Sting ismét Magyarországon koncertezett, a szeptember 29-i debreceni fellépés után ezúttal a Papp László Budapest Sportarénában. Az elmúlt 34 évben annyit zenélt nálunk a brit sztár, hogy lassan már hírértéke sincs az előző mondatomnak. A tavaszról őszre halasztott koncert mégsem egy rutinból lehozott tucathakni volt, épp ellenkezőleg.
Ha valaki csütörtök este Budapest fölött valamilyen különleges berendezéssel az összeverődő emberek sűrűségét figyelte volna, érdekes anomáliát vesz észre az egyes villamos vonalán.
Ugyanis négy kilométeren belül két ponton is (tíz)ezrek zsúfolódtak össze.
A Groupama Arénában a Ferencváros labdarúgócsapata az AS Monaco ellen játszott döntetlent az Európa Ligában. Ezzel nem kis bravúrt végrehajtva, ugyanis csoportelsőként jutott tovább a kupasorozat legjobb 16 csapata közé. Ilyen történelmi tettre magyar klubcsapat jó ideje nem volt képes, legutóbb éppen abban az évben, 1988-ban a Budapesti Honvéd, amikor Sting először lépett fel hazánkban az akkor még álló Népstadionban az Amnesty International turnéja során. Akkor többek között Bruce Springsteen, Peter Gabriel és Tracy Chapman társaságában. Öt villamosmegállóra a Fradi stadionjától hasonlóan felszabadult és vidám emberek hagyták el a Sportarénát, bár őket nem a sportteljesítmény, hanem a koncertélmény ajándékozta meg felejthetetlen pillanatokkal.
Eddigi életemben több FTC-meccsen voltam kinn, mint Sting-koncerten, de utóbbira sem lehet panaszom, hiszen harmadszor volt szerencsém Gordon Sumnert élőben látni-hallani, ilyen teljesítménnyel egyetlen külföldi kollégája sem dicsekedhet. Öt évvel ezelőtt megírtam, milyen emlékeket őrzök a 2004-es Kapcsolat-koncertről, amikor a Felvonulási téren 250 ezer (!) ember társaságában hallgattam meg (mert akkora távolságból sokat nem láttam a kivetítőből sem) a fellépését. 2017-ben ugyanúgy legidősebb gyermeke, Joe Sumner volt az előzenekara, mint most. A fekete fellépőszettjét rózsaszín Converse-szel párosító Joe öt évvel ezelőtthöz képest nagyjából megduplázta előadott dalai számát. Egy szál gitárral abszolvált harminc perces
műsora több szempontból is bizonyította vérségi kapcsolatát világhírű édesapjával.
Több néző is megjegyezte, hogy mennyire hasonlít Stingre; szinte operás, a kitartott magas hangokkal is remekül elboldoguló hangját is minden bizonnyal apjától örökölte, aki ugyan kisebb tartományt fog át, de cserébe jellegzetesebb énekhang birtokosa.
Azt tartják, az előzenekar feladata a gyülekező közönség hangulatba hozása, felpörgetése az est fő fellépője előtt. Ennek a kritériumnak Joe Sumner produkciója egyáltalán nem felelt meg. Zeneileg és technikailag hibátlan volt, de a hallott, főként középtempós dalok sokkal inkább egy lusta délutáni háttérrádiózáshoz passzoltak.
Viszont hozzá kapcsolódik az esemény legviccesebb megnyilvánulása.
A külföldi előadók inkább kevesebb, mint több sikerrel villantják fel azt a pár magyar szót, amit a koncert kedvéért megjegyeznek. Joe Sumner is ezt a tábort erősíti, de ő tette azt az izgalmas lingvisztikai megfigyelést, hogy az angol „correct” szó magyar megfelelője a „hel(l)yes”.
Mikor az előzenekar kezdéséhez igazodva megérkeztem a Sportaréna küzdőterére, kinn még a belépésre várók hosszú sorai kígyóztak, és a büféknél, a folyosókon is szép számmal ácsorogtak, beszélgettek az emberek. De benn az ülő- és állóhelyek nagy részét is már elfoglalták. Fishinges tapasztalataimmal ellentétben itt nem felfelé, hanem lefelé lógtam ki a közönség átlagéletkorából. Nincs ebben semmi különös, hiszen egy több mint négy évtizede pályán levő, Magyarországon és a környező országokban is igen népszerű előadó lépett fel, akinek police-os és régebbi szólódalai folyamatos rotációban vannak az épp aktuális kereskedelmi rádiókban. Ezek célközönsége pedig nem a fiatal korosztály. És ha már életkorokról beszélünk:
a 72. évében járó Stingen mintha nem fogna az idő.
Testre tapadó, nagyon rövid ujjú pólója szálkásra edzett izmokat mutatott, hangján, mozgásán sem érződött, hogy egy nyugdíjas korú férfi szórakoztat minket. Bár az ő zenéje nem igényli, személyiségéből pedig nem következik, hogy végigugrálja a koncertjeit, az energiáját ebben a korban már okosan be kell osztania.
Koncertjét a The Police-klasszikus Message in a Bottle és az Englishman in New York nyitotta, ezt az egységet egy újabb pörgős The Police-dal zárta. A gyorsan hangulatba jövő, lelkes közönség ezt követően egymásután kapta meg Sting legutóbbi stúdióalbumának (The Bridge) három dalát. Ebből az első kettőt egy bárszéken ülve adta elő a fejmikrofont használó Fullánk úr.
Ilyen kisebb pihenőket későbbi pontokon is beiktattak.
A színpad két oldalára kihelyezett kivetítőkön nagyon jól látszott, hogy Sting egy viseltes Fender basszusgitáron játszik, talán épp azon az 1957-es Precisionön, melyet saját bevallása szerint is megfaragott a használat. És ha már szóba került a színpad: a háttérben négy óriási, szobainasra emlékeztető tárgy őrizte a rendet, szerep nekik nem jutott. Középen a dalokat kísérő képanyag futott, ám a dicséretesen minimalistára tervezett show-t a fénytechnika vitte el, mely minden dalnál más világot teremtett a színpadra. Miközben öt éve akkori ülőhelyemen visszhangos hangzásra panaszkodtam, mostani állóhelyemen – a technikusoknak hála – tökéletesen szólt minden az elejétől a végéig.
Vicceskedve azt is mondhatom, hogy ezen a csütörtök estén erős volt a rendőrségi jelenlét. A My Songs világkörüli turnéjának setlistjén, így a budapesti koncerten is a dalok kisebbik fele The Police-szerzemény volt. A nyolc érintett nótából van olyan, mely kihagyhatatlan, mint a ráadás előtti részt záró Every Breath You Take, mely generációm számára egybeforrt Puff Daddy (feat. Faith Evans & 112) motorról leesős feldolgozásával. Vagy a ráadást indító Roxanne. De olyanok is, melyekre nem gondolnánk, ha egy best of-ot kéne összeraknunk a brit trió munkásságából (Spirits in the Material World, So Lonely, King of Pain).
A koncert felénél járhattunk, mikor a 17 Grammy-díjas Sting a Brand New Day felvezetésekor kicsit évődni kezdett fiatal szájharmonikásával, Shane Sagerrel. Emlékezetébe idézte, hogy a dalban eredetileg Stevie Wonder harmonikázott, majd számon kérte zenésztársa életkorát. Sőt, még a dal elején is úgy tett, mintha szigorú minőségellenőr lenne, aki vizsgáztatja az ifjú munkaerőt.
Aki aztán persze kitűnően helytállt.
Ezt az a Shape of My Heart követte, melyet férfi vokalistájával, Gene Noble-lel együtt adott elő. Történt ugyanis, hogy ennek a dalnak az alapjaira készítette Juice WRLD Lucide Dreams című slágerét. Az amerikai rapper viszont 2019-ben, 21 évesen véletlen gyógyszer-túladagolásban meghalt. A szomorú balladába kiválóan illeszkedtek Juice WRLD szövegei, méltó emléket állítva a fiatalon elhunyt tehetségnek. A másik remek vokalista, Melissa Musique is megkapta a maga dalát, ő énekelhette Mary J. Blige sorait a Whenever I Say Your Name duettjében. Olyan hangot villantott közben, melynek a fele is elég lenne bármilyen tehetségkutató fölényes megnyeréséhez.
A két dal között újra tudott pihenni egyet Sting, mert ekkor hangzott el a What Could Have Been, mely érezhetően kilógott a koncert ívéből. Ahogy a színpad teljes hátterében megjelenő vetítésből kiderült, itt egy filmzenét hallottunk, méghozzá az Arcane: League of Legends című, tavaly novemberben indult steampunk animációs sorozat soundtrackjének záródalát, melyen Sting énekét Ray Chen tajvani származású ausztrál hegedűművész kíséri. A több ponton is reggae ritmusú So Lonely kínálja magát, hogy belemixeljék Bob Marley-tól a No Woman No Cry-t, ráadásul Kevon Webster billentyűs jamaikai, így kész is az izgalmas zenei koktél. És ha már stílusok találkozása: az ezt követő, magyar rádiókban unásig ismételt Desert Rose az arab zene sikeres házasítása a poppal.
Joe Sumner a King of Pain-re tért vissza a színpadra, ahol az utolsó hét dalból öt The Police-szerzemény volt. A Roxanne közepén belefért a jammelgetés, a banda bemutatása (mi se feledkezzünk meg a remek gitárosról, Dominic Millerről és a dobos Josh Freese-ről). A koncert ráadását záró Fragile-t a színpadon akusztikus gitárjával kettesben maradó
Sting az ukránoknak és az iráni nőknek ajánlotta, a közönség ezt illedelmesen megtapsolta.
Egyes kritikák megúszósnak tartják a setlistjét, mások lélektelennek találták a koncertjét, ám én egy végtelenül profi, tökéletesen szóló, visszafogott látvánnyal dolgozó műsor részese lehettem. Ennél nem is vágytam többre.
Sting: My Songs, Papp László Sportaréna, Budapest, 2022. október 27.
A képeket a Greg Jazz Blog készítette.