Egy naptári év irodalmi termése valós időben beláthatatlan: esetlegességek és véletlenek alakítják bármely toplista merítését és szempontjait, akkor is, ha az áttekintés csak a fikciós magyar prózára korlátozódik.
Elég sok 2022-ben megjelent regényt és novelláskötetet elolvastam (nem mindent, természetesen), de az év prózájának bármiféle esszenciája egyelőre megragadhatatlan. Talán nem is érdemes ilyesmit keresni. Az alábbi összegzést sem a reprezentativitás szándéka, hanem az egyéni ízlés meghatározottságai szervezik. Így próbál egyfajta képet mutatni 2022 magyar prózájáról.
10. Sándor Iván: Szakadékjátszma (Magvető)
A Szakadékjátszma témája az idő és az emlékezés. A több szereplő nézőpontjából ábrázolt cselekmény több idősíkon játszódik, 1944-től napjainkig, az antifasiszta ellenállástól az NER-gömböc terjeszkedéséig. A középpontban egy kalandos életű, különc gimnáziumi tanár és az általa vezetett szakkör áll: az iskolai sakk-kör nem kevésbé fordulatos életpályát bejáró diákjainak életét a nyolcvanas évektől követhetjük, néhány jellegzetes epizódból kibontva. Már-már idegesítő, hogy minden jelenetnél, csaknem oldalanként pontos időmegjelölés olvasható (óra, perc), amíg egyértelművé nem válik, hogy épp ez mutat rá a lényegre: a történet elmesélése, a regény a szemünk előtt jön létre,
a rögzítés nem más, mint folyamatos, kudarcra ítélt, de kitartó küzdelem az idő múlása ellen.
A regény hangulata mégsem melankolikus, inkább sztoikusan elfogadó: mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt. Lehetetlen persze utánajárni, pontosan hogyan, de az emlékek feltárása és az eltérő emlékezésmódok rögzítése valahová mindig elvezethet, leginkább magunk és mások helyzetének megértéséhez. A Szakadékjátszma egyedülálló elbeszélésmódja és sűrű nyelve, sokoldalúan ábrázolt szereplői izgalmas művet eredményeznek, a kilencvenkét éves szerző emlékezetes regényét.
9. Kiss Noémi: Karácsony a Dunán (Magvető)
Egy dunakanyari falu történetei olvashatók Kiss Noémi novelláskötetében, egy történelmen kívüli, a külvilágtól elzárt település elevenedik meg egy kislány nézőpontjából elbeszélve. A narrátor talán nem mindig ugyanaz a személy, és bizonyos szereplők megjelennek, majd eltűnnek, de a szövegek világa egységes. Mint egy hógömb: bárhogy rázom meg, egy kicsit mindig másképp esik benne a hó, mások a fények, de a hangulata ugyanaz marad. A rövid elbeszélések sokszor Kollár-Klemencz László első kötetének világát idézik fel (Miért távolodnak a dolgok?), de a Karácsony a Dunán novelláiban a marcipánszagú mesék hangulata a meghatározó: itt magától értetődően esnek meg fantasztikus események és tragédiák is, és magától értetődően sűrűsödik bennük egy zárt kisközösség több nemzedéknyi életideje, háborúval, járvánnyal, árvizekkel.
Természetközeli, meditatív, halk szavú, gyermeki – nem gyerekes – próza.
Mindegyik novellát a kiszolgáltatottság és a szomorúság ködös érzései hatják át, a kötet mégis tele van derűs és megindító történetekkel. Ilyen az ukrán menekült lányról szóló, akit senki sem akar megérteni, vagy a folyó sodrásából a fuldokló ló kimentését bemutató szöveg.
8. Visky András: Kitelepítés (Jelenkor)
Az ünnepelt, szerintem elsietetten körülrajongott önéletrajzi ihletésű regény a romániai diktatúra legsötétebb időszakában követi egy család történetét, a bebörtönzött lelkész apáét és az egyik kilátástalanságból a másikba kitelepített, osztályellenségnek minősített anyáét és gyermekeiét, akiknek egyike a Viskyvel azonosítható elbeszélő gyerekkori énje. Noha történelmi ismereteinkhez és általában a kommunizmus nevében elkövetett barbár és idióta dolgokról való tudásunkhoz, meg ezek irodalmi ábrázolási hagyományához (Bodor Ádám, Esterházy Péter) nem igazán ad hozzá, mégis rendkívül érdekes szöveg. Leginkább poétikai megformáltsága miatt.
A Kitelepítés nem mint önéletrajz vagy mint tényirodalmi mű érdekes, hanem mint regény.
Néhány jelenete sokáig emlékezetes marad. Sok Esterházy-parafrázis is olvasható benne („számozott mondatok”, „fuharosok”, „az apátok is mindenütt jelen van nekünk, csak éppen itt nincs velünk” stb.), de az egymondatos bekezdések soraiból kiépülő fejezetek önmagukban és komplex dramaturgiájukban is figyelemreméltók. A szöveg zárlatában esni kezd a hó (ahogy az Iskola a határonban, az Asztalizenében és számos más műben), a remény, a tiszta lappal indulás lehetőségének szép metaforája.
7. Molnár T. Eszter: Hidegkút (Kalligram)
A Hidegkút olyan, mint egy igazán jó sorozat, amit nehéz megtalálni, de annál nagyobb élmény végignézni: jó szereplők, jó dialógusok, értelmes és értelmesen felvetett kérdések és ügyek, jó dramaturgia. Egy picit szájbarágós és sótlan, mint általában a legjobb sorozatok is. Jól megcsinált középfajú regény, amely műtípus általában hiányzik a magyar irodalomból.
A regény középpontjában egy mai budapesti család története áll: elvált szülők, kamaszfiú, rokonok, a szülők kollégái, barátai jelennek meg benne.
Az elbeszélés fonalát felváltva adják egymásnak a főszereplők,
akiknek életük minden szeletét egy szörnyű családi tragédia határozza meg. Melankolikus hangoltságában és az elbeszélés szerkezetében Kiss Tibor Noé Beláthatatlan tájához hasonlít (ahogy a kamaszfiú elbeszélői nyelvének ügyetlenségeit tekintve is). A regény izgalmas elbeszélői megoldásokkal éri el, hogy a szöveg első negyedében az olvasó a sötétben tapogatózva, nyomozót játszva keresse a kapcsolódásokat és próbálja megfejteni, mi is történhetett. Hogy a végére kiderüljön, talán mégsem az történt, amire gondolt.
6. Moskát Anita: A hazugság tézisei (GABO)
A könyvesboltokban a tudományos-fantasztikus irodalom szekciójába sorolják a kötetet, amely pedig legfeljebb eszközül használja a zsáner elemeit, megalkotottságában, narrációs összetettségében és nyelvében egyértelműen szépirodalmi igényű.
A vaskos novelláskötet darabjai valamiképpen mind a hazugság témája köré szerveződnek.
A kötetet nyitó – és talán legemlékezetesebb – elbeszélésben (A mesterhazugság) például egy posztapokaliptikus világ szétbomló díszletei között a hazugságra professzionálisan kiképzett építészek képesek csak ideig-óráig megállítani a tárgyi világ és a szerves anyagok bomlását. Egy másik novellában (Gumicukorszív) a halott családtag szavai és viselkedésmintái költöznek a lakás okoseszközeibe, az elhunyt jelenlétét hazudva ezzel az otthon mindennapjaiba. A Fekete monitor című novella az „interaktív”, a cselekményt ide-oda lapozva alakító szerepjátékos ponyva megújítására tett magasirodalmi kísérlet, és ha már sorozat-párhuzamokat említettem: ez a szöveg sokszorosan rájátszik, sőt, mondhatni költői versenyre kel a Black Mirror hasonló elven alapuló (és rendkívül kiábrándító) Bandersnatch című darabjával, miközben e szerepjátékos könyvműfaj paródiáját is adja. A globális kapitalista termelés robotosainak szellemi-testi kiszolgáltatottságát ez a novella ábrázolja a leghatásosabban a mai magyar irodalomban, és nemcsak a szereplők élethazugságai tárulnak elénk a szövegben, hanem a munkán alapuló kizsákmányolás rendszere is brutális hazugságként lepleződik le.
Több novella is az életet kényelmesebbnek hazudó technológiai fejlődés pusztító hatásairól beszél, a kötet legjobb darabjai mégis azok, amelyek nem ezt az utat választják, hanem időtlen vagy történelmen kívüli tárggyal dolgoznak – mint az említett Mesterhazugság vagy a regényterjedelmű Szerződéses szabadság.
5. Tolnai Ottó: Szeméremékszerek 3. A fröccsöntés kora. Az iratmegőrzők sorrendje (Jelenkor)
Az idős mester (ezt a kifejezést egyedül Tolnai Ottóra tudom használni) játékos-lírai autofikciós prózafolyamának harmadik – talán utolsó – részében ismét elmerülhetünk a Tolnai-univerzum ismerős és újra meg újra ismeretlenné, majd megint ismerőssé váló világában, a palicsi patriotizmus és helytörténet figuráitól a legapróbb, kacatnak látszó, de értéket hordozó tárgyakig, mint amilyen egy fröccsöntött műanyagdarab, egy kopott kerti pad vagy egy reszelő.
A szöveget a keserédes csehovi elvágyódás jellemzi, amit derűs visszaérkezés követ ugyanoda, ahonnan elindultunk.
Az első két Szeméremékszerek-regénytől eltérően lazán szerveződő novellafüzérként is olvasható kötet a korábbi Tolnai-prózák egyik legjobb hagyományához, az utazásokat feldolgozó szövegekhez is visszanyúl, amikor az Adria és a Kárpát-medence különböző tájain tett imaginárius és valós (mi a különbség?) utak leírását adja.
Egy intim piercingekről szóló megrendítő szakaszból pedig nemcsak arra derül fény, hogy miért is Szeméremékszerek a sorozat címe. A teljes kötet mintha arról akarná meggyőzni olvasóját – a nemi szervekbe ültetett ékszerek metaforájával is –, hogy a körülöttünk lévő emberek, terek és tárgyak mind történettel, lélekkel bíró lények, és mind értékesek, ha van szemünk, fülünk, türelmünk, hogy faggassuk őket.
4. Garaczi László: Weszteg (Magvető)
A „karanténirodalom” címkével szemben szkeptikus olvasó is bátran kezébe veheti Garaczi László új kisregényét, amely a járvány és a lezárások okozta helyzetet nem alibiként használja, hanem laboratóriumi környezetként, amelyben elhelyezheti hőseit – egy fiút és egy lányt –, és a kísérlet alatt figyelheti és elemezheti viselkedésüket.
Élő, friss nyelven megszólaló szöveg, egy fenékkel végigolvasható, de azután érdemes lassabban is belenézni,
a lendületes próza mögött ugyanis nagyon is megtervezett és aprólékos munka van. A Garaczi-prózát néha jellemző nyegleség, öncélúság itt nyomaiban sem található meg. A külső világról és a tudatról adott megfigyeléseket, benyomásokat rövid mondatokban rögzítő szöveg jelen időben mesél: amit olvasunk, most történik. A cselekmény bukdácsolva előrehaladása – vagy nem haladása – és a szöveg nyelvének lendületessége közötti feszültség a Weszteg legnagyobb erénye. A regénynyelvet még összetettebbé teszi a nyilvános nyelvhasználat ügyetlenségeinek imitációja (elsősorban a médiáé), és az álmok meg az emlékek ábrázolása. Ezek között egy helyen Térey-parafrázis is megbújik: a hős szülőháza alatt a bontáskor megtalált középkori temető képe a Covid-járvány bizarr tükörképeként íródik a szövegbe.
3. Nádas Péter: Rémtörténetek (Jelenkor)
Amikor Nádas mosolyogva azt mondta, hogy a nyolcszáz- meg ezeroldalas könyvei után nem tervez már nagyprózát írni, majd előjött egy 460 oldalas regénnyel, tulajdonképpen igazat mondott: három nagyregényéhez képest ez kispróza, ujjgyakorlat. Ám a nagy írónak az ujjgyakorlata is lehet igen jelentős alkotás.
A Rémtörténetek azért az év magyar irodalmi meglepetése, mert épp ilyesmire nem számítottunk Nádastól:
hogy a gyeplőt látszólag elengedve, mintha csupán a maga szórakoztatására írna regényt. Sok évtizeddel ezelőtti kezdeményeit használja fel újra, de tulajdonképpen a Párhuzamos történetek fenséges (ha nem is problémátlan) regénypoétikáját alkalmazza kicsinyítve. A regény egy Duna-parti faluban a hatvanas években egy-két nap alatt történő eseményeket mutat be. Szegénységirodalomként vagy szociográfiaként való címkézése azonban szerintem tökéletesen téves: semmiféle politizáló hajlama, semmiféle közeledése a realista prózapoétikákhoz nincsen ennek a könyvnek – ez valóban nem több és nem kevesebb annál, mint amit az alcíme mond: regény. (Épp a tájnyelv imitációja a legsikerületlenebb, mert csináltnak hat.)
A Rémtörténetek egy világot mutat be, egy falusi közösséget, amelyben a figurák igazából nem szimbolizálnak semmit, és a történéseknek sincs magukon túlmutató értelme. A sok szálon futó, és a sok szálat egy katartikus mértani ponton összekapcsoló cselekmény egyetlen szövegfolyam, amely elsőre nehezen elkülöníthető, finom nézőpont-, hangnem- és elbeszéléstechnikai váltásokkal él. Szórakoztató irodalom – ha mindkét szót komolyan gondoljuk.
2. Kun Árpád: Takarító férfi (Magvető)
Avagy milyen az igazán jó autofikciós regény. A Takarító férfi elbeszélője egy Norvégiában (Wittgenstein egykori búvóhelyétől nem messze) élő magyar író, aki egy gondozási központban dolgozik, és titokban regényt ír, előző regényére pedig megkapta a legrangosabb magyarországi irodalmi díjat. Hogy írás mellett mi minden történik vele és családjával, erről szól ez a kitűnő regény.
Kimért próza, amely a nyelv díszei helyett a motívumok variációjában tobzódik, és rendkívül tudatos elbeszéléstechnikai fogásokkal él. A cselekmény váratlan fordulatairól például sorra kiderül, hogy igencsak elő voltak már készítve, de az adott helyen semmiről sem látszik, hogy előjel volna.
Az aktualitásokat nem banalitásként és nem előregyártott politikai tanulságként használja,
hanem szereplői életének keretét adó tényezőkként, élő anyagként, amelyekkel egyénileg és közösségileg is meg kell küzdeni (mint a norvégiai tömegmészárlás vagy az irritáló magyar bürokrácia).
Rendkívül tágas a regénytér Norvégiától Haitin át Budapestig, földalatti pincéktől a látóhatárba vesző tengerig – a megfelelően kézben tartott anyag és a szöveg szervezettsége miatt mégsem érzi magát elveszve az olvasó. Európai regény, ha lehet ilyet mondani, abban az értelemben, hogy semmi nyoma nincs benne a magyar irodalmat gyakran terhelő rossz közérzetnek és megunt írói fogásoknak. Bónusz: remek versbetétek.
1. Mán-Várhegyi Réka: Vázlat valami máshoz (Magvető)
Nem tudom, észrevette-e már valaki, hogy a borítón a cím kétszer szerepel: először betűkkel, alatta morzejelekkel. Utóbbiak képe szétbomló panelházra, vonalkódra is emlékeztet. Az ironikusan műfajjelölő Vázlat valami máshoz nagyon mészölyös cím (nála vannak Végleges változatok a hagyatékból és ilyesmik), és Mán-Várhegyi négy kisregényből álló kötete minőségében is valahol Mészöly környékén helyezkedik el. Az a „valami más” persze nincs, nem lesz, ez a mű ilyen.
A négy, novellaszerű egységekből felépülő kisregény mindegyike egy-egy nő belső monológja: egy hivatásos influenszer, egy író, egy politikusfeleség és egy tanár tudatfolyamát ábrázolják. Mind a négyen válságok során mennek keresztül. A töredékes elbeszéléseknek nincs eleje és vége, mintha a „valami más”-ból lennének kiszakítva az itt olvasható szakaszok.
Mindegyik résznek saját nyelvezete van, de egyformán áthatja őket az irónia és a fekete humor.
Ám ez nemhogy gyengíti az olvasói empátiát, hanem inkább erősíti azt, hiszen a négy szereplő egyike sem típusfigura. Remekül egyénítettek, mégis magára ismerhet bennük bárki: az életünk bizony ilyen nehéz, ilyen banális és mély válságok sorozata. Az utóbbi évtizedekben nemigen írtak magyarul ilyen kiváló első személyű fiktív tudatfolyamszöveget. Legyen hát ebben az összeállításban a Vázlat valami máshoz 2022 legjobb magyar prózakötete.
A borítófotót Varga Ákos készítette.
