A mennyekben kötött frigynek bizonyult a sajátos vízióiról ismert Guillermo del Toro és a stop-motion animáció kettőse a Pinokkió sokadik feldolgozásában.
A mexikói mester élvezettel csomózza szőnyeggé a sokfajta kultúra kavalkádját, az emberarcú szörnyetegeket és szörnylelkű embereket, a rendszerkritikát és a romantika heroizmusától ihletett képeket – mindazt, ami iránt közismerten vonzalommal viseltetik. Guillermo del Toro minden bizonnyal azon kevés rendező közé tartozik, akik filmjeik címeit is a személyes brandépítés alkalmas eszközeinek tartják. Ugyanis az ő Pinokkióját nem pusztán Pinokkiónak hívják, hanem úgy, hogy „Guillermo del Toro Pinokkiója”.
Pedig nem is olyan egyértelmű dolog a szerzőség megállapítása ebben a karácsonyra időzített darabban.
Az eredeti olasz mese egy kortárs, külön is kiadott átdolgozásából del Toro másodmagával írta a forgatókönyvet, rendezőtársa is volt, a képi világ több jeles előd előtt adózik, sőt még a filmötletet is ketten jegyzik. Mindez nem csak azért érdekes, mert a sok készítő együttes munkája kellett ahhoz, hogy lerágott csont státusza ellenére a történet újszerű legyen, hanem azért is, mert ha nem ismernénk a mű eredetét, akkor könnyen egy kevésbé durva animációs del Toro-hommage-nak vélhetnénk az alkotását.
Ez egyébként átvezet az egyik legtalányosabb kérdéshez is a művel kapcsolatban, nevezetesen hogy vajon
kinek is készült ez az elemeiben néha elgondolkodtatóan sötét, a musical külsőségeit magán viselő film,
mert aligha a megjelenésének idejéből és a reklámkampányból kikövetkeztethető kisgyerekeknek. Vannak benne túlvilági lények, tobzódnak az A-listás hírességek és az elnyomó politikai és katonai szervezetek, valamint központi kérdése a halál szerepe az életben. Nem kifejezetten a gyermekközönség hívószavai.
A mű, amennyire kevésbé érthető a legifjabbak számára, olyannyira érdekes lehet a felnőtteknek. Tanulsága közhelyszámba menő aranyigazság, ráadásul szinte az összes del Toro filmnek az alapja. Mégis,
századik aláhúzásra is bele lehet borzongani, hogy mind közül a legtorzabb szörny az ember.
Így már könnyebb rájönni arra is, hogy az alkotás sok évnyi tervezgetést követő elkészítéséhez valószínűleg a felnőtteknek szóló rajzfilmek mainstreammé válása (South Park, Family Guy, BoJack Horseman), és ezek közül különösen a fantasy tematikájú animációk újsütetű sikere kellett (Castlevania, The Legend of Vox Machina). Az is egyre nyilvánvalóbb, hogy a készítőket már nem annyira feszélyezi, ha az alkotás összes kulturális rétegét a filozófiai és nyelvi akadályok miatt kevesen érthetik csak meg. Például, ha nem is folyamatosan, de azért gyakran visszatérve szegélyezik a filmet olyan olasz és francia kifejezések és feliratok, amelyek specifikus kulturális ismeretek és nyelvtudás nélkül nem hozzáférhetőek a nézők döntő többségének, de az igen népszerű kortársak mutatják, van az a rétegízlés, ami lelkesedik a nem élőszereplős intellektuális kihívásokért. Így e kulturális kalandozás közben eredetiben láthatjuk a fasiszta párt jelmondatát, hallhatjuk az olasz „kéz és lábtörést”, és rácsodálkozhatunk a duce és a dolce hasonlóságára.
Aki ismeri az alapművet és olaszul is ért, annak a szereplők nevei kétszeresen is beszélni kezdenek.
Volpe ugyanis nem más, mint (a) róka, Spazzatura (magyar fordításban: Ebugatta) pedig szemetet jelent. De még a jiddis is beköszön két szó erejéig mint a halál szolgáinak szlengje.
A 2022-es Pinokkió azonban több egy mű és egy műfaj szellemes kultúrtörténeti újraértelmezésénél. Mert kétségtelen, hogy del Toro festett hátterekkel adózik a korai musicalnek, hogy Ewan McGregor személyével a zsáner esszenciáját reflexíven idézi meg (Moulin Rouge), és hogy felemlegeti a megelevenedett bábu Pygmalion-parafrázisának elsikkadó fonák logikáját az ember sebezhetőség általi emberségéről, azaz az „emberré tétel” elvi lehetetlenségéről, mégis eközben sikeresen elemzi az örökölt sorstragédiákat, és vádbeszédet tart úgy a kirekesztés és az öncélú hatalom, mint az elesettek iránti álszent, közösségi közöny, valamint az eldologiasító kapzsiság ellen is. Talán a tárgyban megtalált nehézség az oka annak, hogy
a film leggyengébb pontjai éppen azok, amikkel egy feltételezett gyermekközönséghez akar szólni.
A Kis herceg vagy a Micimackó néha felnőtteket megérintő tisztasága hiányzik ezekből a részletekből, így nem csak komikus feloldásként nem működnek, de stilisztikailag is bomlasztják a történet egységét.
Az erősségek közül kiemelendő a tapintat, amellyel a készítők az ember gyarlóságához, eredendő gyengeségéhez és gyámoltalanságához fordulnak.
Pinokkió tulajdonképpeni szerepe az, hogy emberfölöttisége mellett kontrasztban lássuk a többiek emberségét.
A film legmegkapóbb szereplője nem is a kegyelemből megbűvölt bábu, hanem az ács, aki készítette. A filmben Geppetto fia elvesztése miatt összetörik, ahogy alighanem a legtöbben összetörnénk, és kisszerű hősként áll talpra, amikor újból hívja a szülői kötelesség. Végzetében kiszolgáltatott mint átlagos közember, konformista kispolgár, megrendelésre dolgozó iparos. Személyes küzdelmei éppen ezért megrendítőbbek, mintha félistenként a világ sorsa volna a kezében. A szerepben ráadásul a karrierjének csúcsán lévő David Bradley brillírozik (a Harry Potterekben ő volt a gondnok, a Trónok harcában pedig Walder Frey), és kifejezetten jól áll neki a szerető apa karaktere. De Geppettóéhoz hasonló, bár kevésbé kifejtett „hétköznapi tragédia” Gyertyabél vagy Ebugatta sorsa is. Az ő boldogságra való törekvésük és az annak eléréséhez szükséges bátorságuk egyszerre lelkesítő és megható is, ezt pedig érdemes nem alábecsülni.
Elődeihez képest így nem csupán tartalmasabb, de tanulságosabb és talán maradandóbb is
a fenyőfából faragott fiú „halálnyulakkal” és fasizmussal megtűzdelt, egyébként jól ismert története.
A filmből most is kitűnik a del Toro kézjegyévé vált mise-en-scène.
Az önbevallásosan sötét fantáziák már megszokott látványvilága hatásosan szervesül a stop motion animációval,
és talán még koherensebb egészet alkot, mint a rendező élőszereplős alkotásai. Az előzőekből következik, hogy a tündérek, akik a vészjósló vagy éppen bensőséges kulisszákat benépesítik, ugyan – talán Geppetto kivételével – komplexitás terén érdemben nem lépnek túl az érezhetően filozofikus történet rájuk szabott zsánerszerepein, az alkotók viszont elsősorban a többi filmnyelvi eszköz segítségével sikeresen kerülik el az alulírt karaktereket, és az a kevés, amit látunk belőlük elég a rokonszenvünkhöz. A történetvezetés feszessége és a narráció egységessége pedig, bár kevésbé parádés, mint a vizuális elemek használata, de még egyértelműen jól működik.
Del Torónak és alkotótársainak Pinokkióját talán sokan élvezik majd, de
azok rajonghatnak érte igazán, akik a műhöz hasonlóan elütnek az átlagostól,
és nem csak a most is jó szolgálatot tevő páneurópai műveltségük miatt. A gyermeki szendeség mellett a képmutató reménykeltés hiánya, a „boldogan éltek” mellett az „amíg meg nem haltak” el nem hallgatása sajátos, életigenlő hangulatot kölcsönöz ennek a mellébeszéléstől megtisztított történetnek.
Pinokkió (Guillermo del Toro’s Pinocchio), 2022. Rendezte: Guillermo del Toro, Mark Gustafson. Írta: Guillermo del Toro, Matthew Robbins, Patrick McHale, Gris Grimly. A szereplők hangjai: Ewan McGregor, Cate Blanchett, Tilda Swinton, David Bradley, Ron Perlman, Christoph Waltz. Forgalmazó: Netflix
A Pinokkió a Magyar Filmadatbázison.
