A norvég sikerszerző az élet csekélyebb-komolyabb válságainak nagy elmesélője. Tolmácsolásában nehézségek nélkül elfogadunk számos, ránk egyaránt jellemző emberi hibát, melyeket mesterien könnyed, groteszk humorral ábrázol. Beszélgetésünk során amellett, hogy mennyiben jellemzi a szövegeiben tetten érhető szemlélet a hétköznapokban, kiderült az is, hogy miben hasonlítanak, és miben különböznek Knausgård-ral.
KULTer.hu: Az ötvenedik születésnapodra megjelent interjúkötetben, a Smilefjesben biztosra mentél, hogy jó kérdéseket kapj: az egyik szövegben magadat interjúvoltad. Elmondásod szerint olyan szerző szeretnél lenni, aki tudja, miért írja azt, amit. Közelebb jutottál ehhez az elmúlt néhány évben?
Nem jutottam, sőt, talán csak még messzebbre kerültem. Az állítás viszont továbbra is igaz. Lenyűgöz, amikor olyan írók nagyregényeit olvasom, akikről az a benyomásom, hogy évekig gondolkodtak az elbeszélés megfelelő módján. Az én munkafolyamatom viszont rendkívül nyugtalan, ösztönös. És a magam számára is láthatatlan.
Gyakran bizonytalan vagyok abban, hogy honnan erednek az ötleteim.
Ha alkotóenergiát adnak, elkezdem kidolgozni őket, de nem mindig tudom, merre tart egy-egy elképzelés. Aztán ha úgy érzem, hogy befejeztem a szöveget, akkor talán készen van. Kicsit gyerekes folyamatnak érzem, de így tudok írni.
KULTer.hu: Milyen a kapcsolatod a szerkesztőddel?
Néha csak tíz oldalt küldök neki, és leírom, hogy min dolgozom éppen. Olyankor igazából csak azt várom, hogy azt mondja: „Ó! Imádom, folytasd, kérlek.”
KULTer.hu: Gyakran válaszolja ezt?
Ha nem is pontosan azt, hogy imádja, de azért általában pozitívan nyilatkozik, biztat a folytatásra. Később aztán megkapom a tanácsokat, hogy mi túl sok, miből kellene több, de nem szerkesztünk sokat a szövegeimen. Sosem kellett, talán azért sem, mert nem írok száz oldalakat, és a cselekmény is mindig viszonylag egyszerű. A szerkesztőmmel barátok vagyunk.
KULTer.hu: Akkor úgy tűnik, hogy működik ez az intuitív munkafolyamat.
A megérzésem teljesen rendben van, nem azzal van gondom. Csak néha azt kívánom, bárcsak érteném, hogy a nagy írók mitől képesek nagy dolgokra.
KULTer.hu: A már említett interjúban kifejted, hogy amikor mások ötletein dolgozol, akkor a fejedet használod, a szívedet pedig félreteheted. Mi a felállás, amikor a saját könyveidről van szó?
A másoknak írt munkáim mind forgatókönyvek. Megfigyeltem magamon, hogy ezeken dolgozva értem, mit és hogyan csinálok, tudom, hogy meg tudom valósítani, és így jobban elengedhetem magam. Nem az én vérem. Talán a mostohagyermekünkkel bánnánk így egy régi tündérmesében. A szívnek kell lennie a szükséges többletenergiának.
Gyakran fogok élvezettel önálló munkához, nem érzem hatalmas feladatnak, ami kifárasztana, dühítene vagy lehangolna.
Ezzel könnyedség és öröm párosul, a szívem ezekbe a szövegekbe van bekötve. Amikor mások projektjein dolgozom, sokkal hamarabb kimerülök. Azokon nem dolgozom szombat este vagy vasárnap reggel. A sajátjaimon olyankor is tudok, felébredek és mást sem akarok, mint folytatni.
KULTer.hu: Regényeid közül személyes kedvencem a Naiv.Szuper. Azonban ahogy idősödtem, és távolabb kerültem a benne ábrázolt helyzettől, immár képes vagyok analitikusabb szempontok mentén is értékelni. Több mint 25 éve írtad, te hogyan tekintesz rá ennyi idő távlatából?
Nagyon tiszta emlékeim vannak a könyvhöz kapcsolódó részletekről, mert fontosnak éreztem. Három évvel előtte írtam egy másik regényt, annak elkészülte jobban hasonlított arra a munkafolyamatra, amiről az előbb beszéltem – nem tudom, honnan jött,
élvezet volt megírni, örömet adott a felfedezés, és hogy meg tudtam írni valamit.
Nem esett nehezemre, sőt, jólesett abban a nyelvben létezni. Aztán jött a Naiv.Szuper., amellyel kapcsolatban egyszerre volt pontos és homályos képem arról, hogy mit fogok alkotni. A ’90-es években jártunk, a fiatalság felelőtlen volt. Ez közvetlenül a berlini fal leomlása utáni időszak, amit nagy kísérletek összeomlása előzött meg: „Buli van! És akkor most merre tovább?” Ironikus távolságtartás volt tehát jellemző mindennel szemben. Koppenhágában tanultam filmtudományt. A dán fiatalokra főleg igaz volt az irónia, a kifinomultság, az eltávolodás mindentől, ami korábban fontos volt. Tetten lehetett érni továbbá a hideg, materialista megközelítést az emberiséggel kapcsolatban. A modern fiatalságot újra össze akartam kapcsolni valami időtlen idők óta velünk létezővel, olyan kérdésekkel, mint hogy kik vagyunk.
Sérülékenyek vagyunk − erről akkoriban nem beszéltünk.
Ebből a gondolatból indult a Naiv.Szuper. Nagyon tetszett az egyszerű alapötlet, miszerint egy fiatalember igyekszik kisilabizálni, hogy mi számít és mi nem, írogatja a listáit. Nagyon hosszú improvizációs folyamat eredményeként készült el végül a regény. Meg voltam győződve arról, hogy nem egy hozzám hasonló hátterű fiatal meg fogja érteni, mit akartam ezzel. Ugyanennyire voltam meggyőződve arról is, hogy a média és az egyetemek meg fogják kérdőjelezni, hogy szépirodalom-e. Úgy véltem, mivel túl egyszerű, nem tetszhet nekik.
KULTer.hu: Így történt?
Nem, és nagyon meglepődtem. Mindenhol jól fogadták, később más országokban is, ami sok ajtót kinyitott számomra. Továbbra is ez a legtöbb nyelvre lefordított könyvem. Szeretem.
KULTer.hu: Több szereplőd is így vagy úgy kötődik a kulturális szcénához, a kreatív iparhoz. Előfordul, hogy le kell állítanod magad, hogy ne anekdotákba csomagolható karakterekként tekints a körülötted lévőkre?
Ha élő személyhez kapcsolódóan támad ötletem, igyekszem elrejteni, álcázni. Szerintem ez minden írónak dilemmát okoz, hiszen átélünk dolgokat, találkozunk emberekkel, és amit valaki épp aznap este mondott, az olyan tökéletes lenne pontosan úgy lejegyezve. Megtehetném, felhasználhatnám, de eléggé tisztességtelen dolog lenne a részemről.
Viszont minden ihletet jelentő dolgot, ami csak az utamba kerül, magamhoz veszek és leírok.
Talán néhány évvel később kitalálom, hogyan hasznosíthatom.
KULTer.hu: Magyarul legutóbb a Leltár című regényed jelent meg, amelybe egy Karl Ove Knausgård-cameót is írtál. Az ő felfogása éppen ellentétesnek tűnik azzal, amit most említettél. A Smilefjesben is azt állítod, hogy inkább írnál rossz könyveket, de élnél kielégítő életet, míg KOK szerint az irodalom az első, felülír mindent. Tényleg ennyire élesen eltér a szemléletetek?
Nagyon különbözünk, és Knausgård sokkal híresebb is nálam. Lehet, hogy az ő módszere jobban működik? Szerintem ő sokkal dühösebb volt nálam, bár ez csak az én feltételezésem. Szükségszerűnek kellett éreznie, hogy megírja a Harcomat, annyira elkerülhetetlennek, hogy ez az indíttatás eltörölte az ellenérveket.
Ennyire heves, intenzív érzelmeket én semmi iránt nem tápláltam. A megközelítésem nagyon eltérő.
Nekem is vannak olyan történeteim a családomról, a nagyszüleimről és így tovább, amelyeket talán szeretnék elmesélni. Visszatartottam őket, pont azért, mert feltettem magamnak a kérdést, hogy megéri-e. Sokan még élnek, szeretem őket.
Bonyolítanám az életüket? A válasz igen, ha megírnám, akkor igen.
Sokat küszködök ezzel. Tisztelem Knausgård-t, szerintem nagy író, és tisztelem az autofikciós könyveit, lenyűgöznek. De nem hiszem, hogy valaha meg tudnám ugyanezt tenni. Én fikcióban gondolkodom, kis ötletekkel.
Mindenesetre jó volt beleírni őt a Leltárba, mert tetszik a félreértés, hogy a szereplőm, Nina azt hiszi, mindaz a sok ember, aki megjelent, miatta van ott. És naná, hogy nem, hanem rá várnak, KOK-ra, aki ott áll és cigizik a sarkon.
KULTer.hu: Amikor múlt télen Trondheimben jártam, az öreg híd alatt találtam egy idézetet tőled. Errefelé ez inkább halott költőkkel esik meg.
Trondheimból származom, úgyhogy ez kedves gesztus volt. A trondheimi Irodalom Házából kezdeményezték, és hálás vagyok érte. De nem úgy látom magamat, mint nagyon jó vagy fontos írót.
Eleget olvastam ahhoz, hogy tudjam, milyen sok nagy gondolkodó van – én nem vagyok gondolkodó, én improvizálok.
Talán működik, talán bejön az olvasóknak is. Jól érzem magam, amíg megírom az adott szöveget, de nincs olyan illúzióm, hogy bármiként is fontos lennék, vagy hogy évek múlva majd emlékezni fognak rám.
KULTer.hu: Nem a régi dilemma ez arról, hogy ami szórakoztat, az lehet-e ugyanakkor értékes is?
Minden könyvem megjelenésekor ezzel küzdök.
Az irodalmi közegben a komoly könyveket tisztelik, a súlyos, lehangoló projekteket, amelyeket nehéz elkészíteni.
A kritikusok ezek köré gyűlnek: „Ó, ezt tizenkét évbe telt megírni, biztosan fantasztikus!” Az úgynevezett vicces vagy humoros szövegek iránt közel sem viseltetnek ekkora tisztelettel. Jelentéktelennek, viccnek könyvelik el őket. Néha úgy érzem a köteteim kritikáit olvasva, hogy ennek vagyok az áldozata. Hosszú ideje így megy ez. Ha vicces próbálsz lenni − bár nem vagyok biztos benne, hogy az próbálok lenni −, az nem vált ki olyan szakmai elismerést, mint például a nehéz gyerekkorról szóló, komoly történet. Persze ez valóban örök kérdés.
A szórakoztatás áll az élet nehézségének megjelenítésével szemben. Nincs válaszom.
KULTer.hu: A groteszk, néha abszurdba hajló ábrázolásmód csak a szövegeidben meghatározó, vagy az életben is jellemez?
Így látom a világot. Végtelenül abszurdnak és tragikusnak, mert ez a kettő szorosan kapcsolódik. Az idézi elő, hogy megfigyelem a hatalommal rendelkező embereket – a hatalmasok manapság szinte minden országban őrültek. Ami ma történik, tanúbizonysága annak, hogy minden mennyire elcseszett.
Ha levenném az abszurd szemüveget, akkor iszonyatosan lehangoló lenne a látvány,
és valószínűleg nem akarnék élni. Tehát így birkózom meg a világ lehetetlen harcaival, az életszeretet hiányával.
KULTer.hu: Ha jól értem, nem lep meg az irány, amerre haladnak a dolgok.
Nem vagyok meglepődve. Szomorú vagyok. Ha elfordítod a tekinteted az egyéni szabadságtól, ez fog történni. Ha Oroszországról beszélünk, ott az emberek meglátásom szerint száz éve nem voltak szabadok. A ’90-es évektől hozzávetőleg húsz évig közel álltak ehhez az állapothoz. Össze voltak zavarodva, hogy mit kezdjenek vele. Aztán újra akadt egy erős személy, akire támaszkodhattak.
Nem hiszem, hogy elméletben megtanulható a gondolkodás szabadsága, azt meg kell élni, abba bele kell nőni,
nem lehet egyszerűen átbillenteni egy kapcsolót. Ha úgy nősz fel, hogy a média elferdíti az igazságot, és úgy érzed, hogy semmi sem igaz, senki sem őszinte, akkor naná, hogy előbb vagy utóbb ez lesz belőle.
KULTer.hu: Az ötvenedik születésnapod után melyik következő mérföldkövet várod?
Jó pár történetet szeretnék még elmesélni. A már említett családi történeteket, amelyeket azért nehéz feltárni és megírni, mert az emberek még élnek, a sebek még nem hegedtek be. Azt hiszem, sok minden, amit írok, ennek a nagy dolognak a kerülgetése. Helyette inkább következményekkel nem bíró regényekkel állok elő, mert egyenesen nem mehetek. Meg kell találnom a módját, hogyan írhatnék élő vagy valaha élt és még mindig elismerést követelő emberekről úgy, hogy megtarthassam az irántuk való tiszteletet is.
A fotókat Kállai Márta / Scolar készítette.
Erlend Loe a PesText nemzetközi irodalmi és kulturális fesztivál vendége volt Budapesten.
