Szerencsések vagyunk. Ez jutott eszembe az év során sokszor, amikor színházban voltam. Olyan sokféle és olyan kiváló előadásokat láthattunk estéről estére, olyan széles választékban, amit ilyen röviddel a járvány után nem is remélhettünk. A színházak erejükön felül teljesítenek, amiért csak hálásak lehetünk nekik.
Valójában nagyon félek attól, hogy pár év múlva esetleg majd sóhajtozva kell visszagondolnunk arra, milyen jó előadások is voltak mostanában. Már most is sajnálhatjuk, hogy az utóbbi években a független színházi szcénát ennyire megtizedelte a … mondjuk ki bátran: a saját hazája, hiszen leegyszerűsítés lenne másra fogni. Becsüljük meg, amink maradt, mert ez sem kevés, sőt: Budapesten minden este találhatunk legalább kettő, de általában akár több olyan előadást is, ami a maga műfajában a világszínvonalat képviseli. Nem kell kényelmetlenül elegáns ruhába bújni, nem fognak senkit kinézni egy sima ing vagy blúz miatt, csak menjünk minél többen, mert egyedül így fogjuk tudni megőrizni ezt a hatalmas értéket. És hát
kiváló szórakozás a legtöbb előadás, nem kell félni semmilyen túlbonyolítástól vagy a sokszor hamisan emlegetett „lila ködtől”.
A konkrét előadások felsorolását kezdjük ismét az igazságtalanul kimaradókkal: tavaly december és idén november közötti bemutatókat szerepeltetünk, de kimaradt a Tháliában vendégszerepelt Csíki Játékszín zseniális III. Richárdja (rendező: Vladimir Anton), mert igazságtalan lenne határon túli előadásokat is bevenni, ha évente csak kettőt-hármat tudunk megnézni, mert így a kimaradók hátrányba kerülnének. Egyetemi vizsgaelőadások sem játszanak, pedig Siflis Anna rendezése, a Mirad, egy fiú Boszniából teljes értékű produkció, bármelyik művészszínház stúdiójában elférne, egyáltalán nem lógna ki. Nem jutottam el a Szex. Újra. El-re az Örkényben, pedig
megbízható színháznézők szerint toplistás lehetett volna,
csakúgy, mint a Budaörsi Latinovits Színház Mohácsi-rendezése, Az üzlet az üzlet, avagy eladó a menyasszony. Gyerekelőadások sem szerepelnek a listán, pedig a Bábszínház bemutatója, az Utolsó bárány Cseri Hanna rendezésében felnőttként is rendkívül élvezetes. És biztosan van még más is, aminek helye lett volna, de mi most ezt a tízet ajánljuk jó szívvel mindenki figyelmébe – és ne felejtsék el megnézni őket, de tényleg!
10. Liliom (Örkény Színház, rendező: Kovács D. Dániel)
Molnár Ferenc sikerdarabját újra és újra előveszik a színházak, pedig van benne kockázat. Az egyik kérdés, hogy sikerül-e újat mondani egy ennyire agyonjátszott darabban, a másik gond az, hogy sok néző kötődik korábbi kedvenc interpretációjához, viszont jellemzően mindenki magas elvárásokkal ül be. De hát ezért járunk az Örkénybe, mert tudjuk, hogy meg fogják ugrani – ráadásul magasan.
Kovács D. Dániel rendező mai környezetbe helyezi a játékot, de nem erőltetetten aktualizálva, épp csak annyira átalakítva az eredetit, hogy mainak érezzük. Ismerős a környezet, a foglalkozások is korunkból valók, a karakterek pedig időtlenek.
A hatalmasan hullámzó érzelmeket is pont annyira hagyják tornyosulni, ami még pont jó, és nem fordul át olcsó komédiába.
Megkapjuk, amit már megszoktunk ettől az alkotógárdától: sok kis remek, apró geg, izgalmas zene és kiváló színészi játék. Tasnádi Bencével láttam a címszerepben, a hírek szerint január végétől várható, hogy Patkós Mártonnal váltva játsszák majd, akivel nyilván újra meg kell majd nézni. Azért is nehéz jó Liliomot csinálni, mert itt nem elég egy jó főszereplő: Juli, Mari és Muskátné nagyon egyensúlyban kell legyen, különben borul az egész. De az Örkényről beszélünk, így hát adott a kiváló színészi gárda. Az is látszik, hogy folytatják az évek óta követett elvet: a legjobbakat szerződtetik a végzős egyetemisták közül, akik kiválóan épülnek be a társulatba, most legutóbb Józsa Bettina.
9. Redőny (Orlai Produkció, rendező: Ujj Mészáros Károly)
Tényleg azon múlna egy ember élete és boldogsága, hogy a Büdös Gizi lagziján ki mögé kerül vonatozás közben? Bizony, ilyesmiről szól ez a darab: Maros András kortárs szerző nem sokat vacakol, nem finomkodik, hanem elénk teszi a kilátástalanság és reménytelenség képeskönyvét. Igen, ha ide születtetek, akkor nagy valószínűséggel ez lesz a sorsotok, plusz-mínusz egy-két házszám vagy településnév, de ez utóbbiak se sokat számítanak, nem is írják ki őket végig a helységnévtáblákon, mert minek.
Közben persze rengeteg mulatságos jelenetet kapunk, hogy ne akarjuk helyben felvágni az ereinket,
és élvezzük a rengeteg rendezői ötletet, de az egész ettől még borzalmas, mert sajnos tényleg a magyar valóságot látjuk.
László Lili annyira meggyőzően hozza a főszereplő Évát, hogy az embernek kedve lenne néha felszólni a színpadra és figyelmeztetni, de valójában persze reménytelen, úgy se lenne jobb. Tartok tőle, hogy nagyon sok néző ismerhetett rá Éva sorsára a saját környezetében – látjuk, hogy merre megy a történet, tudjuk, hogy rossz felé, mégsem tudunk segíteni. Pataki Ferenc narrálja Nándiként (még születése előtt is) a darabot, ami szintén humorforrás – ekkora csecsemőt rég láttunk színpadon. A Redőny összességében nagyon mai, nagyon átélhető, nagyon élvezhető. Legyünk hálásak az Orlai Produkciónak, hogy ezekben az időkben is felvállalják a szórakoztató előadásokon túl az aktuális problémákat feszegető darabokat.
8. A Mars messze van, de a Föld sincs közel (Stúdió K Színház, rendező: Antal Bálint)
Nem fogják elhinni, de amikor írom ezeket a sorokat, az egyik hír éppen ezzel a címmel fut: Nemsokára kiderül, ki az a négy magyar űrhajós, akit kiválasztanak. Mi a magyar űrprogram neve? Hunor, naná! Egyet találhatnak, hogy mi a Stúdió K előadásában az űrprogram neve.
Magor, nyilván!
De ez nem ilyen kispálya ám, hogy csak az űrbe megyünk – merjünk nagyot álmodni, itt a Marsra megyünk. 2024-ben, még szép, hogy sokkal korábban, mint az a kishitű Elon Musk terveiben szereplő 2029.
Ennyiből talán már sejthető, milyen előadás lett ez. Írták: Antal Bálint, Bíró Bence, Mikó Csaba. És nem fogták vissza magukat. Van itt minden, TEDx előadástól kezdve Nikola Teslától Elon Muskig mindenki, a Sirályt ki ne hagyjam, az az egyik kedvenc részem. Ez egyébként visszatérő motívum több előadásban is (majd a Solness-ben csúcsosodik ki száz százalékban), a Stúdió K-ban is többször, vagyis hogy lehet-e civil valaki a színpadon, és miért nem, de mégis, miért tud nagyon hatásos lenni, ha úgy csinál, mintha? Tehát amikor eljátssza, hogy eljátssza, hogy eljátssza. A Stúdió K egy másik előadásában, a Tigrisben is előjön ez a motívum, aztán a Trianoni csatában Alföldiék úgy túltolják, ahogy kell, a már említett Solness-ben pedig vegytisztán mutatják fel.
Nálunk persze nem úgy megy az űrhajósok kiválasztása, mint a hanyatló Nyugaton: mi, kérem, megadjuk a lehetőséget a kisembernek.
Nem kellenek ide fennhéjázó „szakemberek”, akik mit sem értenek a magyar néplélekből.
Miért lenne egy vadászpilóta jobb jelölt, mint mondjuk, egy botanikus vagy egy színész?
„20 ezer jó magyar ember jelentkezett ebbe a hülyeségbe! 20 ezer ember úgy érzi, hogy szívesebben élne egy mérgező, gyilkos bolygón egy három négyzetméteres fémdobozba zárva, mint mondjuk Tápiószelén. Mit árul ez el az országunkról?” Annyira mai ez az előadás, annyira rólunk, a mi Magyarországunkról szól, hogy mindenkinek csak ajánlani tudom – tényleg kiváló szórakozás.
7. Hedda Gabler (Katona József Színház, rendező: Székely Kriszta)
„Minden színésznő Hedda Gablert szeretné eljátszani, csak egyik sem meri” – szokták mondani csak félig komolyan, amiről Jordán Adél tudomást sem véve
olyan természetességgel adja a drámairodalom egyik ikonikus hősnőjét, hogy csak ülünk a székünkbe szegezve.
Kegyetlen, ráadásul időnként kicsinyes is, szinte a képünkbe vágja, hogy nem kell a megértésünk, nem kell a szeretetünk, ő ilyen, mert megteheti, mert a körülmények tették ilyenné, nem érdekli, mit gondolunk róla.
Hedda Gablert gyakran ábrázolják megértésre vágyó áldozatként, ami nyilván stimmel is, de Székely Kriszta most máshová tette a hangsúlyokat, és így hozott létre egy nagyon érdekes, nagyon eredeti előadást. Az összes szereplő végig a színpadon marad, néha a háttérből is reagálnak a történésekre. A színpad egyébként szinte üres, egy kanapé, pár szék és a lemezjátszó, ami a jeleneteket elválasztó zenét szolgáltatja. Maradnak tehát a színészek a fókuszban, és mindenki hozza is a Katonától megszokott, kiemelkedően magas színvonalat.
Az az igazán kegyetlen ebben az előadásban, hogy Székely Kriszta időnként úgy tesz, mintha meg akarna kegyelmezni nekünk, és helyenként poénosra rendezett egy-egy megszólalást (egész jelenetet vagy teljes párbeszédet azért persze nem).
Mindez pedig csak azért van, hogy aztán a folytatás jobban fájjon a kontraszt miatt.
Úgyis tudjuk, mi lesz a vége. Egy biztos: a legjobb katonás hagyományokat követő előadást láthatjuk a sokad virágzását élő Katonában.
6. Tigris (Stúdió K Színház, rendező: Szikszai Rémusz)
A bevezetőhöz kanyarodok vissza: hát nem elképesztően szerencsések vagyunk, hogy nem csak nagy, garantált minőséget nyújtó művészszínházaink vannak, hanem ilyen kis stúdiók is, ahol mégis mindig szinte biztosra mehetünk? A Stúdió K-ban közepes előadás esetleg néha előfordulhat, de gyenge soha. Most viszont még a szokásosnál is jobb szériát kaptak el. Időrendben 2021 decemberében a Tigris, utána idén májusban a Mars messze van, de a Föld sincs közel, majd pedig októberben a Dagerrotípia. És volt még előtte tavaly a Heilbronni Katica, azelőtt a Nero, pár éve pedig a korszakos Peer Gynt. Hogy a többit ne is mondjam.
Ilyen kicsi stábbal, ennyire minimális pénzből, alig díszletben és jelmezben ekkora teljesítményt nyújtani – ez világrekord gyanús.
Ha létezne a művészi teljesítmény/forint mint mérőszám, akkor a Stúdió K toronymagasan nyerne ebben az összehasonlításban. A történet szerint kiszabadul egy tigris a budapesti állatkertből, és találkozik honfitársainkkal, akik elmesélik élményeiket. Lesznek itt fordulatok, és legfőképp remek szórakozás.
A Tigris műfaja szerint mockumentary, ál-dokumentumdráma: Fodor Tamás vezet minket végig egy színházi produkció létrehozásának lépésein, nem kevés öniróniával – az önreflexió egyébként visszatérő motívum az előadásban.
5. Dagerrotípia (Stúdió K Színház, rendező: Fodor Tamás)
Annyira örültem, amikor legutóbb Pallagi Melitta kapta a legjobb színésznő díját a Kritikusok Céhétől, mert oly nagyon megérdemelte már, és a Heilbronni Katicában tényleg remekel. Erre most rögtön itt van Szendrey Júlia szerepében, és persze megint csodálatos. Egészen szokatlan darab, „Szendrey Júlia titkos naplója, korabeli hiteles és képzelt beszámolók nyomán írta: Szeredás András és Fodor Tamás”, izgalmas, szellemes, szórakoztató, elgondolkodtató és gyakran rendkívül megható.
Ott kezdődik a történet, ameddig tanulni szoktuk az iskolában:
Petőfi eltűnik a segesvári csatában, fiatal felesége pedig bizonyosságot akar.
Kortársai szerint is figyelemre méltóan erős személyiség volt Szendrey Júlia, akit Pallagi Melitta olyan érzelemgazdagon jelenít meg, olyan erővel játszik, hogy tátott szájjal ülünk (és időnként kicsit sírunk). Megjelennek a színen a történelemkönyvekből ismerős figurák Jókaitól Haynauig – némelyikük báb formájában, de a Stúdió K művészei korábban már több előadásban is bizonyították ezen a téren is a felkészültségüket.
Már az előző előadások kapcsán is meg kellett volna említenem Samudovszky Adriant. Jó választás volt, remekül illeszkedik a társulatba, mintha mindig is itt játszott volna. Azt mondani sem kell, hogy remek színész már ilyen fiatalon is, különben nem vették volna be. Az egyik legszebb jelenet egy flashback. Ha Petőfire gondolunk, rögtön beugrik a híres dagerrotípia – itt most meglátjuk, hogyan készült ez a kép. Remek és megható ötlet.
4. A trianoni csata (Átrium, rendező: Urbán András)
Urbán András már néhányszor bizonyította, hogy nem fogja vissza magát, ha a jelen Magyarországát akarja bemutatni, de most ment el a legmesszebb. Nem a falig, hanem a falon messze túl. Nagyon jó társakra talált ebben a vállalkozásban (a produkció a Kultúrbrigád, az Átrium és a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadása).
Mindazonáltal ez egy kifejezetten konzervatív produkció. Már persze a szó klasszikus értelmében, miszerint a színház feladata a társadalom aktuálisan égető kérdéseivel foglalkozni, és ki tagadhatná, hogy Trianon bizony igencsak foglalkoztatja hazánk jelentős részét. Nem kicsit érzékeny téma, és itt pont azok az alkotók veszik kézbe, akiket néhányan azzal szoktak vádolni, hogy nekik ez nem fáj. Nem mondhatom, hogy csattanós választ adnak, mert ez egy színházi előadás, nem pedig pódiumbeszélgetés. Pedig így indul, határon túli és inneni színészek mondják el fájdalmaikat és tapasztalataikat a témáról Alföldi Róbert szándékosan durva, direkt felszólítására.
Öt perc se telik el, máris izgalmas és valós konfliktusok lepik el a színpadot,
olyan megközelítéseket kínálva, amilyenekre, megkockáztatom, a közönség négyötöde soha nem gondolt. És itt is eljátszanak a vissza-visszatérő „civil a színpadon” trükkel, mert amikor a színész „spontán” azzal védekezik, hogy amit elmondott az előbb, az nem is az ő személyes véleménye, hanem a szövegkönyvet tanulta meg és mondta fel, akkor rögtön felmerül a nézőben, hogy oké, de akkor ez is benne volt a szövegkönyvben.
A második részben nagyot fordul a világ, és Alföldi ismét, sokadszorra bizonyítja, hogy van akkora színész, mint amekkora rendező. Gyakorlatilag két darabot kapunk egy áráért. Meglátjuk, milyen lesz a kitagadott művész sorsa a közeljövőben, ha az abszurdig és még azon is túl fokozott önfeladást és megaláztatást is vállalja a megélhetés csekély reményéért. Meghunyászkodik „Zoli” és „Attila” előtt, és sírva-könyörögve kéri a megbocsátást. Van ám kockázat ebben a vízióban egy olyan országban, ahol a Hírcsárda időnként nem tudja felvenni a versenyt a valódi hírekkel.
3. Moszkva-Peking Transzszimfónia (Katona József Színház, rendező: Novák Eszter)
És mindig tud újat mutatni a Katona. Ha lenne olyan kategória, hogy „Az évad legszórakoztatóbb előadása”, Novák Eszter rendezése nem találna riválisra. A szerző, Kárpáti Péter meghatározása szerint a darab műfaja: dokumentumabszurd, mert „minden egyes szó elhangzott a vonaton, és minden megtörtént – minden, csak nem úgy”. Muszáj lesz megnézniük, hogy el tudják dönteni, mennyire hihető ez az állítás.
A darab alapja Bodó Viktor ötlete, miszerint néhány színházi alkotóval együtt utazzák végig a Transzszibériai Expresszt. Nem lehetett egy hétköznapi élmény, ha Kárpáti Péter ezt a darabot írta ennek hatására. Már az első jelenet rögtön megadja az alaphangot: az útról és az egyéb tudnivalókról hosszan beszélő idegenvezetőnk lemarad az induló vonatról. De talán nem is nevezhető különösnek, hogy utána senkinek sem hiányzik. És ekkor elindul a ringlispíl (tényleg forog a színpad), és innen nincs megállás,
magával ragadja a nézőt ez a nagyon is megtervezett káosz, és a nagyon is értelmezhető összevisszaság.
A Katona színészei persze lubickolnak a jobbnál jobb szerepekben, de hát tőlük megszoktuk az állandó magas színvonalat, hozzák is becsületesen. Többszörnézős előadás mindenképpen, mert annyi utalás, geg, párhuzamos történés és sziporka van benne, hogy talán még harmadjára sem lehet mindegyiket felfejteni.
2. Az ajtó (Örkény Színház, rendező: Gáspár Ildikó)
Vannak olyan regények, melyek szinte kiáltanak a filmes vagy színpadi adaptáció után. Szabó Magda könyve, az Ajtó szerintem nagyon nem ilyen, mégis folyamatosak a próbálkozások és a nem meglepő bukások.
Gáspár Ildikó elfogulatlanul nyúlt az alapanyaghoz, volt rengeteg eredeti ötlete, és láthatóan többet akart annál, mintsem az eredeti mű előtt leborulva, a könyvhöz betű szerint ragaszkodva újra felmondani az ismert történetet. Adott egy alcímet is. Szeredás Emerenc emlékkoncert – pontos leírás, mert tényleg ezt kapjuk. Pogány Judit alakításában Emerenc van a középpontban végig, nem csak fizikai értelemben. Ezekben a rövid kedvcsinálókban nincs elég hely egy-egy kiemelkedő színészi alakítás bemutatására, és Pogány Juditról szerintem csak akkor szabad írni, ha művészi teljesítményéhez méltó módon van mód kifejteni a mondanivalót. Így most csak ennyit mondhatok: nagyon hálásak lehetünk minden olyan percért, amikor őt színpadon látjuk.
Egy nagyon modern, nagyon zenés, nagyon pörgő, kiemelkedően szórakoztató előadásról beszélhetünk,
ami mindezek közben nagyon mély és elgondolkodtató kérdéseket is felvet. Az Örkény alkotói a csúcson – mondanám, ha nem tudnám, hogy van még innen is feljebb. Amíg végre el nem jutottam a Solness-re, ez volt számomra az évad legjobb előadása.
Amit még mindenképpen meg kell említeni, mert az előadás összhatásának nagyon jelentős részét adja, az a zene. Matisz Flóra Lili kapja virtuális díjunkat a Legjobb színpadi zene kategóriában, mert nagyon eltalálta, nagyon sokat ad a produkcióhoz. És nem mellesleg élőben kíséri is a darabot – kihagyhatatlan élmény.
1. Solness (Örkény Színház, rendező: Gáspár Ildikó)
Mit lehet erről az előadásról mondani? Azt tudtuk, hogy az Örkény Színház művészei mindig a legmagasabb színvonalon dolgoznak. Kiváló színészek remek rendezőkkel – ez a kombináció általában garantálja a sikert. Időnként aztán persze még saját magukat is felülmúlják, és olyan előadásokat kapunk, mint az E föld befogad, és még sorolhatnám.
Szóval, beülünk a Solness-re, és alapos okkal reménykedünk egy nagyon jó előadásban.
Ehelyett kapunk valami olyat, ami a szokásos módon már szinte nem is leírható színházi élmény.
Egy másik dimenzióba kerülünk nagyon rövid idő alatt, nem is annyira a végtelenül intim színpadi kialakítás miatt (nézőként körben ülünk, az adott jelenetben éppen nem szereplő színészek pedig köztünk állnak-ülnek), nem is annyira a színészi játék miatt (mert mintha nem is játszanának, mintha a nettó létezésüket és hétköznapi interakcióikat néznénk), hanem ezek együttes hatására.
Amit Mácsai Pál csinál, arra pedig végképp nincsenek szavak. Jó, próbáljuk meg mégis, de kerüljük a felesleges túlzásokat. A legnagyobb visszafogottsággal is csak zseniálisnak, magával ragadónak és maximálisan lenyűgözőnek lehet nevezni, amit Solness szerepében mutat. És megcsinálja azt a hatalmas truvájt is, hogy Mácsai Pálként, igen, saját magaként szólal meg az egyik jelenetben, és mégis működik – mit működik, remek! Tiszta őrület az egész: a híres színigazgató-rendező-színész eljátssza, hogy retteg a feltörekvő generációtól, mert elveszik majd a helyét? Ja, nem, ez csak színház, ez egy szerep, ne keverjük a kettőt. Erre elkezdi a saját gyerekkori képeit mutogatni, és Polgár Csaba társalgási hangon poénkodik vele.
Akkor ő most mégis Solness? Úgy értem, nem ő mint színész, hanem mint Mácsai Pál? Vagy várjunk, hiszen Mácsai itt a színész…
Mácsai mindent megcsinál ebben az előadásban, és minden sikerül neki.
Normális dolog megénekeltetni a közönséget, saját magunkat dicsérve? Aligha. És mégis, itt remek szórakozás, hatalmas poén.
Lélekben készüljenek, hogy jegyet a szokásos módon nem fognak kapni erre az előadásra. De ha nem akarnak kimaradni egy életre szóló színházi élményből, akkor tegyenek meg mindent a cél érdekében.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.