A Bodrogi Ferenc Máté által szerkesztett Az irodalomtanítás aktuális kihívásai című kötet immár a Debreceni Irodalom- és Kultúratudományi Tankönyvek sorozatának harmadik darabja. Az itt megjelenő szerzői gárda (Baranyai Norbert, Bodrogi Ferenc Máté, Kovács Szilvia) az irodalomtanítást övező diskurzusokba kíván betekintést nyújtani.
A könyv elsődleges célkitűzése, hogy segédanyagként szolgáljon a magyartanári képzésben résztvevő hallgatók számára, és hasznos lehessen már gyakorló magyartanároknak is. A vállalás minden esetben tisztelendő és követendő, hiszen kimondhatjuk, az oktatás jelenleg válságban van Magyarországon, és minél többek számára ismertek a problémák, annál hamarabb juthatunk el a megoldások közelébe. Ezen írásunkban két kezdő – a tanárképzésen már túljutott – pedagógus szempontjából értekezünk a könyv oktatási hasznosíthatóságáról.
Szerkezetét tekintve a kötet tíz fejezetből épül fel. Egy tágabb, átfogó perspektívából indulva halad a közoktatási fókusz felé, eljutva egészen a társművészetek és irodalom kapcsolatáig. Minden fejezet törekszik olyan témák érintésére, amelyek ismerete megkerülhetetlen annak érdekében, hogy érdemben tudjunk gondolkodni az irodalomoktatásról, annak megvalósulásáról és problémáiról. A fejezetek felépítése változatos: némelyekhez példatárak, feladatajánlások tartoznak, míg másokban – tárgykörükből kifolyólag – mindez elmarad. Az egyes részegységek végén olvasható bibliográfia igen gazdag.
Megfelelő kiindulópontként szolgálhat azok számára, akik szeretnének elmélyülni az adott tárgykörben.
A szerkesztő az előszóban maga is kiemeli, hogy többszerzős munkáról lévén szó, az adott fejezetek gyakorlatorientáltsága nem teljesen egységes, noha törekedtek egy koherens, átfogó tanulmánykötet létrehozására. Bodrogi igyekszik felvázolni a mai irodalomtanítás kardinális problémáit, ugyanakkor kitér arra is, hogy melyek azok a témák, amelyek részletesebb kifejtésre szorulnának annál, mint ahogy az a kötetben megtörténhetett (gamifikáció, multimedialitás, vizuális kultúra). Mindezek tudatában olvastuk el a könyvet, és a továbbiakban az ehhez kapcsolódó meglátásainkból emelünk ki néhányat a teljesség igénye nélkül.
Egyes fejezetek esetében úgy érezzük, hogy az előszóban kijelölt vállalások nem valósultak meg teljes mértékben. A nyolcadik fejezet a digitális eszközhasználattal foglalkozik, amelynek fontosságát a pandémia teremtette helyzet is hangsúlyossá tette. Meglátásunk szerint azon eszközök, felületek, alkalmazások kerülnek részletezésre, amelyek a felhasználók körében régóta ismertek, adott esetben már meghaladottak. Ugyanakkor olyanok nevei merülnek fel pusztán említés szintjén, amelyek irodalomoktatásba emelésének lehetőségei érdemesek lettek volna bővebb kifejtésre: ilyen például a Redmenta vagy a Google Classroom.
Más okokból, de hasonlóan gyengébb részeinek érezzük a könyv hetedik és tizedik fejezetét is. Előbbi egy remek elemzés Grecsó Krisztián Vera című írásáról, azonban a kötet által meghatározott vállalásokhoz nem teljesen illeszkedik. Ez, a cikk íróinak tapasztalatai alapján, sajnos egy általános problémára mutat rá. Az interpretáció maga jó, alapos és mindenképp olvasásra érdemes, de mégis csak egyetlen mű elemzése.
Amennyiben tanárszakos hallgatók oktatásában szeretnénk felhasználni, szükséges volna valamiféle kiterjesztése az értekezésnek.
Mint említettük, a probléma reprezentatív. Sokszor nem lépjük túl a mű értelmezésének terét, legyen szó akár hasonló jellegű kötetekről vagy egyetemi órákról. Holott sokkal hasznosabb volna ezen esetekben, ha mintaelemzésként kezelhetnénk a tanulmányokat, értekezéseket, és a szerzők rámutatnának, milyen elemzési stratégiákat alkalmaznak, mi a mögöttes gondolatmenet a szöveg elkészítése során.
Ez a fajta metareflexió az, amit egy magyartanárnak is el kell sajátítania.
Mi nem csak elemzünk, hanem elemezni tanítunk, ezért egy „klasszikus” műelemzés már nem biztos, hogy elégséges az okulásunkhoz.
A tizedik fejezet bizonyos szempontból ötvözi az iménti kettő gyengeségeit. A tanulmány Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényét és annak Fábri Zoltán által készített filmes adaptációját veszi alaposabban szemügyre, kiemelve néhány fontosabb regényrészletet, amit összevet a filmvásznon megjelenő képi és szövegbeli tartalmakkal. Maga az elemzés ismét érdekes és kifogástalanul megírt, azonban felmerül a kérdés, hogy egy tanár szakos hallgató számára mennyire lehet hasznosítható. Kezdve azzal, hogy a Fábri Zoltán-féle adaptáció már igencsak régi, a fiatalabb generáció tagjai aligha látták vagy ismerik. Ez elsőre áthidalható problémának tűnik, de a mai középiskolás korosztályú gyerekeket félő, hogy nem köti le.
A kortárs filmkultúra, amelyben többségük nevelkedik, nagy mértékben különbözik az említett mozgókép kereteitől.
Emellett a diákok ingerküszöbe jóval magasabban van, mint amit ez a film képes elérni. És ha egy teljes tanórát szánunk az adott részletek megnézésére és interpretációjára, nem vagyunk biztosak abban, hogy érzékelnék a szépirodalmi mű és a filmes adaptáció azon különbségeit, amelyeket a tanulmány szerzője kiemel. Tanári rávezetéssel ez talán lehetséges, ebben az esetben viszont a fejezet végére mindenképpen elkélne egy feladattár, feladatajánló, amely más részegységeket követően például megtalálható.
Gyakorlatilag egy olyan összevetés kerül a hallgató elé, amely számára is idegen,
így ellehetetlenül, hogy annak tanulságait esetleg a jövőbeni tanítási gyakorlatában felhasználhassa. Ettől függetlenül a problémafelvetés teljes mértékben adekvát, vagyis hogy az irodalomoktatásban, a magyartanári praxisban igenis lehet használni filmeket, sőt a fejezet az erről való gondolkodásnak – tanárképzésen belül is – szolgálhat katalizátoraként. Szerencsésebb vállalkozásnak mondanánk a kortárs, a mai fiatalok számára könnyen elérhető filmek iskolai felhasználását, hiszen azt tapasztaljuk, hogy a diákok fejében a filmek az irodalomtól élesen elválasztva élnek. Véleményünk szerint célszerű lenne a jövőben egy adott témához kapcsolódó film elemzését, annak szempontjait a diákok és/vagy a tanár felvetéseinek, kérdéseinek mentén vizsgálni. Nem feltétlenül csak a film és a mű közötti különbségekre figyelve, hanem a bennük tematizált probléma megjelenítésére is hangsúlyt fektetve.
A kötet gyengébb aspektusainak felsorolását viszont ennél tovább nem folytatjuk, leginkább azért, mert nem is tudnánk. A kötet összességében igenis megfelel annak a vállalásnak, amit az előszóban is vázol a kiadvány szerkesztője. A következőkben szeretnénk kiemelni néhány pontot, ahol úgy érezzük, kifejezetten jól sikerült a témák megválasztása és azok bemutatása.
A populáris kultúra és az irodalomtanítás kapcsolatát taglaló fejezet a könyv egyik remeke
(ezen cikk egyik szerzőjének nagy örömére). Nagyon alaposan vázolja, hogy melyek azok a fogalmi ismeretek, amelyekre szükségünk van, ha tárgyalóképessé akarunk válni a témában. Precízen járja körül a kijelölt problémát, és végül nem szolgál kész válasszal, ami pontatlan, vagy netán helytelen is volna annak tekintetében, hogy ez a könyv segédanyagnak, ötletindítónak készült.
Hasonlóan megalapozott és teljeskörűen kifejtett a kreatív írást taglaló szöveg. Behatóan vázolja a fogalom történeti hátterét, a technika iskolai előfordulásait, és összességében is messzemenően kidolgozott áttekintést nyújt azok számára, akik esetleg még nem jártasak e téren.
A kreatív írás fejezetének feladatbankján jól látszik, hogy a szerzők nyitnak a kortárs szövegek felé,
nemcsak versek, de dalszövegek tekintetében egyaránt. Itt pontosan az valósul meg, amit – a már fentebb említett – tizedik fejezetből hiányoltunk. Noha tudjuk, hogy nem lehet mindig csak jelenkori szövegeket bevinni a tanórákra, ugyanakkor ahhoz, hogy a diákokat bevonhassuk az adott párbeszédbe, elengedhetetlen reflektálnunk arra, amiket ők hallgatnak, néznek. Így válhat az irodalom számukra a leginkább maivá, élővé.
A szerzők nem féltek kitérni a kötelező olvasmányok kérdéskörére,
ami egy igen terhelt témája a mai irodalomoktatást övező diskurzusnak. Részletes és precíz összefoglalását kapjuk ennek a nehéz és megosztó témának anélkül, hogy a tanulmány bármilyen értékítélettel viseltetne valamely kötelező mű iránt. Ezen fejezetek szakirodalom-listáinak böngészése pedig további vizsgálódásokat tesz lehetővé, amely kiváló alapja lehet egy szemináriumi beszélgetés bevezetésének, továbbgördítésének.
Minden fejezetről elmondható, hogy gondolatébresztőként remekül funkcionál (még azon egységek is, amelyeket adott szempontból gyengébbnek éreztünk). Az átfogótól a közeliig tartó perspektíva igen jól körvonalazódik. Amennyiben valaki frissen kerül a tanárképzésbe, és még viszonylag kevés elképzelése van arról, hogy pontosan milyen csomópontok mentén érdemes gondolkodni, tervezni, vagy hogy a jelenlegi irodalomoktatási diskurzusok merre tartanak, akkor annak ez a könyv remek bevezetésként szolgálhat.
Minden fejezet szakirodalmi megalapozottságán látszik, hogy precíz munka előzte meg azok elkészültét.
Nem légből kapott, egyéni érdeklődés mentén szerveződő meglátásokat találunk ebben a kötetben, hanem ténylegesen használható információkat. Ezt pedig azért szeretnénk kiemelni, mert sajnos napjaink gyakori tapasztalata, hogy amennyiben szóba kerül az irodalomtanítás, sokan úgy érzik, a témában szerzett bármiféle jártasság nélkül is relevánsan szólhatnak hozzá. Természetesen egy olyan szerzői gárdától, akik maguk is részét képezik a tanárképzésnek, nem ezt feltételeztük, de ettől függetlenül is jó érzés szakmailag valóban megalapozott munkát olvasni abban a bizonytalan légkörben, amely jelenleg jellemzi a közoktatást.
A kötet elsődleges célja, miszerint segédanyagként kíván szolgálni a leendő magyartanároknak, akik egyetemi képzésük elején vannak, mindenképp teljesül. Jó szívvel tudjuk ajánlani ezt a könyvet azon majdani kollégáknak, akik most kezdik tanulmányaikat (és kicsit sajnáljuk, hogy amikor mi álltunk a képzés elején, akkor még nem létezett ez a munka). Azt viszont sajnos hozzá kell tennünk, hogy a már gyakorló magyartanároknak kisebb eséllyel mondhat újat ez a munka. Nem állítjuk, hogy mindenki mindent ismer a kötetben leírtakból (igazán ideális állapot volna, ha ez így lenne), de gyakorlatorientáltság szempontjából talán kevesebb vagy más fókuszú ez a könyv, mint amire egy pályán lévő irodalomtanárnak szüksége lehet. Ismeretbővítésnek persze ebben az esetben is remek.
Az irodalomtanítás aktuális kihívásai, szerk. Bodrogi Ferenc Máté, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2022.
A borítófotó forrása az Unsplash.
