Olykor befékez, mint az állomásokon pihenő szuperexpressz, de a Kōtarō Isaka 2010-es thrillerregényén (MariaBeetle) nyugvó új David Leitch-akció így is különösebb probléma nélkül ér célba.
Kevesen tudják, de 1990 táján létezett egy kézen-közön forgó, előbb Ridley Scotthoz, majd Roland Emmerich-hez kerülő, végül soha le nem forgatott projekt, az Isobar.
Cselekménye vérbeli high concept – A nyolcadik utas: a Halál egy futurisztikus gyorsvonaton,
plusz a Stallonéból, Kim Basingerből, Jim Belushiból, Sophia Lorenből és Walter Matthauból verbuvált sztárgárda egyfajta Grand Hotel-beütéssel kecsegtetett. Gyökeresen eltérő habitusú szereplők rohangáltak volna fel-alá a ’70-es évek katasztrófavirágzásának (Airport, Pokoli torony) modorában, de persze a nyaktörő izgalmakról sem feledkeztek volna el.
Ilyen rangban a japán forráseredetiből merítő A gyilkos járat csodálatosan muzsikál.
Posztmodern erőszakkavalkádjára csettinteni lehet, valamint a színes egyéniségekből felépülő karaktersorfalból is jut idő mindenkire.
Noha toposzokból áll az összes figura jellemvonása, hatalmas öröm nézni Leitch rendezői fogásait. Helyzetkomikummal és halálosan ironikus, már-már chaplini burleszkbetétekkel hozza közelebb az egymás torkának iramodó, ugyanazon sinkanszenre felkéredzkedett bérgyilkosokat. Vagyis az emberi kapcsolatok bizarr módon a sötét humorú akcióvígjáték zsánerének támogatásával társunk agyonlövésének, döfésének, mérgezésének, leütésének káoszába fulladnak. Villanjon fel neonfényben ragyogó japán és angol felirat, zúduljon ránk rengeteg karakterhátteret alapozó flashback,
a John Wick első részével berobbant Leitch piszkosul érzi a ritmust,
az aranybarnában fénylő mexikói sivatag, netán a vértől foltos, havas dódzsó szcenikája hihetetlen vitalitással ruházza fel az őrült gyorsasággal snittelt jeleneteket.
Vizuális orgiáján kívül ráadásul a humorpetárdákat óhajtók sem távoznak üres kézzel. A gyilkos járat Tarantino, illetve Guy Ritchie ügyefogyott, oktalanságokról beszélő vagy értelmetlenül veszekedő kisgengsztereinek (lásd a Ponyvaregény Vincent-Jules-nexusát és A Ravasz, az Agy… prolibűnöző-szerencsétlenkedéseit) lábvízlangyosságú mikromiliőjét házasítja össze a Kill Bill, sőt Frank Miller (Ronin), Mark Millar (Ha/Ver) és Rick Remender (Orgyilkos osztály) színes-szagos, manga-rajzolatú képregényeink erőszak-esztétikájával.
Színészgárdája pedig rendesen meg is hálálja a lehetőséget.
A visszavonulni készülő, peches Katicát játszó Brad Pitt-től a civakodó testvérpárt (a Thomas, a gőzmozdonyra létfilozófiát alapozó Citrom és a pragmatikus Mandarin) alakító Brian Tyree Henry és Aaron Taylor-Johnson párosának buddy movie-dinamikáján át az idős jakuzát életre keltő, roppant méltóságteljes Szanada Hirojukiig. Vagy a kamaszkorú, manipulatív ölőgépként tündöklő Joey Kingig legtöbben kellő cinizmus és golyó osztogatásával lélegeznek velünk két órán át. Sajnos az önfeledt száguldásnak a második félidőben rövid időre vége szakad. A gyilkos járat ütemtelensége révén jól láthatók a cselekmény gondosan tagolt felvonásai, így az önreflexíven a publikumot is a Tokió-Kiotó-gyorsra ültető sztori metaforikusan egy üzemképtelen szuperexpressz lassúságával kezd vánszorogni. Feszültségfilmként operál a második felvonás, de
a thrillernarratíva sokszor leül, és bár tartalmaz például verekedésekbe csomagolt fizikai komédiát,
a vánszorgó történetszövés miatt a fejbelövésekben, koponyahasításban és vérokádásban gazdag móka sem tűnik olyan élvezetesnek.
Szerencsére azonban a cselekményt rendre megmenti valami az unalomba fulladástól, azaz a történet gyors kisiklásától, így egy jókor elcsattanó, svungos káromkodás, egy színárban úszó kocsi káprázata, esetleg egy alkaron végighúzott forgótáras pisztoly vágóképe parányi, de beszédes rezdülésekként tartják fenn a korábban megalapozott hangulatot. Leitch-nek idővel ráadásul a komoly hangvételű, filozofikus párbeszédek és a politikailag inkorrekt humor (plüssfigura ütlegelése) cérnavékony egyensúlyára is ügyelnie kell: bár többször pengeélen táncol, mutatványával sosem bukik el, így A gyilkos járaton nemcsak lehetetlen unatkozni, de
a morfondírozó tónus olykor ki is egészíti az infantilis brutalitásmaratont.
Hangnemváltásaira, kevercseire ráadásul szükség is van, ugyanis az egymást verő, lövő gyilkolómasinák jellemökonómiája végül sorsjátékká avanzsál. A gyilkos járat az utolsó harmadra a kiszámíthatatlan, figuráit okkal egymás felé terelő végzet fekete humorú tanulmányaként zárójelezi a fatalista bérgyilkosnoirok (a Blast of Silence-től A szamurájon át az Öld meg Cartert!-ig) morózus jellegét. És a középső szakasz relatív vánszorgása után hirtelen mindenki újra nyeregben érzi magát, trágárkodásból, csetlés-botlásból, szamurájkardos-gépfegyveres harsánykodásból nő katedrális – A gyilkos járat még egy, a végefőcím elejére biggyesztett meglepetésjelenettel is képes a látottak újraértelmezésére.
Milliószor pergett már a szemünk előtt önironikus akcióorgia, és jóllehet, David Leitch csupán a Deadpool 2. üzembiztosan kimért humor-akció egyensúlyát szállítja, ezredjére is jókedvűen dőlünk be a sablonoknak:
A gyilkos járat ugyanis minden esetlensége dacára tudja, nem pusztán a sztori, hanem főleg annak kivitelezése lényeges.
Így a Tony Scott túlmozgásos periódusát (Domino) és a sokszereplős Füstölgő ászok féktelenségét összehorgoló bérgyilkosvígjáték az ízléses popcornmozik táborát erősíti.
A gyilkos járat (Bullet Train), 2022. Rendezte: David Leitch. Írta: Zak Olkewicz. Szereplők: Brad Pitt, Joey King, Aaron Taylor-Johnson, Brian Tyree Henry, Andrew Koji. Forgalmazza: InterCom.
A gyilkos járat a Magyar Filmadatbázison.
