Fémhideg családi testhorror

Öt évvel ezelőtt főleg a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál vetítésein nálunk is nagy népszerűségnek örvendett a Nyers, Julia Ducournau első nagyjátékfilmje. A Cannes-ban fődíjat nyert második műve, a Titán emelte a téteket, de vajon ez is le tud-e úgy nyűgözni, mint a Nyers?

A horror reneszánszát éli az amerikai fősodorban, bár ez a megújulás Európában és Ázsiában már legalább húsz éve tart. Keleten a sokszor remake-elt A kör adott egy új löketet a zsánernek, Nyugat-Európában pedig a „francia új extrémizmus” néhány alkotása pumpált friss vért a műfajba. A legfrissebb francia új hullám persze nem csak horrorfilmeket takar, bár Gaspar Noé Visszafordíthatatlanja hatásmechanizmus szempontjából abszolút horrorként működik. A klasszikus értelemben vett horrorfilmek közé tartozik Alexandre Aja Magasfeszültsége, Alexandre Bustillo és Julien Maury A betolakodója vagy Pascal Laugier Mártírokja, amelyek nemcsak véres jeleneteikkel, hanem erős érzelmi hatásukkal, pszichológiai hadviselésükkel is megdolgozták a befogadó pszichéjét.

A francia új extrémizmus sokak szerint a 2010-es években le is futott, de azért továbbra is vannak képviselői,

Noé mellett például Julia Ducournau, akinek első, önálló nagyjátékfilmje, a Nyers a kannibalizmus kérdéskörével foglalkozott a kegyetlen iskolai beavatások tükrében. Öt évvel később, a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál Arany Pálma-díját elnyerő Titánban pedig az anyaság, az apaság és a szeretethiány problémáját taglalja. De vajon az új film rá tudott-e licitálni a Nyers hatása mellett annak komplexitására, történetére és karaktereire?

A Titán esetében az Arany Pálma árulkodó, hiszen ez a cannes-i fesztivál legrangosabb elismerése. Annyi bizonyos, hogy Ducournau legújabb műve nem az a szokványos horror, amelyben folyik a vér, testrészek hullanak vagy démonok ijesztgetnek, bár véres drámáról van szó. A Titán leginkább David Cronenberg, David Lynch és Nicolas Winding Refn filmjeihez, kiváltképp

a Karambolhoz, az Inland Empire-höz és a Neon Démonhoz köthető,

hajlik a szürrealizmus felé, de nem fantasztikus horror, sőt inkább ez is a szerzői horrorok sorát erősíti, akár a Nyers. A sztori centrumában Alexia áll, aki már gyerekkorában sem kap elég szeretetet szüleitől, balesetet is azért szenved, mert incselkedik édesapjával egy autóút során, az apa pedig csak durván tudja lereagálni ezt, és míg nem figyel, nekicsapódnak egy betontömbnek. A lány koponyájának egy részét titániumlappal kell pótolni a kórházban.

Felnőtt korában a testéből él, azaz szexuálisan túlfűtött táncokat lejtve népszerűsít vad járgányokat. Hogy valóban szexuális vonzalmat érez a fémhideg járművek iránt, azt a filmtörténet egyik legbizarrabb jelenete bizonyítja, majd véres gyilkosságsorozatot követően összehozza őt a sors Vincent-nal, a megkeseredett tűzoltóval, aki fiát véli felismerni a főhősnőben. Alexia hasában viszont valami növekedni kezd. A Titánt első látásra nehéz hová tenni, már nyitószekvenciája egyértelművé teszi, hogy

ez a film nem való mindenkinek, habár az első képkockától az utolsóig parádés a rendezés.

Egy autó motorházáról és futóművéről készült, már-már szürreális szuperközelik alatt countryzene szól, majd Alexia operációját követően egy dögös számra, őrjítően szexi ruhában vonaglik az Alexiává átvedlett művésznő, Agathe Rousselle, akinek egyébként nincs színészi előképzettsége, modellként és fotósként dolgozik (ennek ellenére remek a szerepben). Ducournau egy pillanatra sem hagyja, hogy a néző figyelme lankadjon, Alexiából kitör a gyerekkora óta felgyülemlett rengeteg feszültség. A „tárgyalórész” – amelyben a hősnő végre találkozik a kiváló színészveterán, Vincent Lindon karakterével –, valamivel csendesebb, kevésbé szürreális és horrorisztikus, de érzelmileg annál intenzívebb. Persze a testhorror-vonal végig megmarad, hiszen Alexia teste részint saját elhatározásából, részint az említett, igen bizarr jelenet következtében jelentős átalakulásokon megy át, amelyek ugyan nem olyan gyomorforgatók, mint David Cronenberg műveiben, de kellőképp extrémek ahhoz, hogy egy-egy gyanútlan néző elhagyja a vetítőtermet az első tíz–tizenöt perc után.

A Titánnal persze nagyon is érdemes maradni a moziban, nem csak a rendezés magas minősége miatt. Ugyan a sok, egyébként Quentin Tarantino műveihez hasonlóan nem kis mértékben inkább groteszk, semmint teljesen komolyan vett gyilkosság és testhorror miatt az öncélúság vádja érheti Ducournaut, azonban igazságtalan lenne pusztán ezek alapján leírni a Titánt. Vannak jelenetek, amelyek talán tényleg tovább tartanak vagy többet mutatnak a kelleténél, de

a film szintén Ducournau által jegyzett forgatókönyve ennek ellenére is nagyon átgondolt.

A cím vonatkozásában a következő vált a mű mottójává: „Titán: hőnek és korróziónak ellenálló, egyéb elemekkel ötvözve rendkívüli szilárdságú fém”. Itt az „ellenálláson” van a hangsúly, illetve azon, hogy egy fémről van szó, amely szervetlen anyag, és éles kontrasztban áll az emberi testtel mint szerves anyagokból álló szövetek együttesével. A titán azonban az emberi test részévé válik, amikor például a csontokba vagy Alexia esetében a koponyába építik. Alexia „titánember” lesz abban az értelemben, hogy ellenáll a „hő”-nek, vagyis tart minden emberi közeledéstől, nem tudja kezelni azokat.

Alexia esetében a titán az elidegenedést, illetve az elidegenedett létállapotot jelképezi, így az autóval létesített szexuális kapcsolat is metaforikus. A nyitójelenetben is egyértelművé válik, hogy milyen a lány viszonya a szüleivel, kiváltképp édesapjával, de később is észlelhető, hogy ezek az emberek valójában már nem szeretik egymást. Alexia nem feltétlenül gonoszságból rugdossa a vezetőülést a baleset előtt, átlagos gyermeki csínytevés ez, amelyet az apa reagál le túl agresszíven, ezért is következik be az ütközés a betontömbbel. A nő tehát gyerekként nem kapott sok szeretetet, szülei is „titánemberek” abban az értelemben, hogy ellenálltak lányuk közeledésének, emberi viselkedésének. Ennek eredményeként lett Alexiából is „titán”, aki számára az emberi közeledés veszélyt jelent, ösztönösen úgy is reagál erre, mint egy vadállat, amit sarokba szorítottak. A főhősnő zavarba ejtő,

látszólag teljesen öncélú és koncepciótlan gyilkosságsorozata is „titánember” mivoltából következik,

a gyerekkori traumájára, elidegenedettségére vezethető vissza. A balesetet követően, a kórházból kijőve maga mögött hagyja kifejezéstelen arcú, hűvös szüleit, megcsókolja a családi autót, majd felnőttként autókat népszerűsít a testével, ezeken vonaglik úgy, mintha legalábbis hús-vér emberekkel lépne erotikus kapcsolatba.

Az autó fémhideg, nem reagál, de nem is bántja Alexiát, mint a kiállításokon a férfiak, akik közül nem egy megpróbálja a kirívó táncosnőket intim testrészeiken megérinteni, holott ez tilos. Tilos, azaz munkája is arra sarkallja Alexiát, hogy a fémből készült járművekkel a legintimebb kapcsolatba lépjen, míg minden emberi érintkezéstől rettegjen: a feléje közeledő Justine-t is csak fémből készült mellpiercingje miatt tolerálja egy darabig.

Alexia tulajdonképpen olyan, mint Frankenstein szörnye,

akinek a teste ugyan bűnözőkéből lett összevarrva, de a Mary Shelley-regény szerint a teremtmény ettől még nem eredendően rossz: olyan, akár egy újszülött, akinek morális támpontot kellene adni, de teremtője, az „apja” ezt elmulasztja, és ehelyett a puszta létezése és a saját rémülete miatt próbálja megbüntetni a monstrumot. Alexia sem kapott erkölcsi útmutatást, ezért nem is tud mit kezdeni az emberek jellemzően inkább szexuális közeledésével. Kimaradt számára a gyerekkor, a szülői szeretet, így nem érti a felnőttek világát, a szexualitás félelmetesnek hat számára, az érintés a munka miatt is „tiltott gyümölcs”-nek számít az életében.

Persze Ducournau igen merész és megkérdőjelezhető döntést hozott, amikor úgy döntött, hogy gyilkost, sőt sorozatgyilkost csinál a főhősnőből, akivel így meglehetősen nehéz azonosulni az ámokfutását követően. Igaz, a Nyers sem klasszikus hőst léptetett fel, de a Titán központi karaktere egy darabig tényleg kíméletlen, már-már unszimpatikus, amorális gyilkos, akivel nehéz mit kezdeni a Vincent-nal való találkozásig. Érthető tehát, ha egyes nézők elhagyják a mozitermet.

Kérdés tehát a cselekményvilág karakterei és a néző számára is, hogy érdemes-e küzdeni egy olyan emberi szörnyetegért, mint amilyen Alexia. A válasz egyértelműen igen, hiszen a történet második fele vagy inkább kétharmada csendesebb, higgadtabb, klasszikusabb apa-fia dráma. Hiszen Alexia úgy menekül el a törvény elől, hogy nemet vált,

jelentkezik egy hirdetésre mint Vincent régóta eltűnt fia, Adrian.

Vincent végső soron Alexia apja is lehetne, mert benne van a korban, ráadásul az kapcsolata is „titáni” lehetett a fiával, bár gyermeke eltűnését követően ő felfogta, mit veszített. Nem kevésbé felkavaró a Titánnak a „tárgyalórésze” sem, mivel a kopaszra nyírt, melleit és egyre növekvő hasát kötszerekkel leszorító Alexia bár tökéletesen úgy viselkedik, mint egy vadóc fiú, mégis nehezen tudja titkolni testi adottságait, illetve másállapotát, amely testnedvek formájában is megnyilvánul.

Ám ezek csak járulékos elemek, a testhorror innentől háttérbe szorul, átadja helyét a családi drámának, a hősnő óvatos lelki fejlődésének. Alexia és Vincent kapcsolatában

még több izgalmas témát felvet a film

az apaság és az anyaság kérdésétől kezdve a nemi identitás manapság minden korábbinál felkapottabb problémájáig. A transzneműség annyira azért nem fontos Ducournau művében, inkább csak egy eszköz arra, hogy megmutassa, mi történik, ha egy nő, jelen esetben kényszer hatására, úgy lép ki a tradicionális társadalmi nemi szerepéből, hogy férfiként definiálja magát újra. A hangsúly azonban a Titánban a nőiség kérdéskörére helyeződik, arra a tapasztalatra, hogy a társadalmi nemétől és szerepkörétől ugyan megszabadulhat a nő, de a testétől nem tud, azon keresztül rabja marad múltjának és identitásának. A címbeli fémötvözet így a saját testtel, a testiséggel szembeni ellenállásra és küzdelemre is utal, ami egy nő életét áthatja, legyen szó a menstruáció, a szülés vagy a szoptatás, vagyis az anyaság ambivalens, fájdalmakkal is járó élményéről.

Ezzel, illetve az alapkonfliktussal összefüggésben érdekes az anyaság és az apaság témaköre is. Egyrészt Alexia akárhogyan is esett teherbe, azzal a kérdéssel szembesül, hogy vajon képes-e ő életet adni egy emberi lénynek. Abban az értelemben is kérdés ez, hogy ha már neki nem voltak jó szülei, ő maga tud-e jó édesanyja lenni a gyermeknek, azaz képes-e élettel feltölteni, szeretettel formálni és útmutatással ellátni a „jövevényt”. Próbatétel ez a számára, ahogy az is, hogy Vincent-nak tulajdonképpen a fiává, gyermekévé válik. Mindketten kapnak egy második esélyt. Alexia arra, hogy egyáltalán emberré, érző lénnyé válhasson, sőt Vincent képében legyen egy férfi az életében, akire valóban apaként tekinthet. Vincent pedig arra, hogy jó, szerető apa lehessen. Egymást kell segíteniük, hogy kizökkenjenek a „monstrumállapotuk”-ból és megváltást nyerjenek saját pokluktól.

Bár a nézőnek a film második részére már van tapasztalata az érzelmileg felkavaró jelenetekről, azonban

összességében megindító fejlődéstörténetek szemtanúja lehet.

A Titán tehát nem könnyű darab. Ötvözi a testhorrort a családi drámával, gondolatébresztő, egyedi alkotás, amelynek befogadásához nagy adag türelem és nyitottság szükséges. A főhősnő eleinte alkalmatlan az azonosulásra, de felmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon mi is mindig úgy viselkedünk-e egy-egy első találkozás alkalmával, hogy az elnyerje a másik ember tetszését. Vajon nem megértésre és türelemre vágyunk-e mindannyian? Arra, amit a saját szülei is megtagadtak Alexiától?

Titán (Titane), 2021. Írta és rendezte: Julia Ducournau. Szereplők: Agatha Rousselle, Vincent Lindon, Garance Marillier, Laïs Salameh, Myriem Akheddiou, Bertrand Bonello, Céline Carrère, Adèle Guigue. Forgalmazza: Mozinet.

A Titán a Magyar Filmadatbázison.