Rodrigo Sorogoyen új filmje virtuóz módon ötvözi a lélektani dráma és a thriller kódrendszerét, az elegyet pedig végül még egy inváziós narratívával és egy igen erős karaktertanulmánnyal is kiegészíti. Komplex, aktualitásokra is reagáló, húsba vágó filmélmény.
Egy helyi kocsmában kezdünk, ahol az emberek dominóznak, beszélgetnek, és láthatóan már senki sem az első pohárnál tart. Az udvariassági köröket futják, de azon a módon, ahogy itt szokás:
minden mondat végén ott egy káromkodás, minden szó mögött elfojtott indulatok és egy egész élet fájdalmai húzódnak meg.
Sokáig nem is értjük pontosan, miről folyik a társalgás. Szóba kerül egy „Francia”, akit csak a ragadványnevén hajlandóak megemlíteni, valamiféle erőmű, amit mégsem itt építenek meg, és a kamera szépen lassan megtalálja Denis Ménochet karakterét, Antoine-t, aki pontosan tudja, hogy minden megmozdulására árgus szemekkel figyelnek a helyiek.
Kiváló jelenettel indul tehát Rodrigo Sorogoyen új filmje, amely azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy szinte az összes fontosabb díjat elhozta a spanyol filmes csúcsgáláról, a Goya-díjátadóról.
Sorogoyen az évek során elsővonalas európai szerzővé nőtte ki magát.
A Stockholmmal klasszikus beszélgetős, identitáskeresős első filmmel startolt, majd kifejlesztette önálló szerzői világát, amelyben az aktualitásokkal kapcsolatban is tudatos, alapvetően lélektani történet zsánerelemekkel keveredik. Midcultról beszélünk tehát, de jóval inkább a szerzői végpont felé eltolva.
A Szörnyetegek az alkotói pálya teljesen logikus folytatása, minden elemében nagyon kiérlelt munka, aminek az erejét csak növeli, hogy valós események inspirálták. A film története szerint Antoine és Olga (Marina Foïs) értelmiségi francia házaspár, akik nagypolgári életüket hátrahagyva egy kis galíciai városban telepednek le.
A helyiek látszólag be is fogadják őket, ám éles vita alakul ki, mikor egy nagy cég a falucskába akarja telepíteni a következő szélturbináját.
A helyiek örülnek a könnyű pénz lehetőségének, Antoine-ék viszont látják ennek a kizsákmányoló mivoltát, és azt is, hogy a beruházás milyen hatással lehet a természeti kincsekre. Végül elég embert győznek meg, és leszavazzák az építkezést, ám szomszédjaik (Luis Zahera és Diego Anido) haragját ezzel végleg kivívják.
Az alaphelyzet egészen briliáns. Sorogoyen fog egy teljesen hétköznapi, tényleg az újsághírekből ismerős alaphelyzetet, amiben gyakorlatilag minden korunkat érintő dilemma megjelenik.
Van szó kulturális identitásokról, választott és valós otthonokról, férfi-női szerepekről, generációs konfliktusról,
mindezt pedig egy ökológiai probléma kapcsolja össze. A film működésmódja igencsak hasonlít arra, amit Cristian Mungiu taglalt egy nemrég készült interjúban. A köznapi hírek nem arra szolgálnak egy igazán jó rendező számára, hogy szó szerinti adaptációt készítsen belőlük, sokkal inkább azt mutathatják meg, hogy milyen problémák foglalkoztatják az embereket a mindennapokban, hol vannak a jól ismert törésvonalak a társadalmunkban.
A Szörnyetegek tökéletesen tapint rá ezekre, miközben alapvetően mégiscsak a „rém” konstruálásának módozatait mutatja be. A film egy helyi népszokást idéz fel, amely során levágják a vadlovak sörényeit, mert így próbálják betörni őket.
A domesztifikálásnak ez egy nagyon egyértelmű allegóriája, ám Sorogoyen mintha épp ennek a lehetetlenségéről akarna beszélni,
ráadásul több szinten is. Egyrészt nyilván ez a folyamat is az ember bűne, másrészt a történet folyamán minden szereplőről lekerül a kultúrmáz: a helyi testvérpár már az első pillanatokban sem válogat az eszközök tekintetében, de idővel Antoine sem gondolja meg kétszer a tettlegességet. Bárkiből, bármikor lehet ellenség, mert azok a reflexek, amivel azzá tesszük a másikat, a létező legmélyebben ivódtak belénk.
A film könnyen eshetne a sztereotipikus vidékábrázolás csapdájába, ám nagyon sok ponton épp a kultúrfölényt tematizálja, pontosabban azt, hogy visszaélhet-e a francia pár a műveltségével, a felmerülő témákra való jelentősebb rálátással. Egyáltalán,
ha el is fogadjuk, hogy ők komplexebben látják a turbina kérdését, van-e joguk meggyőzni a többséget a saját igazukról?
Merthogy időközben kiderül (és ezt kis túlzással még Olgáék is elismerik), hogy a másik két ellentétesen szavazót is ők befolyásolták, egyébként egyhangú lett volna az eredmény.
Sorogoyen végig lebegteti ezeket a kérdéseket. Értjük, hogy Olgáéknak minden bizonnyal igazuk van, ugyanakkor azt is látjuk, hogy
jelenlétükben a helyiek szempontjából kétségtelenül van valami gyarmatosító.
Ami ugyanis számukra egy vágyott vidéki idill, az másoknak a mélységes mély kilátástalanság. Ezen nézőpontok találkozása pedig egy egészen bravúros jelenetet eredményez. A kamera tisztes távolból, már-már steril módon középre helyezkedve mutatja meg a két ellenség utolsó beszélgetését. Sokáig úgy tűnik, van esély a békére (nyilván ezt is szeretnénk látni), de ez csak időleges, mert ezeket az ellentéteket racionális módon nem lehet megoldani.
A Szörnyetegek felmondja a klasszikus thrillerszabályokat, hiszen a „nagy leszámolás” nagyjából a második felvonás végén következik be, és ettől fogva nem annak az utóhatásai kerülnek középpontba, hanem az addig szinte csak rezonőrként jelenlévő Olga. És ez az a pont, ahol az új Sorogoyen-mozit már nem egy feszes, jó ízléssel elkészített műfaji darabnak kell tekintenünk, hanem valódi mesterműnek.
A rendező ugyanis az utolsó fél órában egy szinte metafizikai tanulmányegyüttest vonultat fel,
amelyben a hely már nem egy konkrét lokáció lesz, hanem egy absztrakt tér, ami szinte Tarr Bélát idéző módon tartja fogva az embert. Olga ugyanis egészen különös módon dolgozza fel a film kulcseseményét; egyszerre lesz rabja, és próbálja teljesen figyelmen kívül hagyni. Alkalmazkodik az új rendhez, szeretne túlélni, és legfőképpen hallani sem akkor arról, hogy elhagyja a falut.
Pedig lánya (Marie Colomb a rövid mellékszerepben is fantasztikus) minden erővel próbálja őt meggyőzni. Ezekben a párbeszédekben Olga talajvesztésén túl a generációs különbségek (nem teljesen egyértelmű, de Marie valószínűleg a szülei elleni lázadásként hamar belesodródott egy kudarcos kapcsolatba, így fiatalon szült gyereket) és
a családon belüli konfliktusok is nyilvánvalóvá válnak,
utólag sok mindent megértünk a két főszereplő motivációjával kapcsolatban. Őket ráadásul kiváló színészek keltik életre: Denis Ménochet minden testtartásából a lemondás és az új élet reménye árad,
amit pedig Marina Foïs csinál az utolsó 20 percben, az valódi színészi magasiskola
(csodálatos például, ahogy a zárójelenetben, a megváltás pillanatában megenged magának egy alig néhány másodperc erejéig látható félmosolyt).
A Szörnyetegek kiváló film, amely akár hidat is képezhet az egyes nézőcsoportok között:
a művészmozi-veteránoknak és a nyitottabb plázalátogatóknak is tökéletes szórakozást nyújthat,
még akkor is, ha biztosan nem jókedvűen sétálunk majd ki a teremből.
Szörnyetegek (As bestas), 2022. Rendezte: Rodrigo Sorogoyen. Írta: Isabel Peña és Rodrigo Sorogoyen. Szereplők: Marina Foïs, Denis Ménochet, Luis Zahera, Diego Anido, Marie Colomb. Forgalmazza: magyarhangya.
A Szörnyetegek a Magyar Filmadatbázison.
