Hermányi Mariann 2020-ban diplomázott Kaposváron színművészként. Ismerősen cseng a neve? Nem véletlenül, ugyanis ő játssza Adélt a nagy sikerű, A besúgó című sorozatban, illetve rendszeres vendége Debrecennek, amióta a Csokonai Színházban lép színpadra estéről estére.
KULTer.hu: Hogy tetszik Debrecen?
Rejtélyesnek találom. Budapesten élek, eddig nem ismertem Debrecent, de amikor elindulok itthonról, mindig olyan érzés fog el, mintha egy titkos utazásra indulnék, amiről senki nem tud. Olyan, mintha valami vad ötlettől vezérelve indultam volna el egy olyan irányba, ami történetesen Debrecenbe vezet. Amikor nincsen dolgom a színházban, rengeteget sétálok a városban. Nagyon szeretek elveszni az utcákban. Élvezem, hogy fogalmam sincs még, melyik út, merre vezet.
KULTer.hu: Van kedvenc helyed a színházon kívül?
A Nagyerdő felé vezető út. Ha velem van a kutyám, mindig arra sétálunk, felfedezzük a mellékutcákat, parkokat meg a régi épületeket.
KULTer.hu: A test történetei – Lina és Teréz című előadásban Linát játszod, egy táncoslányt, aki elveszíti mind a két lábát. Mesélnél róla egy kicsit? Milyennek látod?
Talán nem is az a fontos, milyen ez a lány, hanem az, hogy mit tesz vele a gyász folyamata. Arra jutottunk a rendezővel, hogy úgy szeretnénk megközelíteni ezt a történetet, mintha Lina egy közeli családtagját vagy alkotótársát veszítette volna el. Nem is állunk annyira messze a valóságtól, mert egy táncosnőnek a saját lába a legnagyobb szövetségese, aminek az elvesztése felfoghatatlan. Az előadás nagy kérdése, hogy
a lány vajon képes lesz-e túlélni a fájdalmat és elfogadni, hogy gyökeresen megváltozik az élete.
Belenyugodni, hogy a tánc, amiért egész életében dolgozott, eddigi formájában megszűnik. Amikor bemutattuk az előadást Debrecenben, jött a hír, hogy Budapesten egy omladozó ház maga alá temetett egy fiatal balerinát. Hirtelen igazzá vált, amiről hónapokig beszéltünk, ha nem is minden részletében. Sokat gondolok rá. Tiszta szívből remélem, hogy mihamarabb felépül.
KULTer.hu: Lina mellett megjelenik a férfi, aki sérülések nélkül megússza a balesetet. Mit gondolsz, egy ilyen helyzetben hogyan lehet jól reagálni? Egyáltalán lehet ennek a két embernek közös jövője?
Én hiszem, hogy igen, de ez egy borzasztóan nehéz kérdés. Mit tennél ebben a helyzetben? Magadat mentenéd vagy visszafordulnál? Képes lennél életed végéig szeretni valakit, aki örökre a segítségedre szorul? Lenne elég erőd ahhoz, hogy rád támaszkodjanak? Elképesztő súly nehezedik mindkettőjükre. Az biztos, ha a nő magára marad, az talán több fájdalmat jelent, mint ami emberileg elviselhető.
KULTer.hu: Ahogy a darabban, úgy a próbákon sem állhattál fel. Milyen élmény volt, hogy a lábaidra nem hagyatkozhattál?
Rájöttem, hogy
a fájdalom és a gyász nem a látható, hanem a hétköznapi, praktikus dolgokkal kezdődik.
Az előadás alatt jó szorosan be vagyok tekerve egy fásliba egészen derékig, ami miatt valóban nem tudok mozogni. Mivel nagyon hosszú ideig tartott ezt rám tekerni, a próbák közötti tizenöt perces szünetekben sokszor döntöttem úgy, hogy inkább benne maradok. Emlékszem, amikor először történt: a próbaterem szépen lassan kiürült, az emberek elszivárogtak, és beállt a csend. Hirtelen egyedül maradtam. Rájöttem, hogy ha akarnék sem állhatnék fel csak úgy, nem szaladhatnék el egy pohár vízért, mert meg kell várnom, amíg valaki visszaér és segít. Ez a felismerés, vagyis a kiszolgáltatottság érzése mély nyomot hagyott bennem.
KULTer.hu: A Balfácánt vacsorára című vígjátékban Marléne szerepét vetted át. Milyen beállni egy már futó előadásba?
Nem könnyű! Jó esetben egy előadás próbafolyamata hat hétig tart, míg egy szerepátvétel csupán pár nap. Sőt, ha lebetegedik valaki, olyan is van, hogy egy kollégának csupán órái vannak beugrani a helyére. Ezek sűrű helyzetek, azonnal kell tudni mindent, és nem illik nagyot hibázni. Stresszes és félelmetes tud lenni, amikor két próba meg egy videó alapján kell méltó partnerévé válnod a kollégáidnak, akiknek egy egész próbafolyamatuk volt érlelni az alakításaikat. Az egész olyan, mint egy ritmusjáték, mintha kottából játszanánk, ahonnan azonnal kihallatszik a hamis hang.
KULTer.hu: Ha nem beugrás, akkor hogyan készülsz egy-egy új bemutatóra?
Nagyon rég volt bemutatóm sajnos, egyre kevesebb lehetőség adódik a válság és az egyéb politikai helyzetek miatt. Pont pár napja törölték az egyetlen megmaradt munkámat az évben, mert a rezsi felemésztette a színház terveit. Mostoha időszak következik a színészek számára is.
Egyébként, általában, amikor van munka, én
nagyon szeretem a kezdés előtti szakaszt, amikor még csak készülök, álmodozom és várom az olvasópróba napját.
Ilyenkor szeretek utánaolvasni az adott anyagnak, gondolok itt a témára, a konkrét korszakra, amiben játszódik a történet, vagy a személyekre, ha azok egyáltalán léteztek. Külföldi darab esetén előveszek több fordítást is, mert segít közelebb kerülni a szerző szándékaihoz. Nem mellesleg a kötelező szövegkiemelő vásárlás is a rituálé része, mert ugye, nem mindegy hogyan lesz kihúzva az a szöveg, meg kell találni a méltó színt!
KULTer.hu: A napokban derült ki, hogy A besúgó című sorozat, amiben Adélt játszod, felkerül az új magyar streamingszolgáltatóra, a SkyShowtime-ra. A sorozat óriási siker. Mit gondolsz, mi lehet a siker titka?
Szerintem a titok abban áll, hogy ez egy magyar történet. Általában itthon, ha forgatnak egy sorozatot, az kilencven százalékban valójában egy külföldi produkció, amit megvesz a csatorna, lefordít magyarra és kisebb változtatásokkal, de egy az egyben bemutatja. Ilyen például az RTL-en A Tanár (Der Lehrer) és A Séf meg a többiek (Кухня), a TV2-n a Hazatalálsz (Čista ljubav) vagy az HBO-n a Terápia (בטיפול) valamint az Aranyélet (Helppo elämä). Ezek mind licenc-sorozatok. Azt érzem, számít, hogy A besúgó, vagy a most debütáló Jimmy-sorozat is egy teljesen magyar gyártású produkció, vagyis az írótól, a témán át a színészekig minden részlete magyar, amihez ha különböző jelleggel is, de mindannyian kötődünk, és akarva-akaratlanul elkezdünk beszélgetni róla.
KULTer.hu: Mit gondolsz Adélról?
Hogy nehéz megítélni, mi történik benne. Nem tudjuk egyértelműen jó vagy rossz embernek nevezni, hiszen nincs is ilyen. Szerintem maga a sorozat is többek között erről szól. Látunk egy embert, aki hazudik, besúgja a másikat, árulkodik vagy fejet hajt a rendszernek, viszont látunk egy olyan embert is, akinek van egy beteg öccse, egy beígért jövőképe vagy szerelme, akit félt. Ugyanúgy szerelmesek, ugyanúgy félnek, ugyanúgy céljaik vannak, ugyanúgy meglepetéssel hat rájuk egy-egy szituáció és néha rosszul döntenek. Szerintem Adél is ilyen. Jó üzenet lehet az embereknek, hogy
igyekezzenek mindig jól dönteni, de ne ítéljék el magukat, vagy mást, ha nem sikerült.
KULTer.hu: A sorozatban a kortársaiddal játszottál együtt. Mennyire szokott össze a csapat? Tartjátok a kapcsolatot?
Abszolút. Hozzá kell tenni, hogy ez egy kicsi szakma, így mi, akik egyidősek vagyunk, ismerjük egymást. Ha nem is személyesen, de tudunk a másikról, látjuk egymást színházban. Viszont amikor elkezdtünk együtt dolgozni, ki tudtak alakulni szorosabb kötelékek. Sokat jelent, hogy együtt éltük meg életünk addigi legnagyobb munkáját, aztán sikerét, hogy tele volt plakátolva velünk még a villamos is, majd az elgyászolását, a teljes döbbenetet és most azt az örömet, ami az újraindulást jelenti. Egyébként az Index oldalán megtalálható egy podcast, amiben erről hosszasan beszélünk Szentgyörgyi Bálinttal és Borbély Ricsivel, rögtön azután, hogy kijött a hír.
Én nagyon örülök, hogy kialakult ez a közeg, ahol támaszkodhatunk egymásra, segítséget kérhetünk, akár szakmai kérdésekben is.
Ez egy szerencsés dolog. Kíváncsi vagyok, hol leszünk tíz év múlva ehhez képest.
KULTer.hu: Egy interjúban azt mondtad, az egyetemen kimaradt nektek a filmes oktatás, de a forgatásokon sokat lehet tanulni. Milyen hatással van rád, ha éles helyzetben, a „terepen” kell megtanulnod dolgokat?
Nehéz, mert az iskola arra való, hogy biztonságos környezetben, óvva minden külső véleménytől gyakorolhass, megtanulj próbálni, szerepet építeni, olyan színészi eszközökkel bánni, melyek később kelleni fognak. Hogy nézne ki, ha már az első órán bent ülne ezer néző? Semmit sem mernénk csinálni. Nem véletlenül nem engednek ki az első három évben az egyetemről dolgozni, mert muszáj, hogy megszilárduljanak az emberben ezek a dolgok. Viszont
a filmnél kénytelen vagy élesben tanulni, mert nem kapsz oktatást.
Vannak filmes kurzusok, de egyáltalán nem gyakoriak. A forgatásokon ezerszer jobban kell figyelni, kevésbé hibázhatsz, mivel fennáll a lehetősége, hogy nem fognak többé hívni. Ha kikerül a film, amiben szerepelsz és esetleg nem vagy benne jó, szarvashibákat követsz el, vagy nem látják benned a potenciált, nem adnak többet munkát. Én egészen pici szerepekkel kezdtem, és a mai napig, amikor elmegyek egy nagyobb szerep castingjára, mindig jelzem, hogy ha nem mellettem döntenének, pár mondatos szerepet is szívesen vállalok. Szeretek kint lenni a forgatásokon, szeretem figyelni az idősebb színészeket és a stáb munkáját. A besúgónál sokszor jártam ki úgy, hogy nem volt konkrétan dolgom, csak figyeltem. Sokkal jobban érzem, mit tehetek és mit nem, kinek a munkáját húzom keresztbe vagy segítem bizonyos mozdulataimmal. A forgatásokon érdemes nyitott állapotban, ébernek és rugalmasnak lenni.
Nagyon fontos megtanulni azt is, hogy színészként ugyan egy fontos fogaskerék vagy, de nem érsz többet vagy kevesebbet senkinél.
KULTer.hu: Ezt a színészi fejlődésed érdekében csinálod, vagy esetleg kipróbálnád magad akár rendezőként is?
Ezek nagyon komoly szakmák. Nem hiszek abban, hogy ha elvégeztem egy színművészeti egyetemet és találkoztam rendezőkkel, akkor a rendezéshez is értek. Ha érdekelne a rendezés, beiratkoznék egy színház- vagy filmrendező szakra. Nekem is fáj, amikor önjelölt színészek kapnak szerepet filmekben és színházakban, én sem akarom más szakmáját hígítani. Egyébként vannak a szakmának egyéb területei, melyek lenyűgöznek. Az egyik különösen, és ha minden jól megy, jövő ilyenkorra már túl leszek egy bizonyos iskolán és nem csak színészként dolgozom majd.
KULTer.hu: Sorozat vagy nagyjátékfilm?
Igényesség. Sokszor kérdeznek hasonlót, hogy sorozat vagy nagyjátékfilm, film vagy színház, komédia vagy dráma, zenés vagy prózai darab, de azt érzem, mindegy nekem. Onnantól kezdve, hogy valami minőségi, bárminek szívesen nekiállok. Viszont amikor valami silány vagy nincs mögötte fedezet, legyen bármilyen kedvelt műfaj, egyszerűen gyűlölöm csinálni.
KULTer.hu: Mikor mondtad először, hogy „Színésznő vagyok”?
Nem tudom. Nehéz erre mit mondani, mert ezt a kijelentést az álszerénység és az önhittség közé kell belőni valahova. Keveseknek megy.
KULTer.hu: Egy ideig a Spirit Színházban játszottál, ám onnan eljöttél. Mi volt a távozás oka?
Az a hely, az az állomás, ahol majdnem mindenki egyszer megfordult már, majd fejvesztve menekült. Pár évvel ezelőtt Tom Hanks tartott egy kurzust Budapesten. Azt mondta, hogy egy színésznek karrierje első pár évében érdemes minden feladatot elvállalnia, hogy később felelős döntéseket tudjon hozni. Nos, nekem a Spirit Színház volt ez az első pár év.
KULTer.hu: Tavaly a Jurányi Házban bemutattátok a Madárhegyet. Ebben egy anyukát játszottál. Mit gondolsz az anyaságról?
Keresem a dramaturgiai pontot, ahol ki tudok úgy szállni egy időre a munkámból emiatt, hogy vissza is tudjak jönni.
Nyilván sok kérdés felmerül. Például az anyagi biztonság kérdése. Annyira illékony egy színész helye a szakmában. Vannak olyan színésznők, akik bátran otthagyhatják a színházukat, mert biztosak lehetnek benne, hogy várják őket vissza, de ezekért a helyekért nagyon meg kell küzdeni. Kíváncsi vagyok, nekem megadatik-e ilyen. Az egyetemen arra treníroztak minket, és a szakma is ezt vallja: a színház az első. Szerintem ez nem is egészséges és nem is tartható hozzáállás. Kíváncsi vagyok, mi történik, amikor felborul.
KULTer.hu: A Madárhegy egy kísérletező, alternatív előadás. Mennyire állnak közel hozzád az ilyen jellegű produkciók?
Nagyon. Az egyik kedvenc időszakom az egyetemi évek alatt az volt, amikor a Színművészeti Egyetemen együtt dolgoztunk az akkori Marton-osztállyal és Bagossy László rendezőosztályával Moliére-drámákon. Mindenki dolgozni akart, kipróbálni ezer dolgot, mielőtt arra az egyre jut, amit megmutat. Hajnalig fejtegettünk egy-egy mondatot, és bármilyen is lett a végeredmény, úgy éreztem, lelkileg sosem voltam olyan gazdag, mint abban az időszakban.
KULTer.hu: Mostanában keresed az ilyen lehetőségeket?
Nagyon örülnék neki, de sajnos egyre kevesebb van. Illetve az alternatív színházak helyzete is egyre mostohább. Hiába számít megkerülhetetlen szellemi műhelynek a Szkéné Színház, a Trafó vagy a Jurányi, ha nem kapnak támogatást és egyre kevesebb előadást tudnak létrehozni.
Hiába láttam életem legszebb pillanatait ezeken a helyeken, valamiért nem hálálja meg nekik az élet,
pedig mindenkinek látnia kellene Pintér Béla vagy a Forte Társulat előadásait, Mucsi Zoltánt a III. Richárd betiltva című darabban, az Utas és Holdvilágot a Trafóban vagy a Peer Gynt-öt a Stúdió K-ban.
KULTer.hu: Mi az, amit szerinted az embereknek meg kellene tanulniuk egymásról?
Azt, hogy komplexebben lássuk egymást. Többek között erről írtam a szakdolgozatomat, hogy
hajlamosak vagyunk a gyerekmesékből megtanult toposzokban látni egymást.
Akkor még a gonosz boszorkányt, a jótündért, a szegény lányt, a nagyképű herceget vagy a csúnya szörnyeteget ismertük, felnőtt korunkra ezek cifrább, de semmiképpen sem bonyolultabb megfelelőit látjuk egymásban. Miért nem hisszük el, hogy senki nem írható le egy általános tulajdonsággal, mint gonosz, ostoba, csúnya vagy naiv? Ezer és ezer apró oka van már egyetlen mozdulatnak is, nemhogy szónak vagy egy egész személyiségnek. Figyeljünk egymásra és próbáljuk megérteni, mi történik bennünk és másokban. Ne alapszíneket lássunk, hanem a tengernyi árnyalatot.
A borítófotót Forgács Bea készítette.
