Ragnar Ólafssonnal, az izlandi folkegyüttes, az Árstíðir énekes-billentyűsével az április 28-ai Kobuci kerti koncert előtt beszélgettünk arról, hogyan kerül egy XIII. századi viking ének egy német vasútállomásra, majd amerikai sorozatokba, hogy mi a tundra zenei megfelelője és mi a nyáré, valamint hogy mit keres egy cowboyklub Budapesten.
KULTer.hu: A nevetek évszakokat jelent. Egyszer azt olvastam, hogy minden évszakban más koncertet adtok, más setlisttel. Ez igaz?
Sőt, a következő években ez még egyértelműbbé fog válni. Alig néhány éve találtuk ki – aztán jött a koronavírus és mindent szüneteltetett. Mondjuk úgy, hogy a nyári fellépéseink poposabbak lesznek, a téliek pedig drámaiabbak és izlandiabbak. A zenekarban angolul és izlandiul is éneklünk, az utóbbi dalszövegek azért téliesebbek, mert ha Izlandra gondolsz, borús tundraérzeted támad. A nyári dalainkat viszont inkább külföldi zenék inspirálták. Hét albummal nagyon hosszú listából válogathatunk, így könnyű két különböző setlistet összeállítani. Egy olyat, ami a drámai oldalunkat tükrözi, és egy másikat, ami a nyárit.
KULTer.hu: A budapesti általában decemberi, karácsonyi tematikájú koncert. Mit hoztatok magatokkal ma, a Moments in Time turné részeként?
Sokat játszunk majd a Pendúllról, ami egy téli album. Múlt decemberben, egy hónappal a lemez megjelenése után kellett volna turnéznunk vele, ide is jöttünk volna. Aztán jött az omikron, és az utolsó pillanatban mindent elrontott. Már felvettük a következő lemezünket, a Bliket – valószínűleg jövő év elején jön ki –, legalább egy számot arról is játszunk majd. Tehát világpremier lesz.
KULTer.hu: Ha a Blik a csupa izlandi nyelvű dalt tartalmazó Pendúll nyári ikertestvére, akkor az angolul lesz?
Végig angolul.
KULTer.hu: Amikor számírásba kezdtek, hogyan döntötök a nyelvről?
Sosem döntünk. Kiindulunk néhány ötletből, aztán mintha a másodperc töredéke alatt a dal választana magának nyelvet.
Mindannyian kétnyelvűek vagyunk – minden izlandi az.
Ez egy olyan kis nyelv és kis nemzet, hogy aki csak Izlandon nő fel, annak két nyelvet kell beszélnie: izlandiul a barátaival és a családjával, angolul pedig az interneten és mindenki mással. Mindkét nyelven tudunk gondolkodni és ki is tudjuk fejezni magunkat. Így alakult, hogy a dalaink fele izlandi, fele angol.
KULTer.hu: Milyen elképzelésen alapul a Pendúll?
A Covid-járvány első évében, 2020 márciusában, a lezárások kezdetén írtuk a két ikertestvér-lemezt. Az izlandi egészségügyi hatóságok arra kértek mindenkit, hogy jelölje ki a saját buborékát, vagyis a legközelebbi családtagjait. A 14 év után, amit Daniellel és Gunnarral együtt töltöttünk, olyanok vagyunk, mint egy család, így kijelöltük a buborékunkat.
Aztán találkoztunk a próbateremben és zenét írtunk hónapokig.
A producerünk Sakaris Emil Joensen, aki az utóbbi években jelentősen befolyásolja a zenénket, mintha negyedik zenekari tag lenne. Ő is velünk volt a próbateremben, együtt 30 demót írtunk és vettünk fel. Nem lehetett turnézni, nem hagyhattuk el a buborékunkat, minden zárva volt, szóval így birkóztunk meg a Coviddal, az idővel és az inspirációval, valamint az új érzésekkel, amelyek a járvány alatt mindannyiunkban felgyűltek. Eredetileg egy albumot terveztünk, de miután megírtunk 30 dalt és mindegyikhez jó demókat vettünk fel, ráébredtünk, hogy sosem leszünk képesek tizenkettőt választani közülük. Észrevettük azt is, hogy a 30 különböző dal között voltak nyáriasabbak, általában angolul, és téliesebbek, általában izlandiul. Idővel lett egy aha-élményünk, hogy tulajdonképpen két lemezt készítünk, melyeket Pendúllnak és Bliknek neveztünk el.
KULTer.hu: A járvány alatt is megtartottátok a karácsonyi koncerteteket, streamelt formában. Milyen élmény volt?
Tökéletesen áthidalta a hiányt, de nem volt a kedvencünk. Az Árstíðir egy koncertzenekar. Szeretünk lemezeket készíteni, de
a zenénket igazából élőben lehet a legjobban átélni,
ha egy térben vagyunk. Abban a templomban játszottunk, ahol mindig, de ezúttal üres volt. Az nem ugyanaz. Élő felállásban nagyon éljük az emberektől visszaáramló energiát, hatással van a játékunkra. Mindig mondom, hogy mi csak a munka felét adjuk. A közönség teszi hozzá a másik felét, mert meghallgat minket, és ez nagy munka; ha jól hallgat, a koncert is jobb lesz. Ez az élő közvetítésnél nem lehetséges.
KULTer.hu: De elérhettetek távoli rajongókat is. A streamek esetében, vagy akár a lemezkiadást megelőző közösségi finanszírozási kampány során láttátok, hogy Izlandon kívül honnan támogattak titeket az emberek?
A követőink és a közösségi kampányhoz hozzájárulók 50%-a is az Egyesült Államokban él. Ez is jelzi, hogy vissza kell oda mennünk turnézni. Messze van, és ahhoz, hogy ott játszhassunk, szükségünk van az összes munkaengedélyre, adószámra, ami rengeteg papírmunka, és sokba is kerül. Biztosnak kell lennünk benne, hogy elég nagy turnét szerveztünk, ami anyagilag is lehetővé teszi az utat. 2015-ben sikerült, azóta sem. A jövőben újra meg kell próbálnunk.
Európa tökéletes, csak beülünk a furgonba és idevezetünk.
Ezért is turnéztunk főleg itt. Az utóbbi években jó koncertútjaink voltak Oroszországban. Ötször turnéztunk ott, elmentünk egészen a kelet-szibériai területekig, négyszer keletebbre jártunk, mint innen Moszkva. Nagyszerű koncertek voltak nagyszerű közönség előtt, de persze egyhamar nem megyünk Oroszországba. Tragédia, akárhonnan nézzük, hiányozni fognak azok a jó emberek, akikkel szerettünk együtt játszani.
KULTer.hu: Gyorsan reagáltatok a háború kitörése után a történtekre. Egyértelmű volt, hogy kiálltok Ukrajna mellett?
Általánosságban nem foglalunk állást politikai kérdésekben. Hogy miért? Mert megtesszük magánemberként. Én politikailag elég elkötelezett vagyok, olvasom a híreket, határozott nézeteim vannak. De eldöntöttük, hogy
az Árstíðirnek egy biztonságos menedéknek kell lennie.
Ha odajössz egy fellépés után hozzánk, legyél akár orosz, akár ukrán, találkozhatsz velünk. Pozitív hatással akarunk lenni a világra, és úgy tenni jobbá a dolgokat, ahogyan mi tudjuk. Nem politikusok vagyunk, hanem zenészek, össze tudunk egy helyre hozni különböző embereket, akik egy közös élményt élnek át. Ez egy apró lépés egy jobb, kevésbé megosztott világ felé. A Stand With Ukraine kiállásunk kivételt jelentett. Sosem éltünk meg háborút az életünkben ilyen közelről. Mindent át kell gondolnunk, hogy melyek a fontos értékek, de azt hiszem, ezzel mind így vagyunk.
KULTer.hu: Tudjátok, miért van ilyen nagy amerikai közönségetek?
Gondolkodtam már rajta, gyárthatok persze elméleteket, de nem tudom.
KULTer.hu: Mi köti össze a szintetizátorokon és dobokon átvezető kísérleteket, az albumokat?
Erre könnyű válaszolnom: a dalszerzés, a hangzatok és a vonósok. Amikor megírod a dalt, mielőtt bármit is hozzátennél, csak egy gitárból és egy énekhangból áll. Az ötlet csírája abból születik, hogy a kanapén ülök egy gitárral, megmutatom a többieknek, vagy ők mutatnak valamit nekem. Aztán kidolgozzuk. Függetlenül attól, hogy milyen hangszereléssel vesszük fel a dalainkat, mindegyiket el lehet játszani egy szál gitárral. A dal a személy, a hangszerelés a ruha.
KULTer.hu: Szóval a hozzáállásotok nem változott a kezdetek óta?
A személyiségünk nem változott. Persze más zenekaroknak is írok és van saját projektem is, de ha írok valamit, egyértelműen érzem, ha az egy Árstíðir-dal. Annyi különböző együttesben játszom, mindegyikhez máshogy állok hozzá,
különben minek lennének különböző projektjeim?
KULTer.hu: Legutóbb az izlandi tévésorozat, a Fractures zenéjét írtad. Három kiadatlan Árstíðir-szám is belekerült.
Ez az első alkalom, hogy az Árstíðir egy tévésorozatban hallható. Mivel én voltam a zeneszerzője, beletehettem. Néhány jelenethez másra volt szükség, nem arra a filmzenére, amit a sorozat egészéhez írtam. Amúgy is, miután megírtuk ezt a harminc számot, kilencet tettünk a Pendúllra, tizenegyet a Blikre, maradt még tíz, ebből kerültek azokhoz a jelenetekhez, amelyek dalszövegért kiáltottak. Korábban írtam zenét rövidfilmekhez, rövid dokukhoz, előzetesekhez, részben filmhez is, de olyan most volt először, hogy
én voltam az egyetlen zeneszerző az egész projektben.
Elképesztő volt, a zene nagy szerepet kapott, egy-egy epizódhoz átlagosan 25 számot írtam. Háromórányi zenét írtam a nyolc epizódhoz, a hétórányi anyaghoz. A rendezővel hónapokkal a forgatás előtt leültünk a stúdiómban arról beszélgetni, hogy mi lesz a zene szerepe a sorozatban. Mivel szeretek kidolgozni egy jó koncepciót még mielőtt a hangjegyekkel foglalkozom, nagyon élveztem. A sorozatot most vetíti az izlandi tévé, és idén műsorra tűzik a többi skandináv országban is. Aztán tovább utazhat, remélhetőleg Magyarországra is.
KULTer.hu: A legnépszerűbb videótokon egy németországi koncert után a vasútállomáson énekeltek.
A legrégebbi északi himnuszt énekeltük. A vikingek legtöbb szerzeménye elveszett, egy része szájhagyomány útján öröklődött, ez a legrégebbi, ami megmaradt.
Egy 1206-os ének, nyolcszáz éves,
a ’70-es években hangszerelték, azonban az eredeti himnusz csak egy kórusmű. Azóta ez a himnusz felhangzott amerikai tévésorozatokban, Izlandon kívüli életet adtunk neki. Nagyon büszkék vagyunk rá, lehet, hogy Björk zenéjén kívül ez a legismertebb izlandi dal.
Minden izlandi ismeri, én is ezen nőttem fel. Gyerekként ahányszor anyám feltett egy lemezt, és ehhez a számhoz ért, mindig megállított, mert van benne valami különleges. Akkor a koncert után egy sörrel egy német vasútállomáson tulajdonképpen csak azt tettük, amit amúgy is: jó zenét énekeltünk. Nekünk nem nagy ügy, de persze annak, aki korábban nem ismerte, nagy dolog, a YouTube-on pedig közel nyolcmilliós megtekintést ért el. Persze ajtókat nyitott ki a számunkra. Nagy szerepet játszhatott abban is, hogy az Egyesült Államokból ránk találtak.
KULTer.hu: A Platon Karataevvel játszotok ma, és együtt indultok turnéra. Hogy találtátok meg egymást?
Jakab Zoltán mindkettőnknek szervez koncerteket, rajta keresztül. Ért a zenéhez, tudta, hogy a Platon dalaiban is gyakori a hangzatban éneklés. Megkérdezett minket, meghallgattuk,
nem volt kérdés, hogy jó párosítás.
Most végre találkoztunk. 14 napig fogunk együtt turnézni, nekik ez a szülővárosuk, így ma este mindketten teljes műsort adunk, ahova ők is hozzák a rajongóikat, mi is a mieinket.
KULTer.hu: A korábbi budapesti koncertek milyen sztorikat szültek?
2013-ban jöttünk ide először a Pain of Salvationnel és Anneke van Giersbergennel a Club 202-be, ami olyan volt, mintha egy vadnyugati szalonba léptél volna be. Tele volt műkaktuszokkal és a falfestés is olyan hatást keltett, mintha bármelyik pillanatban cowboyok rúghatnák be az ajtót. Úgy jöttünk Budapestre, hogy egy hiperkulturális európai városra számítottunk várakkal, és ez volt az első, amit látunk. De persze jó este lett.
A fotókat Koppányi Tamás készítette.
