„Még önmagad sem láthatod”

Vörös István legújabb, Nem ti kussoltok című kötete hetvennégy verset tartalmaz, melyek egytől egyig József Attila jól ismert vagy épp kevésbé köztudatban lévő költeményeinek parafrázisai. Már a koncepció is merész, hiszen egy kanonizált és jelentős kultusszal rendelkező költő szövegeinek újragondolására vállalkozik a verseskötet, ráadásul nem egyszerű átiratokat tartalmaz. A szövegekben több önéletrajzi vonatkozású elem is helyet kapott, fenntartva a kötet egészén át a lírai én feltárulkozásának lehetőségét. Ezt a két szerző alakját félreismerhetetlenül megjelenítő borító és a Két tudat versei alcím is erősíti.

A kötet tétje nem egyszerűen József Attila költeményeinek újragondolása vagy a már „idős” költő verseinek megírása. Vörös könyvében végig fenntartja a párhuzamot József Attila szövegeivel, a poétikai módszerek és a hangulateffektusok szintjén is. De mindezt a saját hangján teszi, az őt jellemző szókészlettel reflektál jelenkorunkra, és egy személyes világba engedi be az olvasót.

A kötet nyitóverse a Túlvilág dúdolása címet viseli. Előzménye József Attila A kozmosz éneke című szövege, melyet a költő még pályája elején szerzett, mintegy bizonyításul, hogy képes az irodalomban az egyik legnehezebb formaként értékelt szonettkoszorú megírására. Vörös István szintén újításra vállalkozott, amikor az említett szöveget megírta: ő két mesterszonettel állt elő. Az egyes szonettek kilencedik sora megismétlődik a rákövetkező darabok ötödik soraiban, így ezek egy újabb szonetté olvashatóak össze, vagyis a Túlvilág dúdolása című költemény egyedülálló módon egy Árnyék-szonettel egészült ki.

A Nem ti kussoltok címadó verse a kötet harmadik szövegeként kapott helyet.

A figyelemfelkeltő cím a kötetben visszatérő kiszolgáltatottság állapotára utal, a szabad akarat, a saját döntés teljes hiányára.

A szöveg kendőzetlenül rámutat világunk aktuális problémáira, de akaratlanul is létrejön a párhuzamos olvasás József Attila Nem én kiáltok című versével. A vers kiindulópontjául szolgáló költeménnyel összefüggésben még inkább láthatóvá válik, hogy ami egykor érték volt, mára eltűnt, semmivé lett. E hiány, az értékrend radikális megváltozása azért is érhető tetten a szövegben ennyire markánsan, mert többször a szavak ellentétpárjával helyettesítődnek az eredeti kifejezések. Az átfordítás mechanizmusa már a Nem ti kussoltok címben is megjelenik, ahol a kiáltok szót a kussoltok váltotta fel, illetve a fókusz átkerült az egyénről a kollektívre, a társadalom egészére. Az elrejtőzés, elbújás aktusa mindkét szövegben tetten érhető, de József Attila versében még hozzáférhetőek a tiszta, természeti kincsek („Lapulj a források tiszta fenekére, / Símulj az üveglapba”), amelyek Vörös szövegében már szinte teljesen eltűnt, megsemmisült entitások („lakni húzódj le az olajkutakba, / lapulj az internet mélyére”).

A szöveg kifejezően mutat rá korunk pusztuló környezetére, arra, hogy mennyire eltávolodott a társadalom a természettől.

Talán a költemény legsúlyosabb szöveghelye a „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat” verssorok átirata, ahol a visszaható névmással felcserélt „tükörben” szó magába foglalja a kiismerhetetlenség tapasztalatát, a megértés lehetetlenségét: „Hiába fürödsz a tükörben, / még önmagad se láthatod.” A kötetben visszatérő tendencia, hogy míg József Attila versbeszélője megoldást kínál, azt Vörös kortárs költeményeinek megszólalója már nem tudja megtenni. A címadó szöveg kezdő- és zárósorai – csak úgy, mint az eredeti szövegben – megismétlődnek, rámutatnak a szabad akarat teljes elvesztésére, hiszen még a hallgatás sem saját döntésből történik: „Nem ti kussoltok, befogják a szátokat”.

A kötetkoncepció magával hozza a kérdést, hogy a két költő verseinek párhuzamos olvasása mennyiben tágítja vagy szűkíti a szövegek értelmezési lehetőségeit, hiszen a versek összevetése elkerülhetetlenül megtörténik. József Attila és Vörös István is reflektál az emberi közösséget érintő problémákra. A versek közötti időbeli távolság, illetve a szócserék, átforgatások miatt Vörös szövegei erőteljesebben rámutatnak az átalakult, technikai eszközökre hagyatkozó életvitelre, a természeti kincsek kizsákmányolására. Izgalmas elgondolkodni azon, vajon József Attila miként írt volna korunk aktuális gondjairól, a koronavírusról, a környezetszennyezésről vagy a közösségi média használatról.

A költői világok párhuzamai az 1964. szeptember 20. című versnél kezdenek igazán láthatóvá válni.

A szöveg önéletrajzi ihletésű, a cím pedig Vörös István születésének dátuma. A versbeszélő a születéstől és a csecsemőkortól indítva írja le, hogyan kezdődött az élete, melyik városba és milyen szobába született. Különösen a szabad akarat nélküli létállapotot emeli ki, amely ezen időszakokhoz társítható. „Születni kell, meg kell születni, / itt bezárul egy kicsi ország,” hiszen saját létezésünkről sem mi döntünk, és ha már léteznünk kell, akkor az akarat nem a miénk: „Nem a sajátod / az akarat, ami megmozgat. / Mit tudsz, mit hiszel, megmondják, / közben szabadságról álmodnak.” Ez a vers egyfajta várakozást, kíváncsiságot ébreszt az olvasóban arra vonatkozólag, hogy vajon mennyit mutatnak meg Vörös Istvánból a kötetben található szövegek. A feltárulkozás lehetőségére mutat rá a Félvezető című szöveg egyik sora, melyben a versbeszélő önfelszólító gesztussal él: „István, ne a büszkeség melegítsen! / Leplezd le végre önmagad!”

Érdemes a szövegeket sorrendben, egymás után olvasni, hiszen így még jobban tetten érhető a „két tudat” kibontakozása.

A következő, István, Judit, Ágnes című vers mintha az előzőre érkező reakció volna, hiszen egyértelműen önéletrajzi elemekkel dolgozik, Vörös saját családjáról ír benne: „Nemzett Vörös István / gépészmérnök, (…) Megszült Szatzker Jutka, / nyolcvanéves lesz idén (…) Húsz éve vagyok nős, / távol marad sok baj így”. Azonban a feltárulkozás csak látszólagos. Sokkal inkább adatok felsorolásáról van szó, semmint bizalmas információk megosztásáról. A családtagokról is csak éppen annyi információt kapunk, amennyi feltétlenül szükséges, személyiségük nem jelenik meg a szövegben. Emellett egyfajta lemondás és melankólia is feltűnik a verszárlatban, amelyek a kötetben több helyen visszatérő érzések: „Gondom mégis több lesz, / engedetlen a világ, /mert árnyékok jönnek / a világosság után.”

A könyv egyik döbbenetes erejű szövege a Mondd, mit szól az… című vers. Ebben az írásban Vörös olyan komoly és feszültségekkel teli problémákról ír, mint a menekültválság („Mondd, mit szól az a sorsvesztéshez, / kit migránsnak becéznek itt? / Kik segíteni szeretnének, / szögesdróton át nézhetik.”), a tanárok helyzete („Mondd, mit szól az a sorsvesztéshez, / ki szívesen tanítana, / a gyerekszóba beleérez, / és ragyog nyugodt mosolya, / de az igazgató behívja, / olyan tanácsot ad neki, / lemondását rögtön megírja / otthon fiát felképeli.”) vagy a külföldre vándorlás („Mondd, mit szól az a sorsvesztéshez, / ki angol egyetemre megy, / a nagyvilághoz kedvet érez, […] / de az autók fordítva járnak, / nem néz körül, és elütik.”)

A vers szintén színre viszi a világról való lemondást, valamint a megoldás és a jövőkép hiányát,

ahogy az a zárlatban hangsúlyozásra kerül: „Száz év múlva ember se lesz már? / Reméli, hogy ez tévedés, / Feje fölött poros a könyvtár. / Nincs jövőkép. Nincs átverés.”

A kilátástalanság érzése jelenik meg az Európa köldökén című szövegben is, amelyben egy hanyatló világ körvonalazódik. A kép azért válik igazán megdöbbentővé, mert nem disztópiáról van szó, a leírtakat a vers a jelenbe pozicionálja. Kifejeződik a folyamatos megfigyelés („motoros denevérek / zúgó drónszárnyakon / az ablakon benéznek, / mert van rá alkalom”; „Lelkünkbe így les ez a kor.”), a vezetők manipuláció hatására történő megválasztása („Így dől be magának a kor, / s választ királyt, / ki erényesként tündököl / bár szinte fáj, / hogy elhiszik a kártyatrükkjeit.”). Az elidegenedést és kiszolgáltatottságot kifejező sorokon túl („Egy átutalás meglegyintett, / és iroda-hideg / futkos a hátunkon, tekintet / mitől ráng az ideg.”) a vers reagál környezetünk folyamatos pusztítására („Sosem áldozunk az emberiségért, / állat, növény nem érdekel, / kidől minden, amit a tervünk elért, / ha kell a hely”).

A szöveg leszámol mindennel, aminek a kapitalista társadalomban értéket tulajdonítunk: a hatalommal, a pénzzel és a jövővel is.

Környezetünket folyamatosan romboljuk, „Ligetek nincsenek. / Teherlifttel megyünk az égbe / végítélet helyett.” A vers zárlata pedig érzékletesen leírja, hova tart a világunk: „Az űrszemét hajunkból is potyog. / Ez nem elég? / Most egy kis vázlatot / tettem eléd.” A zárlatban feltűnő szókapcsolat feloldhatatlan feszültséget képez. A „kis vázlat” ugyanis azt a konnotációt hordozza, hogy a szöveg mindössze egy futtában elképzelt világról ad látleletet, és hogy ez a vízió a leírtaknál sokkal tragikusabb formában is megvalósulhat.

Vörös István kötetében központi szerepet kap a környezetszennyezés, a természet folyamatos kizsákmányolása, az ökológiai lábnyom problematikája, mely téma József Attila korában még nem volt kiélezett. A kérdéskör megjelenítése a költőelőd életművének vonatkozásában megint csak alkotói kihívás lehetett − vajon ő hogyan gondolkodott, miként írt volna erről? Az Erdőirtás a sínek mellett című vers négy strófában, rendkívül kifejezően, a megszemélyesítés eszközével reflektál az élővilág pusztítására: „Levágott ágak között horkol / az otthagyott műanyag zacskó. / Itt fákat irtottak ki sportból. / Feketén korhadoz a tapló.”

A Tüzet?, Földet?, Vizet? vershármasról pedig eszünkbe juthat József Attila Levegőt! című verse.

A címekben megjelenő kérdőjelek azért is jelentőségteljesek, mert az alapelemeket vonják kétségbe,

amely gesztus szintén a lemondás, a célnélküliség, a kilátástalanság érzeteihez kapcsolható: „A baj csak az, hogy nincsenek is célok. / Nem épül a jövő.” (Tüzet?). Az ember folyamatosan tönkreteszi a természetet, közben megfeledkezik arról, hogy vele együtt ő is el fog pusztulni: „Lángnyelvnek lenni dupla felelősség. / Nyaldosni lombokat. / Új nagyképűség ellenébe lépni, / hiszen az embert sehol nem kíméli, / letördel ágakat.” Ez a gondolat többször visszatér ebben a vershármasban: „A jégsapkáké, épp úgy olvadunk el, / épp úgy lakik jól velünk is a tenger, / ha medréből kinő.” (Földet?)

A Földet? a közösségi média használat és a megfigyelés összefüggéseiről fogalmaz meg észrevételt:

„Figyelhetik, fészbukon mit posztoltam, a hülyeségemet. / Sok helyen adatot őriznek rólam, / ez ilyen évtized.” Ezzel együtt pedig utal a szabadság, szabad akarat elvesztésére: „A szabadságjogokat korlátozzák, / és jól eltitkolható a valóság, / hiszen nem értitek.” A szabadságjogok elvesztése jelenik meg József Attila Levegőt! című versében is: „Számon tarthatják, mit telefonoztam / s mikor, miért, kinek. / Aktába irják, miről álmodoztam / s azt is, ki érti meg.” (Levegőt!) A történelmi korszak más, de a léthelyzet azonos.

A társadalmi problémákon, a környezetszennyezésen túl Vörös István kötetében számos olyan vers kapott helyet, melyek a hétköznapokból kiragadott pillanatokat dolgoznak fel. Az egyik ilyen a Lakópark című, amelyben Vörös egy lakóközösség környezetéről és életéről ad pontos látleletet. Egy mikrotársadalom rajzolódik ki a szemünk előtt, az emberek fizikailag közel élnek, mégis egymástól elidegenedve léteznek. Ebben a közegben bár jelen van a természet, mégis mesterségesnek hat: „Egy pár tuját lenget a homály, / bagoly nem lakhat benne.” A lakópark és a benne élők pedig óriási ökológiai lábnyomot hagynak maguk után: „Akkora lábnyom / marad meg az itt lakók után, / elfér alatta egy sír, / mibe sok kihaló faj jut.” Mindennek újnak, tökéletesnek kell lennie: „Itt még növény se lehet öreg.”

Az itt élők teljesen elszigetelődnek egymástól, a világgal is csak az interneten keresztül tartják a kapcsolatot:

„Monitort kapcsolnak, hogy legyen / kilátás arra innen, / hol virtuális a félelem, / és csoda nincsen.” Az utolsó sorokban ismét a szavak ellentétpárra cserélése történik meg. Míg József Attila Falu című versében az alvás, a nyugalom a meghatározó („Alszanak a nyers, nehéz szavú, / kiszikkadó parasztok.”), addig Vörös szövegében a lecsendesülés nem valósulhat meg („Nem alszanak a szűk teraszok, / a házak közti rések”). A csöndet egy-egy nesz, zaj szakítja meg, például autódudálás („Állj meg a ház előtt és dudálj!”), apró neszezések („Hallgatom a gépező falut”). A mozdulatlanság is megtörik egy drón érkezésével („Jól tudja, merre szálljon, / egy csapongó drón hoz változást”). A napszakra mindössze néhány szó enged következtetni: este van, amely magával hozza a csendet, az elhalkulást, viszont a zajok, zörejek még erőteljesebbnek hatnak. Ezzel együtt mindkét szöveg lírai énje éber marad.

A Nem ti kussoltok című kötetben nemcsak a csecsemőkorról olvashatunk, a lírai én az egyik szövegben arról is beszámol, hogyan vált apává.

Az Apás szülés című versben egy születés, egyben szülővé válás történetébe nyerhetünk betekintést.

Vörös azokat a gondolatokat fogalmazza meg versében, amelyek valószínűleg minden szülő fejében megfordulnak, de sokszor nem mondják ki azokat. Ír azokról az évekről, amikor a gyermek még nem létezett („Hiába lassított / harminc rissz-rossz éven át, hogy nem élsz.”), arról, hogy a világ mennyire beszűkül a fontos pillanatokban („Azt hittem, tán megtorpant a világ. / Aztán, hogy mi hárman vagyunk a hőse. / Az öröm mindig titkos és privát”). A nehéz felismerésről, hogy a gyermek élete is véges („bár szégyelltem, hogy nem élhetsz örökké, / a halandóság ott még messzi volt.”), és a szülői esendőségről is („csak úgy csináltam ösztönösen-hibásan”).

A kötet záróverse a Még hogyan halhatott volna meg József Attila?, amely azzal a gondolattal játszik el, hogy mi lett volna, ha a balatonszárszói tragédia nem történik meg, és József Attila tovább él.

Ez a vers nemcsak a kötet, de egyben a létrehozott „két tudat” lezárása is, Vörös mintegy kilép ebből a párhuzamos világból.

A szöveg különböző alternatívákon keresztül, többször humorosan mutatja be, miként halhatott volna meg József Attila. Elsőként talán a leginkább keserédes lehetőségét vázolja fel (hiszen a versben megtörténhet az, amire a valóságban nem volt lehetőség): a költőnek Flóra mellett sikerül megtalálnia a szerelmet.

Az ötödik polgár vallomásai

A Nem ti kussoltok című kötet több szempontból is jelentős vállalás. Nehéz jól ismert verseket újragondolni úgy, hogy azok ne egyszerű szövegátiratok legyenek, és ne forduljanak át paródiává. Vörös István kötete nemcsak játék, saját hangja és világa is érvényre jut szövegeiben, és valóban „két tudat” hangja szólal meg. Olyannyira, hogy sokszor arról is megfeledkezünk, hogy éppen nem József Attilát olvasunk, majd egy-egy szó- vagy témaválasztás emlékeztet arra, hogy tulajdonképpen egy Vörös István-kötetet tartunk a kezünkben.

Vörös István: Nem ti kussoltok, Budapest, Scolar, 2021.

A borítófotó forrása a Pázmány Online.