Bár nem vezet minden út Johannesburgba, William Kentridge sajátosan kollektív traumafeldolgozása, az apartheid borzalmai között hipnotikus menet-rendben masírozó táncosai világszerte tanúskodnak a dél-afrikai rémtettekről. 2022. június 20. és október 2. között látható a NEO Kortárs Művészeti Térben a Szépművészeti Múzeum nemzetközi kortárs gyűjteményének egyik, még 2017-ben vásárolt alkotása, a 2015-ös Lágyabban játszd a táncot (More Sweetly Play the Dance).
A Millennium Házában, az egykori Olof Palme Házban e Kentridge mű bemutatásával megnyitott kiállítótérben a hazai közönség számára egyedülálló módon vetítik a nyolccsatornás, vagyis nyolc hatalmas, szürke vászonra projektált videóinstallációt, melynek
szó szerint (és paradox módon) sugárzó életöröme a test fölötti győzelmet hirdeti.
Hogy a halál győzelmét-e, idővel elválik. A dél-afrikai származású, de többek között litván és zsidó gyökerekkel is rendelkező William Kentridge alkotói eszmélésekor színésszé szeretett volna válni, ám hamar felfedezte, hogy sokkal nagyobb tehetséget mutat rajzok, rézkarcok, nyomatok, kollázsok, (rövid)filmek, (videó)installációk, projekciók, illúziók, színpadi díszletek, gobelinek, performansz-rendezések, finoman politikus alkotások létrehozásában. Művészi palettája kortárs képzőművészhez mérten is meglepően színes. 1999-ben például előbb az isztambuli biennálén, később pedig a New York-i Time Square-en mutatta be Shadow Procession című monumentális, stop-motion technikára épülő videós munkáját, melyben
a commedia dell’arte játékossága underground hangeffektekkel, énekkel és kintorna-zenével egészült ki.
Ezen alkotásához Kentridge még nem „használt” élő, emberi alakokat, és a 2000-ben létrehozott Portage című művében is csupán hasonló, emberformájú sziluettek, rajzolt vonuló karakterek, az árnyékvilág figurái mozogtak az újságpapír-háttér előtt.
E projekciókban már megidéződik, illetve totális illúzióvá válik a többek között Goya által is megfestett, irracionalitásba átcsapó, csúcsos-süveges szakrális menetek világa. A süveg Kentridge-nél kifordul, megafonná, a tüntetés egyik szimbólumává válik.
A művész legkorábbi munkáiban többek között a bányászélet nehézségei tematizálódnak, valamint az erotika és a halál összefonódása.
Az angol festő, William Hogarth turbulens jeleneteire, moralizáló intenciójára is utaló képi világ a művészt idővel újfent a színpadra sodorta, ezúttal rendezői (és félig-meddig díszlettervezői) minőségben, hisz Kentridge felelt például a New York-i Metropolitan Opera 2015-2016-os évadjában bemutatott Lulu látványvilágáért is. A művészt közben 2009-ben a Time magazin a világ száz legbefolyásosabb embere közé sorolta, külön érdekesség, hogy a listán Kentridge mellett Elizabeth Diller és Ricardo Scofidio kapott még helyet képzőművészként. A Diller-Scofidio páros elsősorban építészeti projekteket felvonultató munkássága, habár elsőre
távolinak tűnhet a kentridge-i apolitikusan politikai művészettől, voltaképpen szintén a hatalom kérdéskörét boncolgatja,
igaz, egy teljesen más társadalmi-kulturális miliőt célozva.
Kentridge szülei ügyvédként védték az apartheid áldozatait, s gyermekük immáron több mint negyven évnyi munkájának gyümölcsei is e téma- és kérdéskörhöz kapcsolódnak, kiegészülve olyan aktuálpolitikai és humanitárius krízisekkel, mint a Lágyabban játszd a táncot ihlető nyugat-afrikai ebolajárvány. A Lágyabban játszd… a művész életművének egyik tipikus darabja, amelyben füstösen iparosodó,
a századfordulós magasság-mélység életút-lehetőségeket idéző, ember rombolta természet elevenedik újjá és népesül be ismételten.
A jellegzetes kentridge-i látványvilágból itt sem hiányozhat a gyarmatosítás előtti Afrika ígérete, Európa (túl)terhelt motívumvilága és búskomor ábrázolásmódja. Ilyen formában Kentridge egyszerre tölti be a helyi és a külső megfigyelő pozícióját, s a választás lehetőségét a szemlélőre bízza.
A művész 2011-ben már szerepelt a Szépművészeti Múzeumban 2008-as I am Not Me, The Horse is Not Mine című alkotásával, mely Nyikolaj Vasziljevics Gogol Az orr című novelláját dolgozta fel, szintén videóinstallációs kereteken belül. Ugyanezen történet és Kentridge hozzá készített munkája elevenedett meg 2010-ben a Metropolitan Opera színpadán, Dmitrij Sosztakovics azonos című, szatirikus operazenéjének kíséretében. Hasonló eszközkészlettel készült Kentridge 2012-es, a 19. században létrehozott egységes idő problematikájának,
az időzónák felrajzolásának, illetve az idő uralhatóságának lehetőségét zsigeri módon ábrázoló The Refusal of Time című munkája.
A Refusal indusztriális vizuáljával, a gyarmatosítás örökségére épülő alapkoncepciójával, kántáló-vonuló alakjaival a Lágyabban játszd… előfutárának is tekinthető.
Míg a 2012-es installációban igen nagy hangsúly került a kiállítótérben elhelyezett legkülönfélébb tárgyakra, addig a Lágyabban játszd… „berendezése” csupán megfelelő számú és kötelezően kopott, kényelmetlen iskolai székből áll (amennyiben ilyen nem áll rendelkezésre, művészi utasításra koptatni kell). A szürke vásznakra HD minőségben vetített embertömegeknek négy megafon vállalkozik párja lenni,
ezekből rituálisba olvadóan statikus, instrumentális, ám emberi hangadásokat és -hatásokat is tartalmazó zene árad a térbe.
A vásznakról bizonyos időközönként pillanatokra eltűnő, netán félig lelógó alakok sorjázása egy jobbról tánclépésben érkező, kopasz férfi figurával indul. A háttér szürkéjére feketére égett növények, szélmalomszerű árnyak, csontvázalakok, surrogó sötétszürke sávok kerültek. A várttal ellentétben a többiek a magányos férfival ellentétes irányból érkeznek. Habár az embertömegekből könnyedén juthatunk el a vándorlás, a száműzetés, a migráció, valamint az individuum szabadságának kérdéseiig,
egy idő után nem tudunk nem tömeg-testként tekinteni az érkezőkre.
A vándorlás, a ritkulni nem, vagy csupán helyenként akaró tömeg borzongat, marginalizált és diktátor szinte ugyanabból a helyzetből próbálja felhívni magára figyelmünket. Feltűnnek köztük maoista alakok, antik görög fejek sziluettjét cipelők, halottakat húzók, infúziózott betegek, egy katonazenekar tagjai, sámánasszonyok, politikusok, fegyveres erők, artisták, balett-táncosok, kiknek karakterében festészet-, filozófia- és irodalomtörténeti allúziók elevenednek meg, Platón és idősebb Plinius vetettárnyék-toposzába menetelve. E komplexitásában szinte értelmezhetetlen, motívum-atomokra robbantva azonban lenyűgözően erős alkotást a színen táncosként is feltűnő dél-afrikai művész, Dada Masilo koreográfiája fogja leginkább össze.
Annak ellenére, hogy a mű címe Paul Celan romániai születésű költő Halálfúgájának egyik sorát idézi („lágyabban játszd a halált”), a dinamikus, menet-rendes, holokauszt-értelmezésként is sokszor, sokak által vizsgált alkotás
sokkal inkább tetszik ünnepi kezdetnek, mintsem végnek.
Ezen kezdet végének is tekinthető, a lassult gondolkodást mintázó, lineárisan frízszerű motívumfűzés alkalmazása, mely az újdonság ígéretét hordozza. A hanghatásaival együtt is mindenekelőtt vizuális ensemble Fehér Dávid, a kiállítás kurátorának „olvasatában” olyan művekre utalhat, mint Bernt Notke 1425-ös Haláltánca, Michael Wolgemut 1493-as Danse Macabre-jelenete a Nürnbergi Krónikából, ifjabb Hans Holbein 1526-os Haláltánca, Albrecht Dürer I. Miksa császár diadaláról szóló óriásmetszetei, id. Pieter Bruegheltől A halál diadala, Ingmar Bergman 1957-es filmje, A hetedik pecsét, vagy akár Walt Disney 1929-es A csontváztánc című rövidfilmje.
Kentridge többször, több helyütt nyilatkozta, hogy szeretett volna egy Hieronymus Bosch Bolondok hajóját parafrazáló snittet, egy olyat, ami Brueghel Vak vezet világtalant című képét idézte volna, illetve még egyet, a Medusa tutajának szentelendő, ám ezek az allúziók végül nem jutottak el Johannesburgig. Izgalmas párhuzamként William Dunbar skót költő 1508-as Lament for the Makers című versében az ember kétféle állapotát írja le: valaki vagy táncol, vagy halott.
Ennek megfelelően a Kentridge-műnél nem marad el a hatás, és nem kérdés az ellenhatás sem.
A mű, habár performansz elemeket is tartalmaz, szigorúan véve nem performatív, cselekvésre nem invitál, gondolkodásra azonban egyenesen kötelez. Avantgárd történetiségében mindenki találhat legalább egy olyan mozzanatot, amely meghatározza számára, merre, melyik létállapot felé is tart voltaképp a kentridge-i ember.
William Kentridge Lágyabban játszd a táncot című videóinstallációja a NEO Kortárs Művészeti térben tekinthető meg 2022. október 2-ig.
A borítókép forrása: Millenium Háza
