„Az izlandi szupersztár” − így mutatták be Sjónt a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendégeinek az ELTE-n szervezett északi irodalmi kerekasztalon. Saját meglátása szerint mindenesetre ez egy kifejezetten illékony státusz. Az író és forgatókönyvíró beszámolt emellett arról is, hogy mikor fogják meghaladni a munkásságát, meddig lehet elmenni a lázadásban, és miért szereti elvenni a közönségtől azt, amit művei megadnak számukra.
KULTer.hu: Amikor tíz éve, legutóbb Budapesten jártál, épp a CoDex 1962-t írtad. Egyfajta kísérletként beszéltél a munkafolyamatról, nem akartad, hogy a regénytrilógia túlzottan önéletrajzi vagy nosztalgikus irányt vegyen. Sikerült ehhez tartani magad?
Nehéz ügy volt, mert a nosztalgiának ereje van. A CoDex szereplője ki is mondja, hogy igyekszik kerülni, majd listázza mindazokat a nosztalgikus dolgokat, amiket nem fog megemlíteni. Csak így lehetett megoldani: letagadom, mégis belefoglalom a szövegbe. Régi narrációs trükk ez.
Miután 2012-ben itt jártam és beszéltem arról, hogy a CoDexen dolgozom – és valóban dolgoztam is, mégpedig azon a részen, amelyben megismerjük az 1962-ben született, azóta halott karaktereket – Budapestről Párizsba repültem, onnan pedig Izlandra. 10 perce lehettünk a levegőben, amikor az egyik hajtómű felrobbant. Az utastér megtelt füsttel, így kényszerleszállást hajtottunk végre.
Halálközeli élmény volt, úgy tűnt, le fogunk zuhanni.
De túléltem és hazaértem. Izlandon aztán megfogalmaztam magamnak: „be kell fejezned ezt a könyvet, mielőtt te is csatlakozol a halott 1962-esekhez.” Így ez is részévé vált a könyvnek, részévé a gyarapodó „halottak táncának”. Talán ezért is tart a regény 2012-ig. Amikor a történet végén Josef utolsóként belép a halottak birodalmába, a nevemet mondja, és hogy „itt várlak.” Mindörökké Budapesthez kapcsolom ezt a jelenetet.
KULTer.hu: Egy másik elbeszélői fogás, hogy a mesemondó és hallgatója közötti beszélgetést (olykor a hallgató kritikus közbevetéseivel) is belefoglaltad a szövegbe. Ezzel az eljárással az volt a célod, hogy távolítsd magadtól a művet?
Nem védekezésből tettem, inkább abból a célból, hogy meghívjam a Josef és Aleta közti kapcsolat szemtanújává váló olvasót, lépjen maga is párbeszédbe a könyvvel. Akárcsak Aleta, perlekedhet, rámutathat részekre: „ezt ismerem, ehhez hasonlót már hallottam.” Ezáltal megalapozhattam a mesélő rettegését is, aki kifejezetten tart attól, hogy Aleta hamarabb elfordítja a tekintetét, mint ahogy a történet véget érne. Mesélő sok irodalmi műben szerepel, de a cselekvő hallgatóság beírása segített ráirányítanom a figyelmet a történetmesélés mechanizmusára.
Beismerhettem, hogy ez az elbeszélő és az író legnagyobb félelme: ha az olvasó becsukja, az a könyv halála.
KULTer.hu: Az interjút megelőző napon kerekasztal-beszélgetést tartottatok az ELTE-n Nordic Writers on Nordic Literature címmel. Erlend Loe, Marie Aubert és Rakel Haslund-Gjerrild voltak a beszélgetőtársaid. Említetted, hogy a mai történések sok esetben levezethetőek a második világháború eltérő megtapasztalásaiból, a meg nem tanult leckékből.
A lányom 1992-ben született, a könyvön körülbelül akkor kezdtem el dolgozni. A szülővé válás indított arra, hogy a saját szüleimre gondoljak, a hozzájuk fűződő kapcsolatomra, az életútjukra. Háborúban születtek – anyám 1936-ban, apám 1939-ben –, ekkor kezdődött az én történetem is. Azzal a két emberrel, akik lehetségessé tették a létezésem, akárcsak Leo és Marie-Sophie Josefét. Rájöttem, hogy esetemben megkerülhetetlen a második világháború kontextusa. Ez vezetett arra a felismerésre, hogy a világ, amelybe 1962-ben belecsöppentem, a második világháború sötét óráinak szülötte. Emiatt kezdődik a történet a második világháború Németországában.
Különös és szomorú, hogy nem sikerült még eltávolodnunk ettől az örökségtől, és megannyi nehézséget jelent megbirkóznunk vele. Mit tehetünk? Tragédia, ha azért lennénk ebben a helyzetben, mert túl sok mindent nyomtunk el magunkban − országonként eltérő okokból. Nagyon nehéz optimistának lenni az emberiséget illetően manapság, amikor újra és újra elkövetjük a rosszat. Csak az lehet a válaszunk, ami mindig is volt: folytatjuk a jó projekteket. Számomra ez leginkább irodalmat jelent.
Velem született és korlátlan az irodalom erejébe vetett hitem,
szerintem ez az egyik legértékesebb dolog, amit az ember kapott avagy felfedezett. Tudom, hogy az irodalom mindent túlél, de erőfeszítéseket kell tennünk annak érdekében, hogy ellensúlyozni tudja a rossz dolgokat. El fognak múlni − az autokratikus kormányoknak adott az élettartama, mindegyiknek leáldozik egyszer. Az irodalomnak jó formában kell lennie, amikor ez bekövetkezik.
KULTer.hu: Milyen ezt irányzó pozitív projekten dolgozol éppen?
Tagja vagyok az oslói Future Librarynek. Különös és hatalmas méreteket öltő játékba hívtak meg, amikor erre felkértek, és nem csak a felölelt idő tekintetében. Csodálatos, hogy Katie Paterson ezt kiötlötte. Ennek a skót művésznek, úgy tűnik, olyan agya van, ami lehetetlen ötleteket szül, ám azokat valahogyan mégis megvalósítja. A játék nélkülem is folytatódni fog, és ez szépen illeszkedik a saját kultúrafelfogásomhoz, miszerint az egy staféta.
Ha olyan globális problémákat nézek, mint a klímavészhelyzet, efféle projektekben kell gondolkodnunk,
mert ezt a harcot nem tudjuk most befejezni. Persze az is tetszik benne, hogy titkot kell tartanom.
KULTer.hu: Továbbra is lázadóként jellemzed magad?
Természetesen, egy lázadó sosem ismerheti be a vereséget. (nevet) Nem is győzött le semmi. Viszont a lázadásom más utakra vitt, mint képzeltem. A Future Library is zendülő cselekedet.
Továbbá folyton keresem a lehetőséget, hogy megkérdőjelezzem, miben rejlik az izlandiság. Igyekszem segíteni az olyan csoportokat, akik benne vannak a lázadásban. Például az izlandi irodalom rohamos mértékű formálódáson esik át az országon kívül született írók egyre növekvő csoportjának köszönhetően. Büszke vagyok arra, hogy a kezdetek óta, tíz-tizenöt éve támogatom a változást. Tudom, sok kollégámat irritálja, hogy előtérbe kerülnek ezek a szerzők, mert félnek, hogy elveszik a helyüket.
Éppen az ingerültségükből tudom, hogy ez jó.
KULTer.hu: A Times Literary Supplement egyenesen úgy fogalmazott, „szerencsések vagyunk, hogy Sjón korában élhetünk.” Hogyan viseled a státuszt és mindazt, ami vele jár?
Sosem kértem. Ha már kaptam, természetesen örülök, hogy ebből adódóan dolgozhattam, örülök a filmes munkáknak, amelyekre ez a pozíció lehetőséget teremtett. Hogyan lehetne egyensúlyt teremteni?
Bizonyára már születőben van az izlandi irodalomban valahol valami, ami majd új megvilágításba helyez mindent, amit alkottam.
Mást nem tehetek, csak hogy éberen figyelek, és kutatom a lehetőségeket. Biztos vagyok benne, hogy jön majd valaki, aki fenékbe rúg és azt mondja, hogy „te vagy a status quo”.
KULTer.hu: Az északi forgatókönyvén együtt dolgoztál Robert Eggersszel, bár korábban nem akartál a sagahagyományhoz nyúlni.
Azért nem, mert az izlandi irodalomtörténet a 12–13. század óta tulajdonképpen a sagák újraírásáról szólt, és annyiféleképpen felhasználták már ezeket. Az északira azért mondtam mégis igent, mert másik médiumra készült, és mert a rendező és a produkció is külföldi volt.
A kívülálló tekintetével dolgozhattam.
Szórakoztatóan alakult, mert Robert lett az északi középkori hagyomány hitelességének őre, míg én küzdöttem azért, hogy megadjuk magunknak a szabadságot, és távolodjunk kicsit tőle.
Teljesen komolyan vettük a 10. századi emberek világképét, már amennyire az ismerhető. A belső és külső életüket akartuk megmutatni. A cethal gyomrában című könyvemben korábban már kísérletet tettem erre. Abban a szereplőm látomásokat él át, majd tényleges élményként beszél róla, amit az akkori közösség maximálisan elfogad. Az északiban ezt hoztuk játékba: a spirituális világ a szereplők számára valós tapasztalatok formájában nyilvánul meg. Ugyanakkor a középkori történetmeséléshez nyúltunk, ami felépítésében epizodikusabb és sokkal kevesebb magyarázatot kínál, mint a hollywoodi filmek. Viszont ahhoz, hogy a stúdió finanszírozza a gyártást, egy olyan produkcióra volt szükségünk, ami a felszínen egy hagyományos hollywoodi hőstörténetként is működik.
A bosszútörténetet mindenki megérti.
Egy megtorlandó tettel kezdődik, majd azzal zárul, hogy a hős elégtételt vesz. Adott volt ez a narratív szerkezet, viszont a film nem győzelemmel végződik. Shakespeare Hamletjén alapszik, ami pedig Amleth sagáján.
KULTer.hu: Kitől származott az ötlet?
Eggerstől. Az édesanyja ifjúsági színházat vezetett New Englandben, ahol tizenegy évesen ő játszotta Hamletet. Mindig is kezdeni akart a darabbal valamit, ha valaha filmes lesz. Én csak örültem neki, hogy hozott egy alaptörténetet, amin dolgozhattunk, és nagyon boldoggá tett, hogy olyan sagát választott, ami nem létezik. Lehet, hogy valaha volt egy eredeti Amleth saga, ezt nem tudjuk, az Amleth eposz mentén viszont újrateremthettünk egy elveszett sagát.
KULTer.hu: Az Amlethre jellemző önsorsrontás benne volt a sagákban?
A sagák főszereplői általában tele vannak hibákkal. Az északi Grettir sagájához áll ez a legközelebb. Grettir a hős teljes ellentéte, kezdetben viccesnek, erősnek, jóképűnek tűnik, költői érzékkel rendelkezik. Azonban valami nagyon nem stimmel vele, és a történet előrehaladtával egyre rosszabbá teszi a saját helyzetét. Végül szörnyűséges halált hal, mert igazságtalanságok sorát követte el. És ő a főszereplő, akit figyelemmel kísérünk!
Szörnyűséges, amit a gyermek Amlethnek a rituálé során mondanak a föld alatti kamrában. Egy átkot. Szerepel a filmben egy baljóslatú jelenet, amelyben az apja egy medált ad neki, és a következő hangzik el tőle: „amikor megtaláltam, egy herceg nyakában pihent. Most új herceget talált magának.” Amleth pedig átnyújtja a medált és az átkot Olgának, hogy adja az elsőszülöttjüknek.
Amleth egész élete hazugságokon, félreértéseken alapszik… és igazából abúzuson.
Az apja utolsó szavai hozzá, hogy „meg kell bosszulnod engem.” Adj egy fiatal gyereknek hallucinogént, majd mondd meg neki, hogy mi a szerepe az életben, és tessék!
KULTer.hu: A Bárány című filmmel zsánerek peremén egyensúlyoztatok. Azok a kritikusok, akik horrorra számítottak, vagy egy, az izlandi természethez intézett ódát vártak, nevetségesnek találták a lezárást. Ugyanakkor nem is volt célotok, hogy a néző skatulyába zárhassa a filmet, igaz?
A lezárással elvesszük a filmet a nézőtől. Hadd értékelje át mindazt, amit mindaddig gondolt, akár utasítsa el. Legyen csalódott! Csak így lehetett lezárni. Érdekesnek találom, amikor arra panaszkodnak, hogy a vége nevetséges. Ezek szerint teljesen megették a báránygyerek történetét. És egy olyan világban, ahol elfogadták a báránygyerek létezését, a bárányférfi nem lehet nevetséges. Ugyanazokba az illúziókba ringatják magukat, mint a film szereplői. Pedig az elejétől kezdve ott a jelzés. A gyereket erőszakkal vették el, és erőszakkal veszik vissza. Ha egyetlen skatulyába akarom tenni, az a tragédiáé. A birkák így a kórus. Érdekes, hogy sokan úgy érezték, egyetlen ilyen teremtmény elegendő. „Kiszórakozhattad magad, Sjón. Száz percig volt egy birkagyermeked. Nem volt ez elég?” Nem lehet elég. És amíg így érzek, amíg élvezem, hogy kicsit behúzhatom az embereket a csőbe, addig még lázadok.
A borítófotót David Konečný készítette.
