúak az emberek.

Leülnek beszélgetni és dolgozni. Egyébként meg esténként együtt mulatnak. És ez így van jól.

Csobánka Zsuzsa Emese: Igen. Olyan közeget teremt Papp-Für Jancsi a szervezőkkel, amellyel én korábban nem találkoztam soha. Egy nagyon elfogadó, derűs, élettel teli és szerető közeget a jelenlévők számára, ahol tényleg az a lényeg, hogy úgy fejlődjenek a táborlakók, hogy ez ne legyen számukra frusztráló. Itt a közös idő öröme számít.

Sopotnik Zoltán: Böszörményben azt tapasztalom, hogy hatalmas nyugalom van. Legalábbis szerintem. Ez más táboroknál nem annyira jellemző. Azt hiszem, itt sokkal koncentráltabb a szakmai munka is. Jobban ki lehet bontani a szemináriumvezetőknek a fiatalok dolgait. Mindig nagyon jó a csapat, a fiatalok hihetetlenül szimpatikusak és tehetségesek. Azt szoktuk beszélni Babiczkyvel és Kornéliával, hogy rengeteg olyan fiatal van, akik nagyon sok mindenben tehetségesek. Jó lemenni Böszörménybe. Engem személy szerint lelkileg nagyon fel szokott tölteni amellett, hogy azért el is fáradok tőle rendesen. Érzelmileg jó hatással van rám.

D. K.: Tágas, jó ritmusú tábor: fókuszban a kreativitás, a humor és a böszörményi bonmot.

KULTer.hu: Lehet-e, és ha igen, hogyan lehet megtanítani valakit írni?

V. I.: Először is nagyon kell akarni. Sokat kell olvasni. Ha valaki meg akar tanulni írni, akkor persze lehet neki segíteni, de ha nem, akkor reménytelen a dolog.

D. K.: Több éve vezetem a József Attila Kör íróműhelyeként indult Amper líraműhelyt, illetve a Rakpart3 színházi íróműhelyt: rengetegszer tapasztaltam az írásfolyamat tudatosulását, a (szöveg)minőségi ugrásokat. De azért az íráskészség legbiztosabban valóban az olvasás útján fejlődik,

úgyhogy az íróműhelyek ebben is nagyon jók: közösségben fejlesztenek.

Fontos az empátia, az érzékenység, a szókincs, az olvasási kódok, a műveltség átadása, illetve cseréje.

Á. J.: Az íráskészség nem egy változhatatlan állandó, mint ahogy a rajz- vagy a zenei készség sem az. Vannak tehetséges, bizonyos adottságokkal, hajlammal bíró emberek, de mindenkinek a készségei fejleszthetők, és ezzel a teljesítmény, a művek minősége is javítható. Van, aki kevesebb energiabefektetéssel tud elérni látványosabb eredményt, és van, akinek háromszor annyi munkába kerül, hogy ugyanazt a színvonalat produkálja, de mégis hamarabb ér el eredményt, mert kitartó, alázatos. A munkamorál is fejleszthető.

Ha úgy érzékeli valaki, hogy bizonyos készségei kevésbé adottak, ugyanakkor bele tudja fektetni az energiát, szinte bármilyen eredményt elérhet.

Ugyanakkor nyilván nem csak az íráskészség határozza meg, hogy valakiből író, költő, kritikus vagy akár újságíró válik-e. Például az is beleszól, hogyan szocializálódik, mi lesz a polgári foglalkozása, miképp kommunikál az emberekkel, milyen módon tudja a saját helyét megtalálni az intézményrendszerben. Vagy például, csak a szövegeknél maradva, ha valaki nem látja át az irodalomtörténeti kontextusokat, valamint azt, hogy mi történik a kortárs irodalomban, akkor nehezebben talál egy érvényes beszédmódot. Az biztos, hogy az ilyen szemináriumokon meg lehet világítani, milyen tényezőkön múlik a boldogulás, melyek egy szerző pályájának lehetséges állomásai, de figyelembe kell venni azt is, hogy nincs két egyforma út.

S. Z.: Én mindig azt szoktam tanácsolni a fiataloknak, ha valaki azt mondja nekik: „most megtanítalak titeket írni”, akkor azonnal álljanak fel, és hagyják ott. Azt gondolom, nem lehet az írást tanítani. Szerintem bizonyos hozzáállást lehet megmutatni. Vannak fortélyok, de azok igazából nem a teljes írásnak a képét adják. Illetve azt, hogy mi a jó mondat vagy a jó vers, én sem tudom megmondani. Ha látom, akkor kiszúrom, és utána már el tudom magyarázni, hogy itt ez meg ez jó, ez meg nem annyira. Egyébként a költészet szakmaként való felfogása tőlem nagyon idegen. Vannak, akik azt mondják, hogy a költészet is olyan, mint a cipészet. Én ezzel nem értek egyet, mert szerintem sokkal ösztönösebb. Nem tanulható, mint mondjuk egy cipő megvarrása.

KULTer.hu: Hogyan építitek fel az íróiskoláitokat?

Cs. Zs. E.: Van egy előzetes elképzelésem, hogy kb. milyen témákat, milyen módszereket szeretnék vinni. Aztán nagyjából eldobok mindent, és az adott csoporthoz illesztem a foglalkozásokat. Az elmúlt tizenöt évben szerzett magyartanári, drámatanári, írói, meseterapeutai tapasztalataimat alkalmazom, és azt a belső munkát, amit most már magam is harmincnyolc éve végzek. Abból építkezem, amit ott, együtt teremtünk.

Mindig annak a közös erőtérnek a mentén haladok, próbálok arra az áramlásra hagyatkozni, amit a csoport közösen alkot.

S. Z.: Nálam úgy működik, hogy elég sok feladatot szoktam adni. Ezek általában kreatív írás feladatok, amiket én találok ki, legalábbis igyekszem afelé elmozdulni, hogy egyedi dolgok legyenek. A sablonos feladatokat, például hogy írjanak haikut, nem szeretem. Éppen ezért, hatalmas nagy baromságokat is szoktam adni. Olyan hülyeségeket, amik kicsit kimozdítják az embereket a komfortzónájukból, és általuk kinyílik a fantáziájuk. Volt, hogy egy nagyon rossz nyers szöveget, amely csak félig íródott magyarul, át kellett írni jóra. De például épp az egyik prózaműhely előtt olvastam egy hírt, hogy valaki Amerikában elvett egy hidat feleségül. Ebből az lett, hogy kértem, írják le, hogyan szeretkezik az illető a híddal. Na, ez kimozdította a táborozókat a komfortzónájukból. Nem mindenkinek sikerült megoldania, de ez nem baj. Én akármilyen szélsőséges dolgokig is elmegyek, és szerintem nagyon sokat lehet belőlük tanulni.

D. K.: Nálam körülbelül így néz ki: szövegek közös olvasása, véleménymondás, csapatmunka, kreatív feladatok, általános támogatás.

V. I.: Egyrészt, mivel ilyet még egyetemen is tanítok, van egy csomó feladattípusom, és azokat kezdjük el a csoporttal mozgatni. Aztán közösen kialakul.

A társaság valahogy mindig összeáll egy közösséggé, és sokszor közösen jön az ötlet.

Vagy igyekszem úgy csinálni, mintha közös ötlet lenne. Van, hogy valakinek van egy ötlete, csak nem veszi észre, hogy ötlet. Ilyen értelemben ez is már a tanítás része: észrevenni az ötleteket. Nem érdemes túlságosan merev tervekkel menni, mert akkor az lepattanhat a társaságról. Van, ami az egyik évben bevált, de nem biztos, hogy a következő évben is be fog. Tehát valahogy így építkezem.

B. T.: Én sehogy. Mármint, én nem az előttem szólókhoz hasonlóan építem fel a foglalkozásokat, mert pont a meglepetés a lényege. Mivelhogy fogalmam sincs, adott esetben kik kerülnek éppen a csoportomba, milyen szövegeket hoznak, vagy egyáltalán mi érdekli őket. Ez minden évben teljesen más volt. Volt olyan év, amikor magától értetődő módon a családi elfojtások és tragédiák felé terelődött a szó, mert érezhetően sok mindenkit érintett. Én hiába döntöm el, hogy itt most megtanuljuk, hogyan írjunk novellát, ha az érdekli a társaságot, mi volt apuval.

KULTer.hu: Az utóbbi években több művészeti ág képviselte magát különböző, főként esti programokon. Hogyan látjátok az irodalom és más művészeti ágak kapcsolatát?

D. K.: Színháztörténészként és íróként én eleve ezek keresztmetszetében élek, szóval hiszem, hogy általában is jót tenne, ha tudnának egymásról az eltérő területeken aktív, kortárs alkotók.

Á. J.: Mindig nagyon örülök, ha van valamiféle párbeszéd a művészeti kifejezésformák között, és tényleg üdvözlendő, amikor például egy ilyen irodalmi táborban társművészetek is helyet kapnak. A Rítus című kötetem könyvbemutatója is egy irodalmi performansz keretében valósult meg. Sokan nagyon lelkesen fogadták a Gergye Krisztián és Gyöngy Dániel táncos közreműködésével megvalósult programot, talán nem túlzás, hogy az újdonság erejével hatott rájuk. De az intézményi határok valamiféle védőhálót is jelentenek, az emberek egy idő után nehezen mozdulnak, mert félnek elhagyni a biztonságos, már bejárt terepet. Ráadásul mindenkinek a napja 24 órából áll, és nincs is igazán idő az összes terület kérdéseivel elmélyülten foglalkozni. Azt az időt fordíthatjuk színházra, filmekre vagy épp kiállításokra, amit az olvasástól veszünk el. Van, aki ezt mérlegre rakva inkább marad a könyveknél, és ez érthető, de én nyughatatlanabb típus vagyok, sokszor inkább beáldozom az olvasást más művészeti területek aktuális történéseiért.

Nem mellesleg egy társművészeti alkotás nagyon inspiráló tud lenni az írásfolyamatban is.

B. T.: Talán mondhatjuk, hogy az irodalom egy nagy olvasztótégely. Azt hiszem, bármely művészeti ágnak az irodalomhoz kapcsolódni nagyon hálás feladat, és az irodalom is nagyon könnyen kapcsolódik a többi művészeti ághoz. A képzőművészet és a zene között talán nagyobb a szakadék, mint az irodalom és bármelyik művészeti ág közt. Egy picit sajnálom, hogy a drámaosztályok, meg a képzős csoportok leváltak az írótáborról, mert szerintem fontosak. Igazából az irodalommal mindent ki lehet fejezni,

és társművészetekkel foglalkozni egy ilyen tábor keretében nagyon sokat adhatna.

Cs. Zs. E.: A személyes életemben ez most nagyon meghatározó. Ez a fajta párbeszéd, amit akár a tábor is képvisel, gondolok, itt Áfra kötetbemutatóira, vagy amit személyesen megélek, hogy a páromnak a fotói hogyan ihletnek meg, nagyon fontos. Volt olyan barátnőm, aki az általam írt szövegekre táncolt, és ezek nagyon izgalmas dolgok. Vékony a mezsgye, mikortól lesz öncélú, mikor működik, illetve mikor nem, de mindenképpen fontosnak tartom.

KULTer.hu: Melyik esti programot várjátok idén a leginkább?

S. Z.: Én igazából nem tudok választani, mindegyiket nagyon szeretem. Ugyanúgy élvezem a kötetbemutatókat, mint egy jó zenekart. Igaz, nem mindig a zenei ízlésemnek megfelelő zenekarok vannak, de voltak már nagyon szuperek is.

Á. J.: Én is mindegyiket várom. Szerintem nagyon jó kötetbemutatók lesznek.

D. K.: Kaplonylovaglás.

Cs. Zs. E.: Elhívtuk Teszler Tamást, a páromat, ő fog filmes beszélgetést tartani, az idei Friss Hús Fesztiválon megjelent rövidfilmekből válogatott hozzá filmeket. Én már láttam, nagyon erős anyag. Illetve a saját csoportommal való munkát várom, mert szeretném máshogy csinálni, mint korábban.

Most hangsúlyosabban jelen lesz a meseterápia, ami egy nagyon megtermékenyítő dolog.

Kíváncsi vagyok, hogyan segíti a kreativitás fejlődését, az írói munkát.

KULTer.hu: Miért ajánlanátok a tábort a fiataloknak?

V. I.: Szerintem aki szereti az irodalmat, esetleg írni akar, vagy meg akarja szeretni az irodalmat, vagy kíváncsi az irodalomra, vagy jó arcokkal, jó hetet akar eltölteni, annak nagyon jó élmény lesz. Gyakran látom, hogy az érzékenyebb emberek annyira egyedül vannak, akár gimnáziumban is. Itt mindenki hozzá hasonlót fog találni, és kiderül, nem ő a hülye, hanem ez a normális, és igenis van ilyen társaság. Ez szerintem nagyon fontos. Eleve, ha valaki írónak akar menni, akkor meg kell szokni, hogy vannak mások is. Sőt azt sem árt megtanulni:

akkor van nagyobb esély nagy zseninek lenni, ha van másik három.

Ahol van egy Petőfi, ott nagyobb eséllyel van egy Arany János is. Meg kell szeretni a másikat, annak ellenére, hogy az is ír, és lehet, hogy iszonyat törtet előre.

Cs. Zs. E.: Itt a fiatalok egy biztonságos közegben tudnak fejlődni, és olyan találkozásokra tehetnek szert, amelyek akár az egész életüket meghatározhatják. Olyan szabad szellemiségű térben élhetik meg önmagukat, ami ebben a korban, ennek a korosztálynak nagyon fontos. Megengedő ez a hely, és a megengedésben tud felszabadultan önmaga lenni a lélek.

S. Z.: Valóban. Ami egy hét alatt ott történik, azt gondolom, nagyon sokat tud adni bárkinek. Aki beül a szemináriumokra, az mindenféleképpen sok tapasztalattal megy haza, és nemcsak a szemináriumok miatt, hanem a többiek miatt is. Az én csoportjaimnál eddig nagyon erős volt a kritikai attitűd, így sokat tudtak segíteni egymásnak. És olyan hangulata van, ami felejthetetlen.

D. K.: Biztos vagyok benne, hogy sok, nagyszerű szöveg fog születni.

A 10. Hajdúböszörményi Írótábort 2021. július 12-17. között rendezik meg a tábor névadó városában.

A borítófotót Kovács Gábor / Gabeszfoto Photography készítette.