Minden előadó új lemezénél felmerül a kérdés, mi a szerencsésebb: megmaradni a jól bevált receptnél és folytatni, amit elkezdett, vagy érdemesebb valami újjal előrukkolni? Egy pályája elején járó zenész esetében ez a kérdés különösen égető. Elsöprő sikerű első lemeze után Yola második albumával nem mert választani a két lehetőség közül – ami így a zenei élményen túl is tartogat csalódásokat.
Július legvégén jelent meg a brit származású, ám már Nashville-ben működő énekes-dalszerző, Yola második lemeze, Stand For Myself címmel. Óriási érdeklődés és izgatottság kísérte a járvány miatt csúszva megjelenő anyagot. És nem véletlenül. A fekete énekesnő első, 2019-es Walk Through Fire című lemeze
tornádóként söpört végig a zenei piacon,
ami nem csak Yola orkánerejű hangjának volt köszönhető.
A rasszizmus vádjával újra és újra küszködő countryzenei establishment ki volt éhezve egy fekete előadóra, továbbá a countryhallgatók tömegei vártak egy új hangot, új dalszerzői és előadói perspektívát – mondjuk ki: a női perspektíva alulreprezentáltsága a zeneiparban (countryn innen és túl) egy betöltetlen, tátongó űrt hagy maga után. Yola személyében és dalaiban azonban minden megvolt 2019-ben, hogy ezt a hiányt pótolja, valamint hogy
Charley Pride után új fekete sztárja legyen a countrynak.
2019-ben – túl azon, hogy új és kiemelkedően jó fekete tehetséget, ráadásul nőt üdvözölhettek a country berkein belül – alig szenteltek figyelmet a Walk Through Fire egy nagyon fontos elemének. Annak, hogy nem egy tisztán country lemezről van szó – ahogy leginkább hivatkoznak rá –, hanem egy country soul lemezről. Ez a distinkció pedig különösen érdekessé és kulturálisan is fontossá tette a lemezt. Yola így már debütálásával is egy rendkívül érdekes és kényes kulturális, társadalmi és politikai térbe került.
A country soul egy sajátos kentaurműfaj, amelynek születése egyszerre volt természetes és problematikus jelenség. A modern értelemben vett könnyűzene születését és a műfajok kialakulását világos módon határozták meg a faji kérdések. A húszas évektől kezdve a két legnagyobb könnyűzenei műfaj – egyelőre még fogalomhiánnyal küszködve – az ún. hillbilly és a faji zene (race music) volt. A kettő között pedig nem a formai vagy esztétikai különbségek voltak a döntők, hanem tisztán az előadójuk bőrszíne. Ha fehér, akkor hillbilly (az Appalache-hegység térségében élők degradáló megnevezése a hillbilly [S.R.W.]),
ha fekete, akkor race music.
Előbbiből született meg a zeneipar negyvenes évekbeli strukturális kiépülésével a countryzene, utóbbiból pedig a rhythm and blues, később soul megnevezéssel. Fontos szempont tehát, hogy a country- és a soulzene gyökerei azonosak, kialakulásuk földrajzi helye szintén, továbbá ugyanazok a producerek, dalszerzők, zenészek és stúdiók voltak jelen a két műfaj életében – a kettő közötti éles elválasztás pusztán társadalompolitikai és gazdasági okokra vezethető vissza.
Az 1960-as években alakult ki az ún. country soul háromszög, amely három déli zenei központot kötött össze: Nashville-t és Memphist Tennessee-ben, valamint Muscle Shoalst Alabamában. E három város stúdiói bocsátották ki a kor legjelentősebb country és soul felvételeit – jellemzően azonos szakemberi gárdával. Így lehetett, hogy minden idők „legfeketébb” soulzenekara, a FAME stúdió zenekara – amely olyan előadókat kísért, mint Aretha Franklin, Otis Redding, Wilson Pickett, Solomon Burke, Etta James stb. – egy csapat alabamai fehér countryzenészből állt. (A Rolling Stones rendkívül csalódott is volt, miután sikerült leszervezniük egy sessiont a FAME-ben, és találkoztak a derék alabamai countryzenészekkel.)
A mélyen szegregált délen a polgárjogi mozgalmakat megelőzően a country soul háromszögben – legalábbis a stúdióban – feloldódtak a faji elkülönülések: fekete és fehér zenészek együtt készítettek felvételeket. Peter Guralnick ezt „a szabadság déli álmának” nevezte (Sweet Soul Music, 1986). Ebből a közös munkából született meg a country soul mint műfaj. Fontos azonban megjegyezni, hogy
a szegregációtól mentes „ártatlanság” terei valójában egyirányú utcák voltak:
míg a fehér zenészek elsajátították a fekete zenék sajátságait, és így beléptek a fekete zenei térbe, addig a feketék számára a fehér zenei infrastruktúrák (klubok, rádióállomások, kiadók, a turnék során az éttermek, a szállodák stb.) részben vagy egészben továbbra is hozzáférhetetlenek voltak.
Jól illusztrálja a country és a soul szoros összefonódását és egyidejű szétszakítottságát is, hogy a Just Out Of Reach című countrydal – Solomon Burke 1961-es verziója – óriási rádiósláger lett. Ugyanakkor azzal a nagy többség nem volt tisztában, hogy Burke fekete (soul) énekes volt, így történhetett meg, hogy ebben az évben
Burke-öt fellépőként szerződtették egy Ku-Klux-Klan-gyűlésre.
A helyzet további pikantériája, hogy mindegyik fél a helyszínen szembesült csak – fogalmazzunk finoman – a kellemetlen félreértéssel.
Ugyanebben az évben a countryrajongó Arthur Alexander az első fekete előadóként lépett be Rick Hall Muscle Shoals-i stúdiójába, és felvette a stúdió zenészeivel a You Better Move On című dalát. Hall, aki egyben a felvétel producere is volt, azonnal meglátta a gazdasági lehetőséget Alexanderben: a country és az R&B összeházasítása képes megnyitni Hall és stúdiója számára az utat a fekete közönség felé. Az első country soul felvétel, a You Better Move On azonnal siker lett, és elindította a kis alabamai stúdiót az úton, hogy minden idők egyik legfontosabb zenei műhelyévé váljon.
Anélkül, hogy végigvennénk a country soul kialakulásának és virágzásának a történetét, fontos még megemlíteni, hogy egy évvel később, 1962-ben jelentkezik Ray Charles country és western sztenderdeket feldolgozó albumával, a címében is sokatmondó Modern Sounds in Country and Western Music kiadványával. A lemez hatalmas sikert aratott mind az R&B-, mind a pop-, mind a countrylistákon.
A texasi countrylegenda (ekkor még küszködő dalszerző) Willie Nelson szerint Ray Charles „többet tett a countryzenéért, mint bárki más valaha is tett”. Így miközben a hatvanas években – kiváltképp a polgári mozgalmak megjelenése után – a countryzene az „új jobboldal” konzervatívságát hivatott reprezentálni a hivatalos kultúrpolitikai diskurzusban, addig az ezzel párhuzamosan kialakuló ellenkultúra a countryban – épp az olyan hippiknek köszönhetően, mint Willie Nelson – progresszív irányt vett. E progresszív szellemiség egyik szimbóluma pedig a faji demarkációs vonalakat áttörő country soul lett.
Yola első lemezével ott vette fel a fonalat, ahol a country soul a hetvenes években elveszítette – a hetvenes évek elején James Brown végérvényesen átalakította a soult, majd a diszkó leszámolt a műfajjal. A 2019-es lemez producere, Dan Auerbach lemásolta Rick Hall receptjét: a fekete énekesnő mellé a legjobb country-, bluegrass- és folkzenészeket szerződtette a lemezre, Vince Gillt, Molly Tuttle-t, Ronnie McCouryt stb.
A siker nem is maradt el.
Yola három Grammy-jelölést, valamint az év felfedezettje díját kapta a lemezért. 2019-ben, ha nem is volt annyira forradalmi ez a felállás, mint a hatvanas években, friss levegőt fújt Nashville áporodott légkörébe. A hatvanas évek country soul hagyományát – és annak minden politikai és társadalmi konnotációját – magára húzva, a Walk Through Fire esztétikai szempontból mindenképp merész és okos húzás volt. Így aztán nem is meglepő, hogy mindenki tűkön ülve várta az újabb Yola–Auerbach-koprodukciót.
A lemez első single-je, a Diamond Studded Shoes hozta is az elvárásoknak megfelelő hangszerelést és megszólalásmódot. Sőt, a zűrös elnökválasztás után politikailag rendkívül kiélezett mindennapokba a dal egy kifejezetten pesszimista politikai üzenettel jelentkezett be: akármit mondanak is a kizsákmányolóink, nekünk bizony nem lesz jobb. Mindezt tökéletesen ellenpontozza a zenei kíséret könnyed vidámsága. A hangzás is az előre várt, vagyis a Walk Through Fire country soul hangszerelése slide gitárral.
A 12 dalos lemezen a Diamond Studded Shoes mellett a Whatever You Want lép be a country soul terepére akusztikus gitárral és pedal steel gitárral – ez a két dal mindenképp az album két legkiemelkedőbb darabja. A lemezen továbbá helyet kapott Motown soult idéző dal (Barely Alive), hetvenes évekbeli popdal (Dancing Away My Tears), modern R&B (If I Had To Do It Again), Muscle Shoals hangzású, Otis Reddinget idéző soul (Break The Bough) és még Gnarls Barkley is joggal jut eszünkbe egy ponton (Starlight – amely egy nehezen érthető kiadói koncepció eredményeként a lemez második single-jeként jelent meg).
Röviden tehát azt mondhatjuk, a lemez tobzódik a műfaji sokszínűségben.
Sokatmondó, hogy a megjelent kritikák azt hangsúlyozzák, hogy e széttartó sokféleséget Yola személyisége tartja egyben. Ugyanakkor a dalszerzésben nem bontakozik ki egy olyan erős személyiség, amely hitelesen fogná egybe ezeket a dalokat. Kérdés, hogy a szigorú koncepció hiánya mellett – és itt csak találgathatunk, hogy az együttműködésbe hol csúszott hiba, vajon a 2021-ben hét lemezt készítő Dan Auerbach túlvállalta-e magát – a produceri munka (hangszerelés, dalstruktúra stb.) miért nem hozza az Auerbachtól elvárható izgalmas kidolgozottságot. A dalok hangszerelése és megszólalásmódja néhány kivételtől eltekintve kiábrándítóan közhelyes, amit még Yola hangja sem tud ellensúlyozni.
Míg Yola a lemez promóciós interjúiban az album személyes hangvételét hangsúlyozza, amelyet a cím is sugall (Stand For Myself, vagyis Magamért állok ki), addig azt kell mondanunk, a lemez épp ezt a küldetését nem tudja teljesíteni. Nem állja meg a helyét, nem áll ki magáért.
Yola: Stand For Myself, 2021, Easy Eye Sound.
A borítókép Mister Ilsm fotója, forrása Yola Facebook-oldala.
