A hatrészes regénysorozat trilógiával felérő befejező kötetének két fontos mozzanata, hogy Knausgård visszaveszi az apja nevét, valamint ezeregyszáz oldal alatt semmissé írja a korábbiakat meghatározó szerzői öntudatosságot.
A hatodik kötet olvasásába kétféle elvárással vágtam. Meg akartam végre érteni, mégis miért választotta a szerző, Knausgård a Min kampot, azaz a Mein Kampfot címül. Ezenfelül kíváncsi voltam, hogyan lehet egy ekkora vállalásnak, ha nem is befejezését, de legalább a lezárását megugrani. Az előbbi kérdéssel kapcsolatban elég gyorsan kiderült, hogy a szöveg nem kíván a korábbiaknál kielégítőbb magyarázatot adni rá. Karl Ove, az elbeszélő szerint a címválasztás következménye a Mein Kampf beemelése, és nem fordítva. Azért kezdte el olvasni Hitler könyvét, hogy valamit mondjon már róla. Személyes viszonyát a náci szöveggel az az epizód ábrázolja a legjobban, amikor az utolsó pillanatban ráébred, ezt a könyvet nem olvashatja a repülőn. Maradt tehát a második szempontom tétje. Egészen a 900. oldal környékéig erősödött bennem a kérdés: mely ponton lehet abbahagyni a művet úgy, hogy teljességérzetet keltsen? A csattanószerű lezárások visszatérő elemei az első öt kötetnek, a legjellegzetesebb talán az Életé. Így ebben a tekintetben legfeljebb egy fricskára számítottam.
Ha más nem is indokolná az írói teljesítményre a zseniális címke alkalmazását, az igen, hogy a hatodik kötetre a regényfolyam nem ül le.
A Harcok tucatnyi száz oldalán keresztül is csak egyetlen komolyabb hullámvölgybe kerül.
A zárórész története az első könyv megjelenése előtt kezdődik, és az ötödik kiadásáig tart. Az elbeszélő folyamatosan tudósít arról is, hogy éppen milyen körülmények között írja a hatodikat, és hogy már nagyon, nagyon be kellene fejeznie a kiadója és családja által szabott határidők miatt. A regény háromnegyedéig minden mérföldkőnek tekinthető eseményt maga mögött hagy az idővonal, mégis következik még egy, aztán még egy, az írás aktuális idejéből való hozzátoldás. A kapkodva fogalmazott utóiratok érzetét keltő halmozásoktól patchworkszerűvé válik a szöveg. Az autofikcióhoz szoktatott olvasó számára nehezíti a befogadást, hogy a kötetet kettévágó, közel négyszáz oldalas esszével is kezdenie kell valamit. Ugyan sem a hozzátoldások, sem az esszé nem szervesülnek, az olvasmányélmény végére mégis lehetővé tesznek egy egységes olvasatot.
Mindennek elmeséléséhez visszatér az az érett hang, amelyet a Halál vezetett be. Amely nem azért igazán érdekfeszítő, mert az elbeszélő beenged életének kínos, szégyenteljes, unalmas pillanataiba, hanem mert azt is érzékletesen láttatja, ahogyan gondolkodik. Jellemzően knausgård-i, hogy egy vacsorázást képes nevelésgyakorlati esettanulmánnyá átkötni, majd ezt egy Hamletet Jézushoz hasonlító gondolatmenetté kerekíteni.
Ezek az első nekifutásra parttalannak tűnő mondatok, bekezdések változatlanul a szövegszervezés erősségét mutatják.
Az érett hang egyúttal bizonyíték arra is, hogy az Álmokban valódi transzformáció történt: ahogyan az esszében Celant elemzi, sőt ahogyan már az első húsz oldalon összehasonlítja Beckettet és Fossét, az az értő olvasóvá válásáról és az intézményesült irodalom játékszabályainak elsajátításáról egyaránt tanúskodik. Izgalmas feszültséget teremt ugyanakkor kommentárja: „Thomasnak és Mariénak ebből nem mondhattam semmit.” (14.)
Az esszét megelőző négyszáz oldal szinte kizárólag arról szól, hogy Karl Ove nagyságrendet tévesztve szorong. Attól, hogy az apai családra nem túl jó fényt vető Halál miatt nagybátyja, Gunnar mit tehet vele; hogy a nyilvánosság előtt kell megvédenie a vállalását, miközben maga is elbizonytalanodik az emlékei pontosságát illetően; és főleg attól, hogy amit otthon, magának írt, az kikerül a kezéből.
A hatodik kötet olyan, mintha az első öt kiadásához készült jegyzet lenne.
Ezzel erősödik a „kulisszák mögé tekintés” részegítő érzete, látszólag még egy határt átlép a szöveg. Meghívja olvasóit, nézzék meg, mit szóltak a saját vendégszereplésükhöz mindazok, akikről a Harcomban írt: ki kérte, hogy változtassák meg a nevét, és ki, hogy húzzák ki ezt vagy azt a részt. A halála után is központi szerepű, névtelen apáról ekkor írja le először a szerző, hogy a perrel fenyegetőző, kiadóra nyomást gyakorló nagybácsi miatt nem használhatta a nevét. A szöveg reflexivitása is átlép egy újabb határt: az előző kötetek utóélete jelentékenyen visszahat a hatodik megszületésére, ugyanis a kommentált események (kiadói tárgyalások, interjúk, kötetbemutatók, sajtómegjelenések) egy része valóban jelenidejű a Harcok írásával. A sorozat köteteinek számát előre eltervezte az író és a szerkesztő, így nem a megjelenések körüli történések indították el a hatodikat.
A tartalom vonatkozásában tehát a recepció alkotásösztönző erővé válásáról beszélhetünk.
Az első öt kötet önmagába visszatérő ívet rajzol ki, amely Karl Ove harminckilenc éves korában kezdődött, a kétkötetes szerző szemszögéből kezdte kiírni magából terheit: az apjával való viszonyt a Halálban, az egyre inkább csapdának érzett gyermekvállalást a Szerelemben, majd gyerek- (Játék), kamasz- (Élet) és fiatal felnőtt (Álmok) nézőpontba helyezkedett, míg vissza nem ért oda, hogy megírta első két regényét.
A hatodik a körön kívül helyezkedik el, mintegy melléklete annak, és nem is biztos, hogy csak utolsóként olvasható. A Harcok azt fejtegeti, mi is volt ez a vállalkozás, milyennek láttatják azt Tonje, Jan Vidar, az anyja, a bátyja és a többiek reakciói. Gunnar például dokumentumkönyvként olvassa a kéziratot, a hitelességet állítja vele szemben egyedüli követelményként. Mivel máshogyan emlékszik haláluk körülményeire, elítéli, hogy az elbeszélő az apja és nagyanyja alakját használta a kéziratban – valódiságuk fő záloga, a nevük ezért kikerült a szövegből a megjelenés előtt. Gunnar tehát megkérdőjelezi a valósághű, a hiteles, a szép, a szórakoztató minőségek mibenlétét, ezzel azt a befogadói kontextust is, melybe a szerző a kiadóval közösen a kiadványt szánta. Karl Ove viszont egyértelműen az autofikció felé húz.
A vitairat ötletét elvetve, az eredetiség és az autentikusság jegyében, a konkrét iránti vágyától hajtva alkotott.
Az irodalmi és személyes megítélés persze összemosódik, míg arra nem jut, hogy „Tonje nem »szereplő«. Ő Tonje. (…) Ez a regény minden hozzám közel állónak fájdalmat okozott, ahogy nekem is, és néhány év múlva, amikor már elég nagyok lesznek, hogy elolvassák, a gyerekeimnek is fájdalmat fog okozni. Ha még fájdalmasabbra írtam volna, még igazabb lenne. // Kísérlet volt, és kudarcot vallott, mivel soha még csak a közelében sem jártam annak, hogy elmondjam, amit valóban gondolok”. (955.) A műfaji és a morális döntés azonban egyaránt az olvasóé.
A Harcok egy hatásvizsgálat. Annak elbeszélése, hogy az önéletrajzi regényfolyam hogyan válik egyre kevésbé őszintévé, egyre óvatosabbá és kényszeredettebbé, mígnem megfojtja önmagát.
Kezdődik a valódi lejtmenet:
Linda bipoláris epizódjai felerősödnek a hatodik kötet rohamírása közben, a szövegben megbújik a kérdésfelvetés, hogy felesége kórházba kerülését az elbeszélő okozta-e. Igyekszik a magabiztos szerző képét, aminek az irodalom akár a boldogság árán is középpontját képezi, semmissé írni. Magyarázkodik, nyafog, lelkiismeret-furdalása van, míg végül teljesen revideálja magát, és kijelenti: „Sosem fogom megbocsátani magamnak azt, aminek kitettem őket, de most már megtettem, és ezzel együtt kell élnem. (…) [V]onatra szállunk, visszajövünk ide, Malmöbe, majd kocsiba ülünk, hazamegyünk a házunkba, és egész úton élvezem a gondolatot, igazán élvezem, hogy nem vagyok író többé.” (1096.)
Ezek a sosem bizonyítható hipotézisek sem kevésbé kendőzetlenek, mint az eddigiek: el sem tudom képzelni, hogy arra a Lindára, akiről feltételezi az elbeszélő, hogy a házasságuk és gyermeknevelésük részleteinek kiteregetése végzetesen rosszul esett, hogyan hathat az, hogy gyógyulása után a saját kórházba kerülésének történetét kelljen olvasnia.
A szövegpolitika nem változott tehát attól, hogy egy mélyről fakadó, írói felelősségtudatra visszavezethető szorongásról, kételyről közvetít –
a prózapoétika továbbra is az élet felett való.
Hogyan illeszkedik ebbe a vizsgálódásba az esszé, melyet 2020-ban a francia Médicis-díj esszé kategóriájában a legjobbnak ítéltek? A név és a szám című esszé történelmi, kultúr- és eszmetörténeti szempontból, emellett egy Celan-vers közeli olvasatával ad hozzá a Harcomhoz.
A hír, hogy ez egy Hitler-esszé, a magyar kiadást bőven megelőzte,
hiszen tíz évvel követi az eredetit. Az elbeszélő óva int attól, hogy a náci diktátort született gonosznak tekintse az utókor. Helyette a korszellem, felnövéstörténet, pszichológiai képlet stb. lencséjén keresztül a megértésére vállalkozik. Teszi ezt azért, hogy levezesse, nem Hitler, nem a kutatókat és laikusokat egyaránt máig foglalkoztató figura a borzalom. Hanem a névtelen sokaság, aki szemben áll vele. A számmal jelölt áldozatok, akik közösségük szétroncsolásával egyedi élettörténetüket, személyiségüket is magukkal vitték a névtelenségbe. Ez a valódi rettenet.
De mit ad ez hozzá Karl Ove kesergéseihez?
Az első négyszáz oldal felvezetése után úgy értelmezhető, hogy a holokauszt áldozatainak nevek helyett számokként való feltüntetése párhuzamba kerül az apja kényszerű névtelenségével. Utóbbi tehát szintén helytelen, és veszélyeket is hordoz magában. Ez a lehetséges olvasat nem kevésbé szemtelen, mint a sorozat címválasztása. Ám az is megerősíti, hogy a 987. oldalon Karl Ove visszaveszi az apja nevét. Leírja: Kai Åge Knausgård. Hátborzongató szövegaktus ez.
Az utolsó bekezdés az íróság tagadásával azonban ezzel éppen ellentétes motivációjú gesztus, azaz behódolás a külső reakcióknak. Ez a több mint ezer oldalon előkészített, erőteljes befejezés az elkészült kötettel szemben pehelysúlyú. A Harcomat mindig is nehéz volt az életrajztól elvonatkoztatva olvasni, mert az a sorozat hazai recepciója számára is folytonos hivatkozási pont. Ebben a kontextusban pedig egy azóta is felfelé ívelő írói pálya látszik. Egy olyan író pályája, aki a hatkötetnyi regényfolyam lezárásában az ars poeticájában elgyávulva engedményeket tesz a családi kapcsolatok személyes katarzisának.
Karl Ove Knausgård: Harcok – Harcom 6, ford. Patat Bence, Magvető, Budapest, 2021.
A borítófotót Juergen Teller készítette.
