A király meztelen

Baz Luhrmann a megszokott vizuális stílusában mutatja be Elvis Presley karrierjét anélkül, hogy közben egy kicsit is közelebb kerülnénk a sztárperszóna mögött álló emberhez.

A korszakalkotó zenészekről készült filmek – legyen az fikciós, életrajzi vagy annak keveréke – reneszánszukat élik Hollywoodban: a Freddie Mercuryt középpontba helyező Bohém rapszódia, a Beatles zenéjét időutazásos narratívába ültető Yesterday, Elton John pályafutásának felívelését musical formába öntő Rocketman vagy az Aretha Franklin énekesnő életét feldolgozó Respect után megérkezett a rockabilly műfaját (mely a countryt és az R’n’B-t ötvözte) megteremtő Elvis Presley önálló mozija.

Az ilyen zenés alkotások számos aspektus alapján kategorizálhatóak: mennyire hűek a valós eseményekhez, az életút mely részét emelik ki, vagy milyen mélyre ásnak a főszereplő elméjében. Azaz mennyit ragadnak meg a sikert sikerre halmozó művész public image-én túlmutató ember működéséből, amikor éppen nem a kamerák kereszttüzében csillog. Utóbbi azért is fontos kérdés, mert alapvetően határozza meg a film célját: a munkásságot primer szinten bemutató emlékműállítás vagy

az eddig kevéssé ismert, a híresség mögött megbúvó személyiségrajz feltárása köré szerveződik a cselekmény?

Míg a Rocketman talán inkább az utóbbi, a Bohém rapszódia, illetve A nagy Gatsbyt és a Rómeó és Júliát rendező Baz Luhrmann Elvise a könnyebbik utat választva kizárólag a kultusszal és az azzal járó örökséggel foglalkozik, az értékválasztás pozitív és negatív velejáróinak tudatában.

A filmet Tom Parker (Tom Hanks), azaz Elvis hírhedt menedzserének narrációja kíséri végig a kezdeti sikerektől a sztár haláláig: a fiatal, hivalkodó külsejű, szokatlan mozgású, afroamerikai kultúrkörből inspirálódó zenész a Sun Records jóvoltából kerül be a köztudatba, majd az ezredes szárnyai alatt számos fronton kamatoztatja képességeit. A zabolátlan tehetség térhódítása után a megregulázott, családbarát karaktert láthatjuk, majd az azt követő

filmsztár korszakból a gyökerekhez visszatérő, pszichés és drogproblémákkal zsúfolt utolsó periódus rendezi keretes szerkezetbe a filmet.

Luhrmann gyerekkort ábrázoló flashbackjei a fikciós térben egyesítik a Király (Austin Butler) kiforrott hangzásvilágát meghatározó két alappillért: a gospel kórusok közegét és a karcos, cigarettafüsttel átitatott bluest. Míg Elvis sodró, külső behatásokkal túlterhelt életvitele expresszív montázsok sokaságán keresztül elevenedik meg a vásznon.

Az Elvis a grandiózus showélmény tökéletes reprodukálásának érdekében a vizuális és formanyelvi kifejezőeszközök lehető legszélesebb palettájával öltözteti fel történetét: gyorsítások, lassítások, képregényszerű elbeszélés, osztott képernyő, inzertek sokasága, áttűnések, folyamatosan mozgásban lévő kamera és sűrű vágás eklektikus egyvelege határozza meg Luhrmann filmjének látványvilágát.

Az Elvis tulajdonképpen egy közel 160 perces, színes-szagos, az ingereket szünet nélkül 120%-on pörgető videóklip,

melyben még az egyszerű párbeszédek nagy része is úgy néz ki, mintha a Halálos iramban egyik autós üldözését néznénk. A film egy pillanatra sem lassít: a nézőre kíméletlenül zúdul rá az alkotók kaotikus, lázálomszerű víziója, ami a címszereplő létállapotának vizuális lenyomataként értelmezhető. 

A film egészét a tartalom és a forma szimbiózisa jellemzi, mely a nézőket akarva-akaratlanul két csoportra osztja: míg az egyiket a villódzó, zsigerekre ható szerkesztésmód inkább bevonzza, addig a másikat záros határidőn belül kirekeszti az alkotók által elérni szándékozott élményből. A jelenség nem tekinthető váratlannak, hiszen

Luhrmann előző filmjei is egy erős, könnyen körülhatárolható szerzői elv mentén bontják ki a cselekményt.

Mind A nagy Gatsby, mind a Moulin Rouge! hasonló stílust képvisel, mégis az Elvis esetében két szinttel feljebb csavarja az egyébként is megosztó kifejezésmód potméterét. A végtermék ennek megfelelően egy monumentális showműsor szintjén marad, mely nagyot szól, de valójában nagyon keveset árul el arról a zenészről, akinek munkássága a mai napig befolyásolja a könnyűzenét.

Már az Elvis címében is kifejeződik a Bohém rapszódiánál is látott hozzáállás: Luhrmann mindössze a munka felét végzi el, így a világot meghódító művészt arról az oldaláról ismerjük meg, amiről archív felvételek tömkelege is tanúskodik. Az ikonikus dallamok, szövegek születéséről, a memphisi maffiáról, és úgy általában

az álarc mögé rejtett egyénről gyakorlatilag nem tudunk meg semmit:

ugyan édesanyjával ápolt közeli viszonyának, Priscillával (Olivia DeJonge) folytatott kapcsolatának, valamint az ezredes ellentmondásokkal teli karakterének kifejtésére vannak kísérletek, de a dagályos dialógusok és a papírvékony forgatókönyv miatt ezek a jelenetek inkább tűnnek kötelező köröknek, mintsem gondosan kidolgozott, a protagonista jellemét ténylegesen árnyaló történetszálaknak. 

Elvis eljött, de Presley a mozin kívül maradt, holott a közel háromórás játékidő bőven adott volna teret arra, hogy a film többet mondjon el főszereplőjéről annál, mint amit egyébként is tudunk. Luhrmann megközelítése azért is fájó, mert mind Tom Hanks, mind a címszereplőt fantasztikusan megformáló Austin Butler színészi kvalitásaiban

benne volt a potenciál egy komplex, Elvis személyét több szemszögből körüljáró klasszikusra.

Az eddig jobbára mellékszerepekben feltűnő Butler minden vonatkozásban tökéletesen játszik: a gesztusai, a mozdulatai, a mimikája, de még a hanglejtése is megszólalásig hasonlít a legendás énekesre. Tom Hanks pedig a tőle megszokott színvonalon hozza a minden hájjal megkent menedzsert, aki karrierje végéig az általa meghatározott keretek közé szorítja Elvist. Olyannyira, hogy a rock ‘n’ roll királya, akinek a világ a lába előtt hevert – pár kanadai kitérőn kívül – sohasem turnézhatott külföldön. Emellett a film hozza az eredeti koncertek hangulatát, bár a néhol teljesen indokolatlanul megjelenő rapbetétek – mely valószínűleg valami furcsa, fiatalokat megszólító gesztus akart lenni – némileg rontanak az egyébként autentikus, ideig-óráig valóban szórakoztató összképen.

A Bohém rapszódia és a Rocketman után egyértelmű, hogy Elvis Presley élete is egész estés filmet érdemelt, mely más perspektívából mutatja meg a 20. század egyik legmeghatározóbb alakját, és azt a jelenséget, ami földindulásszerű változást hozott az addigi, konzervatív ideológia által uralt zenekultúrába. Azonban a várakozásokkal ellentétben

az Elvis igazából egy látványorgiába csomagolt szemfényvesztés,

ami csak a rendező korábbi alkotásait is kedvelő nézők számára szórakoztató, mindenki más – de főleg azok, akik azzal az igénnyel váltottak jegyet, hogy mélyebb betekintést kapnak a Király fokozatosan feltöredező tudatába – hamar belátja, hogy Luhrmann legújabb dobása nem neki készült. 

Elvis, 2022. Rendezte: Baz Luhrmann. Írta: Baz Luhrmann, Sam Bromell, Craig Pearce, Jeremy Doner. Szereplők: Austin Butler, Tom Hanks, Olivia DeJonge, Richard Roxburgh, Helen Thomson, Kelvin Harrison Jr. Forgalmazó: InterCom.

Az Elvis a Magyar Filmadatbázison.