Richard Linklater új filmje olyan, mintha egy idős bácsi mesélne 1969-ről: kicsit komótos, néhol unalmas, szétszórt és feleslegesen túlnyújtott, de megvan a sajátos bájuk és varázsuk a Holdra szállás időszakát feldolgozó történeteknek, melyeket a rendező gyerekkori élményei inspiráltak.
„Minden művészet önéletrajzi; a gyöngy az osztriga önéletrajza.” – Federico Fellini elhíresült mondása az alkotás mögött húzódó alkotót nem bújtatja a látszólagos objektivitás paravánja mögé, sokkal inkább kijelenti, hogy az önkifejezés minden esetben szubjektív élmények összességét jelenti, melyeket valamilyen csatornán keresztül (legyen az film, festészet, költészet vagy színház), azok teljességében megragadva beszélhetünk művészetről.
Úgy, ahogy az osztriga igazgyöngyöt termel ki, úgy az ember a maga igazságát képes vászonra álmodni.
Ebben az értelemben minden alkotás a belső külsővé való transzformálása oly módon, hogy az alkotó a választott médiumon keresztül saját világába invitálva nézőjét mesél valamiről, ami néha lazábban, néha szorosabban, de mindenképpen szervesen hozzá tartozik.
Richard Linklater életművére tekintve a fentiekben taglalt elv maradéktalanul érvényesül:
filmjeinek jelentős része ugyanis bevallottan önéletrajzi ihletésű,
legyen az az Oscar-díjas Sráckor, vagy a széleskörű sikernek örvendő Mielőtt-trilógia (Mielőtt felkel a Nap; Mielőtt lemegy a Nap; Mielőtt éjfélt üt az óra). Nincs ez másképp legújabb dobásával, az Apollo-10,5: Űrkorszaki gyerekkorral (továbbiakban Apollo-10,5, amely ha nagyon akarjuk Fellini szintén önéletrajzi ihletésű 8½ című filmjére is utalhat) sem, mely április elsején mozis forgalmazás nélkül debütált a Netflixen.
Stan (Milo Coy, akit Jack Black narrál) átlagos fiúként tengeti felhőtlen hétköznapjait Houstonban, amikor az egyik iskolai szünetben két öltönyös férfi (Glen Powell, Zachary Levi) elképesztő ajánlatot tesz neki:
ő lehet az a fiú, aki (teljes titokban) először Holdra szállhat az Apollo 10,5-re keresztelt program keretében,
előkészítve a terepet a Neil Armstrong és Edwin Aldrin alkotta Sas-osztag számára. Az alapszituáció felvázolását követően az Apollo-10,5 két részre osztható: a film első fele Stan életébe és a ’60-as évek eseményekben gazdag korszakába enged betekintést (megalapozva a kontextust), míg a második negyvenöt percben a fiú kiképzése, majd küldetésének teljesítése a valós Apollo 11 programmal párhuzamos montázsban elevenedik meg.
Az Apollo-10,5 gyakorlatilag Linklater két korábbi alkotásának egyvelegeként is értelmezhető: míg a Kamera által homályosan (de ugyanígy Az élet nyomában) a formai keretet, úgy a Sráckor a coming-of-age tartalmat biztosítja. A film eredetileg élőszereplősre lett tervezve, azonban
a választás végül a rendező két korábbi alkotását jellemző lenyűgöző animált képi világra esett,
melyet rotoszkópos eljárással állítanak elő: a jeleneteket felveszik élőben, majd utólag konvertálják át úgy, mintha egy-egy rajz kelne életre. Ez a technika (mely az idei Menekülés című filmből is ismerős lehet) szinte Linklater védjegyévé vált, és ahogy eddig, úgy az Apollo-10,5-ben is bámulatos. A stilizált világ a kezdetektől lebilincselő, történet és különösebben izgalmas események nélkül is nézetné magát, melyhez tökéletesen passzol a lágy, legfőképpen barnás-sárgás árnyalatokra építő színvilág.
Linklater filmjét jó nézni, nem csak a szó szoros, de átvitt értelmében is, hiszen a Nixon-éra idealizált, napos oldalát dolgozza fel.
Stan története egy nosztalgiával átitatott hullámvasútra ülteti nézőjét, ami egy elképesztően izgalmas kornak állít emléket. Nem túlzás kijelenteni, hogy 1969-ben „összesűrűsödött” a történelem: a Hold meghódítása, a woodstocki fesztivál, a diáktüntetések, a modernizáció, a mozi reneszánsza és a vietnámi háború egyszerre zajlik Amerikában, a film pedig ezeket hol említés szintjén, hol több jeleneten keresztül tematizálja. Megelevenedik emellett az a kertvárosi miliő is, mely a rendező hétköznapjait alapjaiban határozta meg: egy nagy család gondtalan hétköznapjain keresztül világossá válik, hogy az Apollo-10,5 szerelemes levél az akkori Houstonnak és az azt jellemző életvitelnek.
Linklater géniusza abban rejlik, hogy az illékony pillanatokat is képes olyan műgonddal megragadni, hogy nekünk, európai nézőknek is átélhető legyen az, hogy mit jelenthetett gyereknek lenni a ’60-as évek Amerikájában. A múltidézés azonban sokszor – főleg a film első felében –
részleges érdektelenségbe fullad annak ellenére, hogy alapos és önmagában is érdekes korrajzot kapunk:
rengeteg filmet és sorozatot idéz meg (2001: Űrodüsszeia; Óz, a csodák csodája; A majmok bolygója; A lény; A muzsika hangja stb.) és felsejlenek társadalmi problémák is (a színes bőrűek helyzete, iskolai bántalmazások). Mégis, az Apollo-10,5-ből a más területeken tapasztalt kreativitás a történetmesélés szintjén hiányzik: a narráció rövid időn belül monotonná válik, a néző jobb híján az animáció szépségében, a képek részletgazdagságában gyönyörködik. Az Apollo-program elindítása után új lendületre talál a narratíva, ám ebben a szegmensben sincs elég tartalom ahhoz, hogy kitöltse az egyébként szűk másfél órás játékidőt.
Linklater a film utolsó negyvenöt percében egyfajta belső holdra szállást visz vászonra: a még mindig benne rejlő gyermek vágyát, aki elképzeli a kiképzést, a teszteket, a súlytalanságot, az úttal járó felelősséget, végül a felszínre lépés pillanatát. Ez az ő fiktív utazása a Holdba, mely nem is igazán a tettről, hanem az ahhoz vezető útról szól.
Stan története az idilli gyerekkorba való visszavágyásnak állít emléket, mikor még semmi sem tűnik leküzdhetetlen akadálynak,
hiszen a fiatal elmének csak a képzelete szab határt. Talán pont ennek köszönhető, hogy a cselekmény néhol nehézkesen csordogál: a rendező vérében van Texas és a kor minden eseménye, de túlságosan elöntik az érzelmek, melyekre a néző ugyan képes csatlakozni, figyelmét, érdeklődését és kíváncsiságát viszont egyre kevésbé tartja fenn a film. Az ennyire személyes alkotásoknál nehéz gátat szabni a szentimentalizmusnak, Linklater pedig láthatóan hagyta, hogy emlékei túláradva töltsék meg tartalommal a snitteket.
Az Apollo-10,5 mintha bizonyítása lenne Fellini felvetésének: Linklater a forradalmi 1969-es év kontextusán keresztül
igyekszik párosítani pazar vizuális látásmódját életének meghatározó momentumaival,
így univerzálissá, érthetővé és átélhetővé téve mindazt, amire boldog nosztalgiával tekint vissza. Ez iszonyúan nehéz művelet, mivel számos esetben előfordulhat (és elő is fordul), hogy az alkotó számára világos érzelmek a nézőben nem képesek katarzissá alakulni. Újabb coming-of-age sztorija ugyan kevésbé kidolgozott, mint a műfajt csúcsra járató Sráckor, mégis üdítő színfolt a Netflix palettáján, mely akkor is képes lehet időről-időre elvarázsolni nézőjét, ha azt nem érdekli különösebben a huszadik század szellemiségét nagy mértékben átható Apollo-program.
Apollo-10,5: Űrkorszaki gyerekkor (Apollo 10 ½: A Space Age Adventure), 2022. Írta és rendezte: Richard Linklater. Szereplők: Milo Coy, Jack Black (hang), Lee Eddy, Bill Wise, Zachary Levi, Glen Powell, Jessica Brynn Cohen, Josh Wiggins, Natalie L’Amoreaux, Danielle Guilbot. Forgalmazó: Netflix.
Az Apollo-10,5: Űrkorszaki gyerekkor a Magyar Filmadatbázison.
