Kevés hálátlanabb feladat van a rangsorállításnál, legfőképp mert valami mindig kimarad belőle. Előre érdemes tisztázni azt is, hogy mit jelenthet, ha a 2022-es év verseskötetei között válogatunk. Tekinthetünk rá számvetésként annak kapcsán, hogy az adott időszakban milyen témák és poétikák váltak láthatóbbá. Ami számomra például feltűnt, hogy az év verseskötetei között több is akadt, amely bátran nyúl az avantgárd, neoavantgárd eszköztárához (Tandori vagy Szőcs Géza például gyakori hivatkozásai az itt kiválasztott köteteknek). Érdemes szót ejteni arról is, hogy számos költészet a posztironikus szemlélődés, a történelem allegorikussága és a modernség előtti kulturális hagyományok felé indult, amikor a politikai líra érvényes beszédmódjait kereste. Az utóbbi évek radikálisabb formai és tematikai újításaihoz képest (amelyeknek többek között a poszthumanizmus esztétikai dimenziója is utat nyitott) körvonalazódni látszik egy eltérő költészeti irány, amelynek líranyelve a metareflexió visszaszorításával, klasszikusabb műfaji és poétikai hagyományokból építkezik. Elnagyolt körkép, ennél többre nem is vállalkoznék.
Nyilvánvaló, hogy egy ilyen lista a tévedés lehetőségének tudatában készül. Szükségszerűen és sajnálatosan nem reprezentatív, szerencsére azonban nem is kizárólagos. Az egyes kötetekre vonatkozó kommentár kevesebb mint kritika, de semmiképp nem egy „10 verseskötet, amelyet érdemes elolvasnod, ha még nem tetted volna” jellegű ajánló – még ha persze utóbbi óhatatlanul is magától értetődő olvasási mód. Én inkább olvasónaplóként szeretnék gondolni erre az írásra. Azoknak a versesköteteknek a szemléjeként, amelyek számomra bizonyos okoknál fogva emlékezetesek maradtak; éppen ezért a lista sok más személyes olvasónaplóval összevethető és tetszés szerint alakítható.
10. Deres Kornélia: BOX (Jelenkor)
Deres Kornélia verseskötete a tudat mélyére való alámerülés, amelyet gazdag képi világa és groteszk humora tesz emlékezetessé. A BOX kötetcím többjelentésessége magában hordozza a kötet két legfontosabb pillérét. Egyrészt jelentheti a dobozként önmagára záródó, rossz mintákat elsajátító, önkorlátozó pszichét, illetve az ökölvívást, amely figurálisan éppen a korlátok és berögződések leküzdésére utal. A kötet poétikája szorosan kötődik a Bábhasadás verseinek működéshez, amennyiben a fogalmi gondolkodással szemben a szabadabb asszociációk, a sűrűn szőtt motivikus háló, az emberi test szétíródása és az erőteljes látvány határozza meg a szövegek felépítését.
Az olvasó a lírai énnel együtt különféle imaginárius terekbe érkezik,
ezekben az álomszerű erdőkben, vulkánokban és tengermélyekben pedig elfojtások és traumák rejtélyes manifesztációival, a beszélő privát mitológiájának izgalmas alakjaival találkozik, ahogy ez már a kötetnyitó versben is megjelenik: „Lazítsd a nyelved. // A tudat elé beparkol egy karaván: / majomfejek burnuszban, bagolycsőr / vörössel kenve, bivalylihegés, / bronztunika, totemkacaj.”
Analízis és magyarázatok keresése helyett tehát szürreális jeleneteket kapunk, amelyek tág teret engednek a pszichoanalitikus, biopoétikai és referenciálisabb olvasatoknak egyaránt. A családtörténeti szál mellett (amelynek egyébként legszebb verse a toxikus apa elengedéséről szóló Gyanúsan könnyed: „Marcangolt hely. Véresre karmolt múltak alatt / nem kereslek többé. Menj tovább, apa.”) a nagyobb struktúrákban,
a nemzeti és irodalmi közegben működő káros minták is reflexió tárgyaivá válnak.
A záróversben szerepel egy mondat: „A művészet eredetileg a rossz, kártékony erők / elleni misztikus harc eszköze volt”. Deres Kornélia kötete ehhez az archaikus mintához tér vissza azáltal, hogy a beszélő nem passzív elszenvedője a saját szorongásait szimbolizáló képeknek. A nyelvivé tétel az önmaga és félelmei feletti hatalom visszaszerzésének kulcsa, amely a kötet címéhez hűen gyakran a fizikai küzdelem termékeny és humort sem nélkülöző metaforájába sűrűsödik: „Beugrik, a múltkor arról beszéltél, hogy kirúgtad / valaki szívét a helyéről. Nem lep meg. Látom, / hogy izmos a lábad. Félkörívben csattan / az ostor. Ez kell nekem is, / izmos kis harag, kifordítani / a befelé harapót” (Izmos). A burjánzó, enigmatikus képek lendületével, a beszélő szokatlan harciasságával, valamint a psziché tágabb társadalmi keretekre való kivetítésével a BOX szerencsésen elkerüli, hogy a versek túl privátnak hassanak – ez pedig a traumaköltészeten belül elismerésre méltó teljesítmény.
9. Fekete Richárd: Módosítás (Scolar)
A Módosítás (amely jelentős változás Fekete Richárd eddigi költészetéhez képest is) a hitvesi, szerelmi líra kora-újholdas és népi szürrealista poétikákon keresztüli rehabilitációjaként olvasható. Az ütemhangsúlyos verselés, a rímes megoldások, ismétléses szerkezetek, valamint az érzelmileg erősen telített komplex költői képek használata, ez a klasszikus, iróniától mentes versépítkezés távolinak tűnik a kortárs líra metareflexív, különféle avantgárd eljárásokat is előszeretettel alkalmazó vonulatától. A Módosítás nem foglalkozik a megszólalás feltételeivel, távol áll tőle az ironikus, vagy akár a posztironikus hangoltság. A versekben ehelyett sűrű,
erősen szubjektív képeken keresztül rajzolódnak ki egy család szétesésének, valamint az újabb szerelem megtalálásának különféle epizódjai.
A kötet négy nagyobb egységből áll. Az Ünnep című nyitóvers a kötet alapszituációjának rögzítése mellett bemutatja a későbbi versekben is rendre előkerülő motívumokat, majd a Búcsú madárcsonttal-ciklus a házasélet megszűnésével járó elszigetelődés és magány invenciózus képeit vonultatja fel („Két tenger közé szorultam, / az egyik jobbról égetett, / a másik balról simogatott, / és nem tudtam eldönteni, / hogy melyik parton milyen őr áll.” – Megbocsátásról és nyugalomról). A legmeghatóbb darabok a „néma harmadik” miatt érzett felelősség, szeretet és bűntudat feszültségében létrejött költemények (Angyal; Nyár, fogantatás; Láthatás), melyek képi gazdaságukkal, keserédes hangoltságukkal a legelemibb érzelmeket képesek az olvasóból kiváltani. A kötetzáró Reggel-ciklus az új szerelem (a kötet motívumait végigkövetve az álomból való ébredés), vele együtt pedig a versbeszélő önmagára találásának történetét mutatja be.
A Módosítás legkiemelkedőbb darabja a kötet közepén elhelyezett Esküvői album,
amely nagy technikai tudásról tanúságot téve az esküvői fotózás zsánerének kifordításával, valamint az immár hamissá váló idilli múlt újraértelmezésének érzelmi telítettségével bizonyítja, hogy az esztétizálóbb, metareflexiót háttérbe szorító poétika ma is tud érvényesen szólni.
8. Horváth Eve: Privát idegenvezetés (Kalligram)
A Privát idegenvezetés sokkal több személyes önelbeszélésnél, habár a kötet címe és szerkezete valóban arra enged következtetni. Horváth Eve kötete három ciklusra tagolódik, közöttük álomszínek, egy-egy rövidebb, szürreális hatású vers olvasható.
A felkészülés fókuszában a versekből kirajzolódó alany felnövése áll, annak minden járulékával.
Olvashatunk szülőket, nagymamát, valamint falusi és lakótelepi életet ábrázoló verseket, a kamaszkor és a kamasz szexualitás mellett feltűnik a korafelnőttkori útkeresés, a nyugat-európai vendégmunkáslét. A gyakorlatok verseinek perspektívája szűkebb, egy szerelem töredékei jelennek meg, de találunk itt alanyisággal kapcsolatos, szerepeket váltogató metaverseket is: „vágódjatok / hanyatt, néma geometriák. lusta túloldalak. / végre számotokra is világos leszek. már rég elfelejtették, hány nézőpontból vagyok.” (jön egy utasszállítógép és végül elviszi mind –) A harmadik, földetérés ciklusban visszatérünk a gyerekkorhoz közeli környezetbe, madarak és kerti növények jelennek meg a versek hátterében; a korábbi témák helyébe a test romlandóságának, a kiszolgáltatottságnak kérdése lép.
A Privát idegenvezetés az élettörténeti szál ellenére nem egy versről versre növekvő, vagy az idővel rárakodó traumák terhe alatt megtörő egót mutat be; a narratív szerkezet csak vázat ad a kötetnek.
Az olvasó figyelmét sokkal inkább lekötheti az izgalmas versépítkezés. A barkácsolás hatásos példáit láthatjuk.
Az elsőre hanyagnak tűnő mondatokban idézettörmelékek tűnnek fel („lebuziznak az iskolában, micsoda szó ez. / az ember végül homo, itt elakadtam, többet nem jövök erre” – szabadulási kísérlet), a külföldön töltött időszakról szóló versek nyelvcserét imitálnak („daloltak az elszigeteltség / síri szaturnáliáin a bergkäse / savanykás szaga fogadta be őket / a butter és a milch állandó fehérsége” – sprachlosigkeit).
Horváth Eve kiválóan ért az ellentétes minőségek összeszerkesztéséhez.
Ezt bizonyítja például az anyám ha nyáron című vers egy részlete, amelyben a kert gondozása a destrukciós folyamatként elképzelt versírás párjaként működik: „a fűszálakba hexametert taposok és / leszedegetem a fáról a morfémákat, aztán lenyírom az udvarban / a barokk mondatszerkezeteket”. A kötet ezt a barkácsolást kisebb költői képeken keresztül képes a legjobban működtetni, a legalantasabban is megmutatva a fenségest és fordítva („mint húgykő a piszoárban, hajszálak a spagettimopon, / tapadnak rám az éjszakák” – tekercs). Bár a kötet olykor túl hosszúnak tűnik, a lendületes, mondhatni pimasz versnyelv, a Tandorit idéző, üdítő nyelvjátékok, a szerencsésen eltalált, mocskos-magasztos képi világ és a mértékletes alanyiság miatt a Privát idegenvezetés 2022 egyik emlékezetes verseskötete.
7. Szőcs Petra: A gonosz falu legszebb lakói (Magvető)
A gonosz falu legszebb lakóinak a megjelenésekor nagy fókusz került arra, hogy a kötet a közelmúlt járványhelyzetét dolgozza fel. Szőcs Petra költészete azonban azután is izgalmas és lebilincselő olvasmányélmény marad, hogy a valóságunkat egyre-másra érő sorscsapások miatt félelmeink helyébe újabbak léptek, a közösségi emlékezeti idő pedig vészes gyorsasággal rövidül.
A kötet maradandóságát elsősorban a versek által felépített világ különössége szavatolja. Az elsőre akár valóságosnak tűnő vershelyzetek jellemzően szürreális képekben folytatódnak. E kiismerhetetlen, ésszel (már) nem magyarázható világban pedig a népi hiedelmek irracionalitása válik az életvitelt szervező struktúrává. A kötet szürreális világa a harmadik ciklus tizennégy „arcképében” csúcsosodik ki, az itteni versek többségében a filmszerű beállításokon, tárgyiasító kameralencsén keresztül láthatunk rá sejtelmes portrék sziluettjeire: „csak magát látja, ahogy háttal távolodik a tükörben, / kezében piros lámpa kattog” (Shaya).
A jellegzetes atmoszféra a járványhoz kapcsolódó versekben is kiválóan épül fel. Az „amikor a konyhagépek is cserben hagytak minket, / közel voltunk ahhoz, hogy lefeküdjünk a csempére, / és soha többé ne keljünk fel” jellegű, egészen konkrét képek is mélyebb jelentésréteget kapnak azáltal, hogy egy modernség előtti világba helyeződnek át, ahol „füveket égetünk a tereken, mérges imákat mormolunk, / […] / a Sion hegyéért, mert elpusztult, rókák futkosnak rajta!” (Járvány).
Ugyan dominálnak a járványhelyzetet tematizáló szövegek, mégis mintha tágabb értelemben, a babonák természetéről is beszélnének.
A kötet tehát nem egyszerűen kigúnyolja a népi hiedelmeket – bár ennek kiváló példája a kultikus alakok bálványozását kritizáló Nem Gagarin utazott messzire, hanem az űr nagy című vers –, hanem a gyászfeldolgozásban betöltött összetett szerepüket kutatja, olykor egészen keserű képekhez jutva. A gyászversek visszatérő motívuma az elhunyt megszólíthatatlansága, amelyek közül a Protokollban (Szőcs Géza Értem, értem én versét parafrazálva) megrendítő módon ér össze az édesapa konkrét és irodalmi alakja: „Hagyta volna nálad azt a telefont, / […] / addig hívtunk volna, amíg fel nem ébredsz. / Semmi, semmi baja nem volt a szívednek.” Szőcs Petra könyve olykor ironikusan távolságtartó, máskor szívszorongatóan személyes hangon egy szürreális, rémálmokkal és különös szokásokkal teli, a középkori és modern kuruzslás változatait egybefogó világot mutat meg, amelyben érdemes elidőzni.
6. Fehér Renátó: Torkolatcsönd (Magvető)
A Torkolatcsönd alighanem 2022 egyik legkísérletezőbb költészeti vállalása volt, még ha ennek megfelelően óriási kockázat rejlett is benne. Fehér Renátó verseskötetében a beszédhibák,
a hallgatás és a nyelv széttöredezettségének változatos alakzatai által kérdez rá az írástudói felelősségre.
A kötet egyik legfontosabb kérdése, hogy ha az irodalom sem képes immár azok helyett beszélni, akik nem tudnak – mint ahogy azt Esterházy gondolta Tar Sándor írásművészete kapcsán –, akkor miképpen lehet teret hagyni a „bekussoltatottak & a hallhatatlanok / a mutisták & a némák” hangjainak. A képviseleti költészet válságából Fehér Renátó számára az avantgárd szövegszervező eljárásain, Becketten, Tandorin keresztül vezet kiút.
A kötet darabjai között találunk az elnémulást vizuálisan megjelenítő képverset, kézzel írt szövegeket, kottára feszített költeményt, a blackout poetry eszközével módosított talált tárgyat, áthúzott, roncsolt jegyzetet, naplóimitációt és szövegmontázst, amelyek formai megoldásaikkal reflektálnak kortárs valóságunkra, illetve a verseskönyv saját poétikai célkitűzéseire. Az experimentálisabb versek közül kiemelkedik a [ki-be-tűz-he-tet-len], amely a 2009-es tatárszentgyörgyi romagyilkosságot idézi meg, a vádirat és a helység adottságainak leírásából készült montázs a roncsolások, javítások és törlések által a történtek elbeszélhetőségének nehézségeit jeleníti meg.
A zene és képzőművészet területéről is merítő, radikális formai kísérletekkel élő szövegek (illetve A Magyar Irónia Háza alighanem korszakos költeménye) mellett
a személyesebb hangvételű Philtrum-ciklus tartalmazza a kötet legtöbb kiváló versét,
amelyek a születés zsidó hagyományát is megidézve („A felejtés angyala Laila, philtrumot suhint a magzat szájára, aki az egész Tórát elfelejti, épp mielőtt feltárulna neki a világ”) vet számot hol a beszédképtelenségből fakadó kiszolgáltatottsággal, hol a hallgatásban rejlő ellenállás lehetőségével: „Vétkesek közt cinkos, aki süket, diktálnak morált / a régiek. Fülsiketítő a hallgatásunk, és ők már / nem értik, hogy igenis siketüléssel kezdődik majd el.” (Philtrum VII).
A meglepő formai megoldások, az alaposan megtervezett kötetkompozíció, valamint az életmű korábbi darabjaival és az irodalmi hagyománnyal (Homérosztól Becketten át Kemény Istvánig) folytatott élénk párbeszéd gondolatébresztő kötetet eredményezett, még ha bizonyos esetekben a verseket létrehívó koncepcionális megfontolások a tényleges megvalósulásnál izgalmasabbaknak bizonyulnak is.
5. Peer Krisztián: Bizony (Jelenkor)
Peer Krisztián kötetének már a borítója is figyelemfelkeltő. A képen egy Kádár-korszakbéli dohányzóban(?) két takarítónő dolgozik, egyikőjük egy, a szoba sarkába montírozott bölényt törölget. A korántsem preparációnak tűnő állat loncsosságával, jól látható érdektelenségével kilóg a kép strukturált, és éppen megtisztítás alatt álló teréből. Ennek megfelelően
az idegenség, az oda nem illőség, a megkésettség jellemző témája a (bison/bölény szójátékot is kihasználó) Bizony verseinek:
„És egyszer csak megváltoztak / a szexuális közeledés keretfeltételei, / meghalt Esterházy, / és én itt állok tanácstalanul / egy csomó középszar régi verssel” (Más tolla).
A kötetben egyszerre van jelen a Kispál és a Borz Rezervátom című dalának magabiztos trappolása és a múlt romhalmazától megbabonázott történelem angyalának kétségbeesett szárnysuhogása. Az irodalomra vonatkozó metareflexiók állandó jelenléte mellett a kötet fontosabb témái közé tartoznak a gyerekkori élmények, a múlt szégyenletes epizódjainak emlékei, a pályatársakkal való kapcsolattartás, az alkoholizmushoz fűződő ambivalens viszony és a peremlét, amely az önmaga elátkozottságának tudatától fűtött költő toposzát rajzolja ki. A beszélő emlékezik, kertészkedik, ír az írásról, telefonon hívja pályatársait, él az általa megalkotott rezervátumban. Ahogy Peer eddigi költészetét, mostani kötetét is a személyes, pontosabban a legkellemetlenebb pillanatokat, legelesettebb helyzeteket is megosztó, önmagára is kíméletlenül reflektáló beszédmód jellemzi.
Lendületes „iramverseket” olvashatunk,
amelyeket a gondolatritmus mellett a Tandori költészetét idéző szójátékok, grammatikai törések, rímek és szellemes, ugyanakkor hol fanyar, hol pimasz bon mot-k teszik emlékezetessé: „a költészet pedig / az a kiapadhatatlan / anyamell, / amivel a jóllakott költő / viccből spriccel”. A Nagyarányú levelezés című versben írja Peer: „Kevesen maradtunk, / akik még mernek E/1-ben”. Még ha ez az állítás túlzónak, az önmitizálás egy tipikus példájának is tűnik, kiválóan beleillik a köteten végigvezetett kihalófélben lévő bölény számos irányba nyitott metaforájába. Másfelől a pornófilmforgatás jeleneteit felidéző Eszközhasználatot (amely valóban közelít Petri Hogy elérjek a napsütötte sávig című versének mércéjéhez), vagy a kötet második felének kertészkedést tematizáló verseit olvasva kétségtelen, hogy a Bizonnyal a kortárs alanyi költészet egyik legnagyobb mesterének kötetét fogtuk kezünkbe.
4. Vajna Ádám: egyébként is, mit akarhatott itt az őrgróf? (Scolar)
A címével komoly karakterszámot követelő egyébként is, mit akarhatott itt az őrgróf?-ot olvasva egyre biztosabb bennem a sejtés, hogy Vajna Ádámé a fiatal kortárs magyar líra egyik legizgalmasabb, egyben talán legszórakoztatóbb költészete. Az új kötet követi az Oda főbb poétikai tendenciáit, amennyiben az …őrgróf? jellemzésekor is szerepet kap a komolyság és tragédia játékos banalitással való lefokozása, a történelmi és kulturális toposzok invenciózus keveredése, a tér és időbeli koordináták fellazítása, a perspektívák és regiszterek váltakozása, valamint irodalmi allúziók és popkulturális utalások merész kezelése, amely leginkább Tolnai Ottó vagy Szőcs Géza költészetére emlékeztet.
A kötet a tartalomjegyzék szerint négy ciklusra tagolódik. Az első egység (magyar jakobinus) versei a történelmi minták továbbélésének és elbeszélésének kérdését járják körül, a juhász a szamáron című ciklus a történetmesélés látszatát fenntartva egy vidéki település mindennapjaiból mutat fel elliptikus életképeket. Az előző kötet címét, és értelemszerűen a műfajt is megidéző óda-ciklus versei pedig többnyire különféle perspektívákból, köztük a Vajna-költészetnek oly kedves ornitológus szerepéből (cabroncita), vagy Petri költészeti horizontjából (csapda) íródott szerelmes versek.
A kötet végén található a vers azon gondolkodik, hogyan válhatna kultikussá című szöveg egy hosszú autopoéma,
amelynek posztironikus hangoltsága („a vers megpróbál véletlenszerűen / választani egy kenyeret. / a vers ettől hihetetlenül / kísérletezőnek érzi magát.”) leginkább a kötet versei közé ékelt, parádés címekkel ellátott, bekeretezett jegyzetszerű kisformákkal mutat rokonságot.
Az …őrgróf? legnagyobb erénye, hogy a hagyományos, etikai állásfoglalásokat tevő politikai költészettel szemben (amelynek ironikus megidézéseiként olvashatók a keretbe foglalt szövegek) a groteszk képeiből és plasztikus karaktereiből áradó humor, valamint e pszeudohistorikus, makettszerű világ kiépítésén keresztül képes úgy beszélni történelemről és társadalomról, hogy közben nem tagadja el az irodalom megalkotottságát, hanem folytonosan rákérdez annak mibenlétére is. Ha a költőnek ugyan már le kell mondania a váteszszerepről, mert ő is csak „áll kezében tömött cekkerekkel”, akárcsak a többiek, attól még „kiút adódik a meneküléstől / függetlenül is”. Ez pedig az …őrgróf?-ban nem más, mint a kultúra törmelékeinek karneváli forgataga, amelyben „szárnyakat kap / egy szőrös férfifenék, női mellek / egy tátogó hal szájában. népi humor”.
3. Szálinger Balázs: Koncentráció (magánkiadás)
A Koncentráció bizonyos értelemben Szálinger Balázs eddigi költői pályájának kistükre. Egyfelől visszaköszön benne a legutóbbi két kötet (360o; 361o) sajátja, az antropológiai látásmódtól való távolodás, amely a tudományos beszédmód (geológia, geográfia, szociológia, urbanisztika) kifejezéskészletéből hozza létre az emlékezés különféle metaforáit. Amíg ez a technika a Zrínyiújvári dal című versben a múlt mítosszá válásának impozáns megjelenítésére szolgál („Ostrom után visszaalszik a táj, / Magára húzza az erdőtakarót. / A vár a mesék sorába áll, / Balladás ködöt tart fölé a mocsár.”), máshol a járványhelyzet miatti bezárkózás kísérteties képeit hozza létre: „Szuperterjesztő domboldal a víz / Túloldalán emberlerakódással” (Jánosnapon).
Emellett visszatér a korábbi kötetekből ismerős élesebb, de szintén valamiféle pszeudotörténeti, magánmitologikus keretbe helyezett politikai költészet. Így találkozhat össze például „A mélyelgő az nem egy tánc” sorban a Neurotic kultikus dalszövege a 18. századra emlékeztető szóképpel.
A politikusabb szövegek közül kiemelkedik a Vegyesvárosiakkal verődtem társaságba, amely 2022 versei között válogatva mindenképpen beférne a tízes listámra.
Ennek oka egyfelől – a kötet egészére egyaránt érvényes – nyelvi gazdagság. Megjelennek az átokbeszéd népi fordulatai („Ha meggyulladna, lánccal oltanák el!”), emellett pedig megférnek a banális és tragikus között ingadozó, ironikusan komoly képek is: „Nyalókázó lovag söpör a tájon át / Kardja jelkép megmozdít valamit / bennünk / […] / Az élén nehézfémbuzogánya élmény / De már nem sújt le.” Másfelől a vers érzékletesen és változatos formákban jeleníti meg a külső és belső emigráció tapasztalatát. A beszélő fejedelmére várva készül elhagyni hazáját, az ő számkivetettsége mellett (amely bizonyos értelemben a környezetével járó addigi terhektől való megszabadulást is jelenti) azonban olyan szellemileg, egzisztenciálisan és fizikailag is megcsonkolt, keserű múltba börtönzött szereplők tűnnek fel, akiket csak a mással szembeni gyűlölet képes felélénkíteni.
A zárlat beszédmódja már megelőlegezi a kötet Mikes Kelemen-verseit, az alternatív törökországi szonetteket,
melyek látszólagos könnyedsége, olykor groteszk humora mögött mindig megtaláljuk a kényszerű (belső) száműzetésben rejlő keserűség és felszabadulás kettősségét.
A Koncentráció kultúrtörténetileg széles terepen mozog, műfaji és formai kísérletezései, valamint következetesen végigvitt költői programja miatt – amelyben összesűrűsödik személyesség, politika, ökokritika és az alternatív 18. századi világ – az év egyik fontos köteteként tekintek rá.
2. Kustos Júlia: Hullámtörő (Jelenkor)
Kustos Júlia Hullámtörője nemcsak 2022 legizgalmasabb debütkötete, hanem korosztályának kiemelkedő költészeti teljesítménye is. Amíg generációján belül többségében az alanyiság különféle módozataival és modalitásával kísérleteznek, addig a kötet egészére érvényesek az Ismeretlen mester című vers azon sorai, amelyek a szerző halálának újbóli bejelentésével az alanyiságról, a referencializálhatóságról az irodalmi és kulturális hagyományba való ágyazódás módjaira terelik az olvasói figyelmet: „Halott vagyok, álruhás, ismeretlen mester, / az utókor semmit sem tehet. Richárdot / öcsémről mintázom, Jézust halott fiamról, / és a képen arannyal díszitett szarvval leszek én is.”
A Hullámtörő jellemzően női karakterek szerepverseinek sokaságát vonultatja fel. Számos olyan műfajra emlékeztető szöveggel is találkozhatunk, amelyek a modernség előtti irodalomból ismerősek: a [dús legelőiden] kezdetű vers olvasható a zsoltárparafrázis hagyományai felől, a rügy a klasszicista tanköltemény műfajának ironikus, a nemi viszonyokra élesebben reflektáló átirataként is érthető, de van például csonka, éppen a tanulságban elbizonytalanító parabola is (Gyíkút). Ezen műfaji hagyományok megidézését és az olykor archaizáló, ám mértékletes, fegyelmezett költői nyelvet sajátos formai megoldások ellenpontozzák.
A Hullámtörő ötletesen használja a sortörés eszközét (pl. „Azt mondják, a nép törhe- / tetlen, mint az alexandrinus”), illetve a tipográfiai lehetőségeket. A gyónásból átokszöveggé alakuló Egyformán szeret című vers például, amely a lengyel abortusztörvényt beszéli el egy lengyel nő perspektívájából, tipográfiailag kelyhet ábrázol.
A vizuális elrendezés értelmezése azonban tovább bonyolódik,
ha észrevesszük, hogy a kehelyforma szárában az „Ez háború! – To jest wojna!” egymással párhuzamosan futó mondatainak elválasztására használt törtvonal kirajzolja a lengyel tüntetéseken is használt villámot, így csempészve a nőiség egyik ősképébe a saját test feletti hatalom megőrzéséért vívott harc kortárs szimbólumát. Az ehhez hasonló apró nyelvi és tipográfiai játékok, a szelíden határozott beszédmód, a versek rejtélyes, modernség előtti mintákat alkalmazó világa, valamint a hatalom és nemiség viszonyának rétegzett megmutatkozása teszi a Hullámtörőt az év egyik kiemelkedő kötetévé.
1. Borbély Szilárd: Bukolikatájban (Jelenkor)
Számomra az év legmeghatározóbb kötetmegjelenése Borbély Szilárd posztumusz verseskönyve volt, amelynek szerkezetét még a szerző állította össze.
A Bukolikatájban számos darabját biztosan Borbély legnagyobb versei között fogják említeni –
az édesapát gyászoló, fájdalmasan gyönyörű Próteusz a pszichiátrián vagy a kötet függelékében helyet kapó, 2017-ben a Jelenkor Online-on a harminc legjobb vers közé választott Pegazus, szárnyak már most is ott van. Az életmű gondos kezelését jelzi, hogy a szerkesztők számos további szöveget helyeztek el a kötetben, mindenekelőtt Krupp József utószavát, amely értelmezői és filológiai megjegyzéseivel ritka magas minőségben segíti az olvasót a köteten belüli tájékozódásban.
A Bukolikatájban a Nincstelenekéhez hasonló paraszti világot jelenít meg, az antik mítoszok alakjain és történetein átszűrve. Az alcímmel ellentétben ez a táj, a kötetbéli Árkádia nem a könnyű életű pásztorok idilli otthona, hanem a munka által szigorúan szabályozott élet helyszíne, ahol az „istenek kora hajnalban keltek”, és amely az Et in Arcadia ego kifejezéshez híven nem mentes az elmúlástól sem. Borbély költészetében az egyéni emlékezet és trauma a premodern irodalomból vett mintákon keresztül egyetemes kérdések alapjává válik anélkül, hogy versei bármikor is közel kerülnének az univerzalizmus mindig gyanúsan semmitmondó kategóriájához.
A verseket különösen rétegzetté teszi, hogy elkerülik az antik mítoszok és a modern világ közti megfeleltetések egyértelműségét.
Az istenek csak nyomokban hasonlítanak kötetbéli megszemélyesítőjükre, az antik történetek csupán formát adnak az emlékezetnek, ősmintákat mutatnak fel, amelyek összetettebbé teszik a versek jelentését. A Graiák ősz haja például Perszeusz és Medúza történetét beépítve egyszerre szól a nélkülözés és a vágyakozás kettőséről, az öregedésnek való kiszolgáltatottságról, a háború emlékezetéről, illetve Borbély szüleinek megrázó haláláról. Az évek kuporgatásából megvásárolt rosszul foncsorozott tükör így válik végül a vers zárlatában Medúza tekintetének hordozójává: „az alvilágnak ez a hideg szeme látta a képet, / amelyet az anyám látott legutóbb, mint az utolsót még az időben. / És ősz haja akkor ragadt be a sebbe, amely a sorsot el- / kerülni nem tudó szép koponyáján kivirágzott”.
Borbély Szilárd utolsó verseskötete a szerző tragikus halála utáni kultusztól függetlenül is az év legfontosabb megjelenése volt számomra. A brutalitás és az otthonosság képeit megkapóan egymás mellé helyező, az antik mítoszokat közhelyektől mentesen aktualizáló, a személyes tragédián túl is releváns kérdéseket felvető, nagyszerű versek ezek.
A borítófotót Varga Ákos szerkesztette.
