Teremthetünk-e újabb Bosszúállókat? – kérdezi halkan a Marvel Moziverzum 26. darabja. Bár határozott a válasza, sajnos ez egy korábban szépreményű rendező egyéniségének kifakulásával jár.
2019-ben lezárult az úgynevezett Végtelen-saga, és úgy tűnik, vele együtt a 13 éves franchise is egyre kétségbeesettebben próbál önmagára találni: a karaktereit, feszültségteremtését nehézkezű akciójelenetekre, ügyetlen mitológiaépítésre húzó Fekete Özvegy–Shang-Chi-duó után sajnos a komplett csapatot felvonultató Örökkévalók is a lassan, de biztosan kifulladó moziszéria újabb mozgóképi válságlenyomata.
Jack Kirby 1976-ban debütált hőseinek vállára természetesen az univerzum gigászi súlya nehezedik, de a friss Oscar-díjas Chloé Zhao blockbustere csak napjaink dilettánsan vágott, bármiféle kreativitást nélkülöző, effektparádévá züllő súlytalan megafilmjeire emlékeztet. Külön fájó leírni, hogy
A nomádok földje premierjekor érezni lehetett: a kínai direktor autonómia híján lesz kénytelen robotolni a szuperhősuniverzumban.
Így is történt – az Örökkévalók néhány Zhaóra jellemző beállításon kívül hiába próbál 157 percen át meggyőzni bennünket arról, hogy az események fontossá válhatnak, CGI-orgiába forduló erőlködését tompa ásítások kísérik.
A sztorira kár is fecsérelni a szót: természetesen megint összeállnak a főalakok, hogy fenékbe rúgjanak egy bolygópusztító nemezist. Csupán e premissza felelevenítése is méltatlan a rendezőre nézve, hiszen a dél-dakotai őslakos-rezervátumban játszódó Songs My Brothers Taught Me, valamint a később óriási hozsannákban részesült, jobb pillanataikban Terrence Malick impresszionizmusát magukon hordozó A rodeós és A nomádok földje után világos,
Zhao az atmoszférában hívő, csendes gesztusokkal beszélő, minimalista, egész pontosan lírai-realista szerző.
Nyakába zúdítani egy 200 milliós, úton-útfélen látványosságokkal pozőrködő szuperhősfilmet pedig hatalmas öngól: az Örökkévalók Marvel-eposzként zömmel jellegtelen iparostétel, a rendezőt pedig méltatlan helyzetbe sodorja.
Legalább 5000 évet felölelő cselekményében ugyanis csak néhány meditatív-panteista, eredeti helyszíneken, természetközeliségben forgatott beállítás idézi fel halványan Zhao rendezői kézjegyeit, egyébként minden más Kevin Feige producer dollárkötegekre számító intézkedéseinek maradványa. Vonuljon fel tíz daliás, szuperképességekkel áldott harcos, legtöbbjük nevének, sőt adottságaiknak a felelevenítése is fejtörést okoz. Találunk itt fénybárdot lóbáló istennőt, szeméből lézersugarat kilövő, repülő Adoniszt, színes bőrű feltalálót, cinikus elmemanipulátort, de néző legyen a talpán, aki e slendriánul odavetett karakterprofiloknál többre emlékszik róluk két és fél óra elteltével.
Míg Zhao korábban csakis a figuráira ügyelt, az Örökkévalókban pont ők szorulnak háttérbe:
a Hegylakót idéző flashback-struktúra átmenet nélkül jön, gyakran észre sem vesszük, hogy éppen egy visszarévedés beállításai peregnek. Így a Mezopotámiától Dél-Amerikán át Hirosimáig, netán a rendező által favorizált Dél-Dakota egyik félreeső viskójáig húzódó eposz nemcsak a szereplőit vágja sutba, hanem önnön grandiózus, világot átszelő voltával sem törődik. Egy pillanatig sem érezzük az Égiek által létrehozott csodacsapat, illetve a nekik rontó Deviánsok sorsfordító küzdelmét, netán az öröklét béklyóját.
Zhao rendezése kísértetiesen emlékeztet a fél éve bemutatott Végtelenre: Antoine Fuqua közel nézhetetlen sci-fi akciófilmjéhez hasonlóan az Örökkévalók is unalmas expozícióval tölti játékideje kétharmadát, és félelmetes, mennyire nem jutnak közel hozzánk a karakterek egyikben sem. Puszta töltelékalakokká redukálódik mindenki, Zhao legfeljebb távolba meredésekre vagy suttogásra bírja vitézeit. Egyébként vagy egy kényszeredett CGI-beállítás lök ki minket a cselekmény élvezetéből, radikális váltással a kozmoszba vagy ezer évvel korábbra, vagy egymást érik az infantilis, gyakran sértő, oda nem illő humorbetétek.
Olykor fogalmunk sincs, éppen milyen helyszínen vagy idősíkon járunk,
ugyanis az Örökkévalók ijesztő gyalázatossággal vágott, az akciójelenetek földrajzára („geography”), karakterei elhelyezkedésére, felbukkanására vagy eltűnésére nagy ívben fütyülő vásári látványosság. Üvölt róla, hogy Zhao azt sem tudja, hová tegye a kamerát, milyen instrukciót adjon a színészeinek, olyannyira nem az ő világa a Marvel sokadjára (lásd Jon Watts és Ryan Coogler esetét a Pókemberrel és Fekete Párduccal) bevetett, független direktorokat hirtelen nagy költségvetésű mozikra szerződtető bevételmodellje.
Sőt, a Végtelen-párhuzam az óvodásnívóra egyszerűsített sztorizanza miatt is pontos: tényleg csak buta nevű hősök kelnek birokra ugyancsak ostobára keresztelt Deviánsokkal. Persze, Feige holdudvara néha próbálja szerzőisége kibontakozására ösztönözni Zhaót, de az érzékeny Sersi és a vívódó Ikaris románca, esetleg a vonakodó Phastos felvizezett családi drámája látványosan kilógnak az egymást érő speciális effektusok katyvaszából. (Ilyen tekintetben a tavalyi, Netflixen debütált szuperhős-adaptáció, A halhatatlan gárda érett karakterológiája, szépérzékkel vezényelt küzdelempillanatai jelentenek alternatívát.) Mi több, az Örökkévalókba erőltetett, szigorúan tinédzserkompatibilisre szabott pásztoróra-jelenet vagy a sajnos parodisztikusra hangolt, mégis direkt az arcunkba tolt homoszexualitás-epizód
kizárólag PR-célokat szolgáló, a cselekményt vajmi kevéssé előre lendítő blöffök.
Így a Marvel a fiktív Wakandába helyezett afrofuturizmus és a Marvel Kapitány feminizmusa után hiába tetszeleg progresszív szerepben, valójában durván leegyszerűsíti és rommá gyalázza az általa haladó szelleműnek vélt értékeket.
Hibák nélkül azonban mégsem való Zhao szuperhőskalandja: a vulkanikus szigetre pozicionált, Sersi bátorságának, Ikaris árulásának-bűntudatának, illetve Phastos rátermettségének szentelt utolsó összecsapásban hirtelen autentikusnak tetszenek a férfihősök könnyei, tehát
Zhao bravúrosan használja a „female gaze”-t, a patthelyzetben lévő hősök tényleg kitesznek magukért.
Hovatovább, a rendező még a glóriával bevont szupercsapat dinamikáját is fel meri borítani egymással ideológiai és fizikai harcokba bonyolódó főfigurákkal. Ilyenkor valóban érezzük a kalandnarratíva ízére rákapó Zhao szerzői jelenlétét: a befejezésre, csakúgy, mint a három hónappal ezelőtti Shang-Chiben újra szárnyra kap a mese, jut hely drámának, hősiességnek is a lélegzetállító nagytotálok mellett.
Pont ezért kár, hogy az Örökkévalók legalább 90 perc egy helyben toporgás után villantja az oroszlánkörmeit. Chloé Zhaónak így csupán egy furcsán skizofrén, különböző hangvételű első és második felvonással ügyeskedő gigaeposz jut osztályrészéül, amely sajnos képtelen túlmutatni a leszállóágban lévő Marvel-univerzum gyermekbetegségein. Igaz, a végefőcím utáni szcénák egyenesen Penge újabb eljövetelével, valamint az Eros-Pip-kettőssel fokozzák a várakozást, jelen mozi felemás középszerűségét sajnos képtelenek ellensúlyozni. Ha a Rotten Tomatoes kisebb publicitást nyert leminősítésének nem is feltétlenül hihetünk, képtelenek vagyunk attól az érzéstől szabadulni, hogy a rendező sivár közegben játszódó, eszköztelen drámáinak újranézéséből többet profitálnánk.
Örökkévalók (Eternals), 2021. Rendezte: Chloé Zhao. Írta: Chloé Zhao, Patrick Burleigh, Ryan Firpo, Kaz Firpo. Szereplők: Gemma Chan, Richard Madden, Kumail Nanjiani, Lia McHugh, Brian Tyree Henry, Angelina Jolie, Salma Hayek. Forgalmazza: Fórum Hungary.
Az Örökkévalók a Magyar Filmadatbáison.
