Különleges felállásban játszanak irodalmi hatásokra épülő, Cseh Tamás és Bereményi Géza zenei világa mellett Johnny Cash-ből, az Everly Brothersből és Francisco Tárregából is inspirálódó zenét. A flamenco ugyanolyan jól áll nekik, mint a tangó vagy a blues. Év elején első nagylemezüket is kihozták Gyalog a tengerig címmel, nemrég pedig a balatoni politikai susmus hatására szocialista tangóval jelentkeztek. A Grand Bleu vezetőjével, Kovács Asztrikkal beszélgettünk.
KULTer.hu: Mi adta az inspirációt, hogy irodalmi hatású zenekart alapíts?
Régebben grunge zenekart szerettem volna alapítani, aztán mire ott voltam, hogy elkezdtem zenélni, britpop/indie rock együttes lett belőle. 2010 után pedig hol ide, hol oda kaptam, de nem igazán találtam olyanra, amit magabiztosan tudtam volna képviselni. Közben rengetegféle zenét megismertem, sok mindent tanultam, megtapasztaltam, olvastam, és már olyan zenére vágytam, amit ha hallgatok,
egyszerre szép, finom dallama van, ugyanakkor képeket fest és mesél is valamit.
Szóval olyat, ami megteremt egy hangulatot, egy világot és közben történik benne valami. Ennek itthon van is egy hosszú hagyománya, egészen a regősöktől kezdve, így volt mihez nyúlni. Három dologból próbálok építkezni: maga a zenei stílus és annak a hangulata, az ének dallama és a szöveg. Nagyon szeretek azzal molyolni, hogy milyen stílushoz (keringő, flamenco, blues, rock stb.) milyen sztorit lehet párosítani, milyen képekkel. Szóval az inspiráció maga ez a gondolati vagy fantáziajáték.
KULTer.hu: Mire jutottál, milyen stílushoz milyen sztori passzol? A bluesra van tippje mindenkinek, de mit lehet, mondjuk, keringővel, és mit flamencóval elmesélni?
Nekem a keringő a gimnáziumi kötelező ünnepek hangulatát hozta, ezért a Ballagás után című dal született belőle. A flamencósabb dalra pedig egy kedves barátom, Kiss Dániel novellája passzolt a legjobban. Ez a történet viharban játszódik. A vihart pedig a gitármenet és a dal feszessége jól bemutatta: villámcsapások, süvöltő szél stb. De most például van készülőben egy angolballada-szerűség, abban zöld lombok lesznek, eső, bor és egy kísérteties, ködös történet. Izgalmas játék ez.
KULTer.hu: Mik voltak a legnagyobb hatású, személyiségformáló olvasmányélményeid?
12 éves voltam, amikor elolvastam Nick Hornbytól a Pop, csajok, satöbbit. Ez a könyv arról szól, hogy van egy harmincakárhány éves férfi, aki egy londoni lemezboltban dolgozik és az égvilágon mindenről zenei listát ír: a legjobb 5 dal hétfő délelőttre, azok az albumok, amiknek a legjobb a B oldala, 10 dal, amit szeretnék, ha szólna a temetésemen stb. Egyszer aztán szakít vele a barátnője. Ez váratlanul éri, és mit tehetne mást, listát ír az 5 legfájdalmasabb szakításáról egészen kiskorától. Aztán felkeresi ezeket a lányokat.
Fantasztikus sztori és nagyon jó Nick Hornby stílusa: könnyed, vicces, finom.
Ez azóta is nagy kedvencem, sokáig csak ilyen könyveket kerestem és találtam is egy csomót (pl. magyarok közül Bólya Pétertől a C-dúr, fisz-moll és a Nyáridő, amit egyszer adtak csak ki, 1983-ban, én pedig legalább négy példányban elvesztettem már). Ezt a hangot egyébként szeretném még átvinni a zenénkbe, de egyelőre még tisztább nyelvezetet használok. Ennek az az oka, hogy ami működik prózában, sok lenne énekben. Egyelőre így állok.
De rengeteg fontos olvasmányélményem volt még.
Viccen kívül, Fekete István Tüskevára számomra borzalmasan fontos könyv.
Amikor külföldön éltem, mindig magammal vittem, egyszerűen megnyugtat a sás, a gunyhó, Matula bácsi dohányszaga. Olyan, mint nagyapámmal horgászni. A dalaimban sokszor utalok is nagyapámra. Ez azért van, mert nagyon közel álltunk egymáshoz. Ő volt a legöregebb, én meg a legfiatalabb. Ez olyan kapocs, ami nem múlik el akkor sem, ha ő már nincs, én meg nem vagyok a legfiatalabb. Sokat tanultam tőle az öregségről, a halálról, az emberi élet egyszerűségéről, a természetről, a növényekről, a horgászatról. Éppen ezért Reymonttól a Parasztok is nagyon kedves olvasmányom volt.
Mostanában rengeteg egzisztenciálpszichológiát olvasok, ez is érezhető szerintem a dalainkból, hiszen a Gyalog a tengerig című lemezen minden dal a halál, a halálfélelem, a szorongás és a felelősség témáját járja körül. Az is lehetett volna a lemez címe, hogy Határhelyzetek. Az egzisztenciálpszichológia nyelvén a határhelyzetek azok a helyzetek, amikor az ember találkozik a halandóságával, és az élete korlátaival. Amikor szembesül azzal a ténnyel, hogy ő elkerülhetetlenül meg fog halni. És ez a felismerés lehetőséget ad neki, hogy újra kapcsolódjon az életéhez, felelősséget vállaljon a szabadságáért és döntsön magáról és az életéről. Vagy ne. Mert ugye így is lehet dönteni. Sokat fel tudnék még itt sorolni, de most megállok.
KULTer.hu: A zenekar neve A nagy kékség című Luc Besson-filmből jött?
Érdekes, de nem elsődlegesen. Aki csinált már zenekart, tudja, hogy milyen nehéz zenekarnevet választani. Mert igazából minden zenekarnév rossz. A zenekarnevek csak utólag lesznek jók, amikor már megszoktuk őket és túl tudunk lépni rajtuk. De eldönteni, hogy mi legyen a név, nagyon fájdalmas procedúra. Mi szerettük volna, ha a nevünk valahogyan utal a tengerre. Szerettük volna, ha hozza a szabadság érzetét. Sok minden szóba került, végül elkezdtünk hajóneveket nézegetni, és azok között találtuk a Grand Bleu-t mint gyakori hajónevet. Tetszett a megfoghatatlansága és a végtelensége. Nincs benne semmi, de mégis benne van minden.
Nekem felszabadító volt ez az üresség és légiesség.
Utána néztem csak meg a filmet. Bevallom, eleinte nem tetszett, fura volt nekem a srác. És túl távoli, talán túl romantizáltnak éreztem az ő karakterét. Túl merevnek, túl giccsesnek. Aztán teltek a hetek, hónapok, és egyre jobban jelentést kapott maga a film és ez az elemi kapcsolat a természettel és ez az idegenségérzés az emberekhez, amiről a film szól. Úgy gondolom, hogy manapság nagyon fontos és időszerű ez a téma. Ezért örülök már, hogy a Grand Bleu név erre is utal.
KULTer.hu: Különleges a zenekar felállása: három gitár, három ének. Ez tudatos koncepció volt?
Először csak szólóban csináltam ezt a történetmesélős, irodalmias zenét. Sokat gondolkodtam, hogy több ember kellene, egyrészt, hogy jobban szóljanak a dalok, színesebbek legyenek, másrészt, hogy én is fejlődjek azáltal, hogy együtt játszom valakikkel. Először Ádám csatlakozott, basszusgitáron. Nagyon hálás vagyok neki a mai napig, mert nélküle szerintem nem folytattam volna ilyen sokáig. Aztán Edvárd barátomnak mutattuk meg a dalokat, ő akusztikus gitáron csatlakozott.
Ők amúgy jobban zenélnek nálam, képzettebbek és többet tanultak, ezért így támaszkodunk egymásra.
Én fantáziálgatni szeretek a dallamok-stílusok-történetek között, ők pedig letisztázni és kiszínezni a dalokat. Én nagyon szeretem a gitárzenét, az akusztikus gitárzenét is, ezért tudatosnak mondanám. De utólag tudatosabbnak tűnik, mint amennyire az volt útközben.
KULTer.hu: Cseh Tamás és Bereményi Géza zenei-irodalmi világa egyértelmű előképeteknek tűnik, de rajtuk kívül még kik és milyen formában hatottak a Grand Bleu dalaira?
Nagyon sok mindenki. Több dalban van spanyol flamenco, vagy motívum, ami Tarrega munkásságából fajult el, aztán természetesen a kórusépítésben és dallamvezetésben a Beatles, az Everly Brothers és a Simon and Garfunkel volt meghatározó. De a beszédszerűségben sokat igyekszem építeni Sinatrára, Johnny Cash-re, a már említett Cseh Tamásékra, Kern Andrásra vagy a jó öreg Szécsi Pálra.
De az sem igaz, hogy a maiak hatása alól ki lennénk zárva.
Elbűvölnek engem a Platon Karataev, a Felső Tízezer, Barkóczi Noémi és a Galaxisok dalai. Úgy gondolom, azért a hangulataink között van átfedés. Lehet, hogy csak én szeretem ezt gondolni, de szeretem ezt a gondolatot.
KULTer.hu: Melyik dalotokat érzed a legsikerültebbnek?
Szerintem a legújabbat, a Megáll az időt. De nagyon szeretem a Vihart is. Mostanában a populárisabb dalokat érzem jobban sikerültnek. Télen ez változni szokott, akkor jobban szeretem a lassabb, dallamosabb, változatosabb szerzeményeket.
KULTer.hu: A Megáll az időt „az első magyar szocialista tangónak” nevezted. Még egy úttörődalt is belekomponáltatok. Honnan jött az ötlet?
Én nagyon szeretem a Balatont. A 70-es évek elején, amikor felparcellázták a déli partot, nagyapámék szereztek egy akácos kis telket Balatonvilágosnál, ahol is évtizedek alatt felépítettek egy kis nyaralót. Sokat jártunk oda gyerekként, aztán amikor 17 éves lettem, a ház elkezdett elöregedni, dohos lett és kényelmetlen. És a Balaton is kiürült, akkor kevesen jártak le, mert olcsóbb volt külföldön nyaralni. (Érdekes, hogy most is.) És én akkor is nagyon szerettem a Balatont. Ugye megint csak a kapcsolatom a nagyszüleimmel jön előtérbe, de ezúttal kikerülöm ezt a szálat. Tehát sokat jártam le egyedül, barátokkal, barátnőkkel, sokat olvastam róla, sokat beszélgettem az ottani öregekkel, és persze jártam a régi pártüdülő területén. Balatonaligában (Világos mellett van közvetlenül) az az érdekes, hogy már egy jó pár évtizede nagyon szépen tükrözi a magyar valóságot:
ki van hatalmon, mit csinál, kivel csinálja, hogyan csinálja.
És most, amikor elkezdődött ez a susmusolás ott, hirtelen fontosnak éreztem ezt megénekelni. Mert ebben olyan sok minden benne van. Benne van a szüleink gyerekkora, az úttörődalok, a mi gyerekkorunk, a végtelen nyarak és az egész magyar kánikulai közélet, amiben mi eszünk, iszunk és létezünk. Olyan lelkesítő volt ez a gondolat, ez a kép, ami szerintem egy felemelő önazonosság, hogy már csak egy dallamra várt. Ez aztán egy jó tangó formájában érkezett meg, amibe belefaragtuk az úttörődalt is, hogy még jobban átérezhető legyen ez a magunkra ismerés.
KULTer.hu: A zenekar indulása nagyjából egybeesik a Coviddal. Milyennek látod a feltörekvő zenekarok helyzetét most Magyarországon?
Attól függ, hogy milyen korú a zenész és milyen korosztályt céloz be. Ránk is hatott persze a Covid, keveset tudtunk koncertezni, közönséget építeni, de mi már dolgozó emberek vagyunk, mindenkinek megvan a szakmája, így nem fenyegetett minket a Covid annyira az alkotásban és a muzsikálásban. Inkább lelassított. Változtak azok a dolgok, amik minket foglalkoztattak, de nem olyan gyorsan, mint a 16-25 éveseknél, akiket inkább azonosítunk a feltörekvőkkel. Nekik nehezebb volt ezt megélni. Persze nekünk is kiesett sok minden, de egyelőre szeretem azt gondolni, hogy így volt időnk még forrni és
átlépni egy más hangulatú művészetbe, mint a Covid előtt.
Most szerintem új kihívásokkal állunk szemben. Az energiaválsággal megint változni fognak a koncertezési lehetőségek és a helyek, ahol fel lehet lépni. Ahogy bezárnak a színházak és a kultúrházak télre, úgy kevesebb lehetőség lesz nagy koncerteket adni. Viszont a kis kocsmákban és kávézókban lehet akusztikus koncerteket tartani. Szívügyemnek érzem, hogy ezek a helyek, amiknek igazi egyedi személyiségük van, fennmaradjanak. Szerencsére nem vagyok ezzel egyedül. Éppen most tervezünk szervezni egy támogató célú koncertsorozatot Cz.K. Sebestyén (Platon Karataev) és Molnár Gábor barátaimmal. A programsorozat neve: Mentsük meg a kiskocsmákat – Törzshely lesz. [A Facebook-eseményt itt érhetitek el – S.T.]
KULTer.hu: Célok, álmok, tervek?
Ez a kiskocsmás projekt van most a szemem előtt. Emellett persze keressük az utunkat, a közönségünket. És fejlődünk. Szeretnénk, ha a zenénkkel képviselni tudnánk egy nyugodt és átgondolt hangot a mai zenében.
A borítókép Komróczki Diána fotója.
