Az Irodalmi Magazin néhány szerzői életmű (Hajnóczy Péter, Oláh János, Petőfi Sándor, Kassák Lajos) köré szervezett tudományos ülésszak (és lapszám) után újra tematikus jellegű konferenciát hirdetett, hasonlóképpen a tavaly februári Irodalom és tudomány című rendezvényhez. A lap idei második konferenciája középpontjában a kert és az irodalom kapcsolata állt.
A rendezvényen elhangzott előadások a kert mitológiai, metaforikus jelentésrétegeit, valamint irodalom- és kultúrtörténeti vetületeit, részben antropológiai és (bio)politikai vonatkozásait járták körül.
A téma aktualitását nehéz volna alábecsülni:
az elmúlt évek – különösen a kortárs líraértés területén érvényesülő – népszerű, virulens megközelítései (biopoétika, zoopoétika, critical plant studies) és kultúraelméleti diskurzusai (posztantropocén, kapitalocén kor, poszthumanizmus stb.) alapot biztosítanak egy olyan régi tradíciókra visszatekintő jelenségcsoport újszerű vizsgálatához, mely magában hordozza a természet közvetlen megtapasztalását, illetve az emberi megismerés (és beavatkozás) különböző módozatait.
A konferenciát szokott módon egy kerekasztal-beszélgetés nyitotta, melynek részeként szó esett a kertkultúrát és az irodalomtörténetet éppúgy magába foglaló tágabb diszciplináris keretekről: élettudományokról, humánökológiáról, filozófiai antropológiáról. Az Irodalmi Magazin szerkesztője, Pataky Adrienn által vezetett beszélgetés résztvevői Géczi János biológus, költő és képzőművész, Lányi András filozófus, humánökológiai szakember, valamint Lőrincz Csongor irodalomtudós, a Humboldt Egyetem magyar tanszékének vezetője voltak.
Pataky Adrienn első kérdése arra irányult, hogy ki-ki milyen módon jutott el a maga által választott kutatási terület(ek)hez, némi fogalomtisztázást is szükségessé téve a felvonultatott részdiszciplínákat illetően. Lányi András, az ELTE humánökológia mesterszakának alapítójaként arról beszélt, hogy
a humánökológia tulajdonképpen nem új tudomány (amint fogalmazott: „nem egy interdiszciplináris blöff”),
hanem inkább értelmezési keret, amely természet és emberi világ kapcsolatát a fenntarthatóság szempontjaival együtt igyekszik megközelíteni. A kutatási terület iránti elköteleződése kapcsán az 1986-ban alapított, majd 1988-ban újraindult Liget folyóirat által – épp a Petőfi Irodalmi Múzeumban – rendezett esteket említette inspirációként a kilencvenes évekből. Lőrincz Csongor számára az antropológia és a kultúratudomány nehezen meghatározható, számos irányból megközelíthető területeit voltaképpen egy filozófiai emberfogalom köti össze, melynek vizsgálatában az emberkép – különböző társadalmi vagy technológiai, gazdasági, klimatikus folyamatok hatására történő – változása a leginkább izgalmas. Meghatározó ez a kortárs biopoétikai érdeklődésben,
visszahat az irodalomra, a nyelv eseményszerűségére is.
A Szegedi Tudományegyetem biológia szakján végzett Géczi János azt is hangsúlyozta, hogy a humánökológiát (vagy leánynevén: humánetológiát) leginkább az élettudományok részeként érdemes meghatározni. Olyan területként, amely némileg árnyalni tudja a humán- és a természettudomány elválasztottságának túlságosan is rögzült képzetét.
A következő körben Pataky Adrienn azt kérdezte a résztvevőktől, hogy vajon milyen okai lehetnek a természethez, az állat- és növényvilághoz fűződő viszony felértékelődésének. Olyan (magyarul is olvasható) könyvsikerekre utalt, mint A fák titkos élete (Peter Wohlleben), a Zöld forradalom (Stefano Mancuso) vagy Az élet szövedéke (Merlin Sheldrake), de megemlítette a témának a kortárs magyar irodalomban jól látható aktualitását is (például A ránk bízott kert, szerk. Péczely Dóra, 2021; Németh Gábor Dávid: Lebegő arborétum, 2022). Lányi elsősorban a filozófiai problémaként értett természet kultúrtörténete felől közelítette meg a kérdést. Hangsúlyozta, hogy minden kornak megvan a maga meghatározott természetképe, de
a környezethez fűződő felelős viszony alapvetően a késő modernitás, a 20-21. század terméke.
Géczi arra hívta fel a figyelmet, hogy akár a régebbi korok szövegeit olvassuk, akár mai irodalmi műveket forgatunk, igazából keveset tudunk meg az adott kor állat- és növényvilágról. Hiszen ezek az írások – amint a fenti könyvcímek is sejtetik – alapvetően antropomorf szemléletet tükröznek, az emberről akarnak (vagy tudnak) szólni. Ugyanakkor nem magától értetődő az, hogy a természet mibenlétéről való gondolkodás az ismert tudományos világképnek megfelelően történik. A modern tudományfelfogás csak az utóbbi 300 év terméke, és a mai környezetünkre irányuló megnövekedett figyelem akár ehhez képest is előidézhet (vagy feleleveníthet) alternatív viszonyulási formákat. Lőrincz szintén a történetiség fontosságára hívta fel a figyelmet. Utalt arra, hogy a középkorban nem létezett modern értelemben vett emberkép, amelyből kiindulva meghatározható lett volna az embertől elkülönülő természet.
Éppen ezért jelentős fordulatot hozott a reneszánsz humanizmus korszaka,
mely felfedezte magának a természetélvezetet, illetve a 18. század vége is, mely a filozófiai antropológia létrejöttének időszaka. Mindkét történeti fejlemény hatással van napjaink környezetről alkotott elgondolásaira.
A beszélgetés ezt követő része már kifejezetten a kertfogalom megragadását vette célba. Lányi a Bibliára utalt, melyben a kert az ember „saját világaként” jelenik meg, s amely hagyomány alapján az „emberhez méltó élet” szimbólumaként értelmezhető. Emellett azt is kiemelte, hogy
a kertek létrehozásának célja ökológiai szempontból a bioszféra sokszínűségének fenntartása és növelése volt.
Ehhez illeszkedett Géczi mondandója is. A kert kultúrtörténetét tekintve három meghatározó funkcióra hívta fel a figyelmet: a természet dúsításának célképzetére, az ember általi használatba vételre, valamint a szakrális funkciókra. Utóbbi érvényesülésével az imádság, az elmélyülés, a meditáció vagy akár az átalakulás terévé vált a természettől elkerített (hagyományosan vízzel körülvett) és gazdával rendelkező táj. Érdekességként említette, hogy a kert mint kulturális produktum eredete a kis-ázsiai mítoszokig vezet vissza. Később két eltérő kertkoncepció alakult ki: a keresztény kultúrkörben elterjedt köralakú, földfelszín feletti kertek, valamint az iszlám jellemzően négyzetet formázó, süllyesztett kertjei. Definíciós kísérletként pedig Stirling Jánost, a kertművészet elismert kutatóját idézte, aki „épített természetként” határozta meg a kert minimálfogalmát.
Következő kérdésében Pataky Adrienn Martin Heidegger azon gondolatát említette A műalkotás eredetéből, miszerint csak az embernek van „világa”, az állatok és növények „környezettel” bírnak. Ugyanakkor az utóbbi évek humántudományos mozgásai talán átrajzolni látszanak ezt a megkülönböztetést. Ezzel kapcsolatban Lőrincz Csongor utalt a kertekből kiolvasható gazdag jelentéstartományok, izgalmas értelmezési dimenziók összefüggéseire: a kert a kultúra és natúra metszéspontján helyezkedik el. A továbbiakban kitért arra a jelenségre, hogy az utóbbi időben láthatóan megnőtt az érdeklődés a holisztikus jellegű megközelítések, fogalmak iránt – mint amilyen a „hangulat” vagy az „atmoszféra” –, s ezek közé tartozik a „környezet” is.
A kerekasztal utolsó harmadában már kifejezetten a kert irodalmi megjelenései kerültek a fókuszba.
Pataky azt a kérdést tette föl beszélgetőtársainak, hogy vajon milyen funkciói lehetnek a kerteknek az irodalomban. Géczi elsőként a „cselekvési tér” antropológiai fogalmát említette adekvát meghatározásként, s erre utaló korai példaként (a Teremtés könyvén túl) a második századi Daphnis és Chloé történetet említette, a modern irodalomból pedig a „kert mint sziget” toposzára hívta fel a figyelmet a Robinson Crusoe és Az arany ember kapcsán.
Lányi nem vállalkozott történeti tipológiák felvázolására („ahány szerző, annyi kert”),
mindazonáltal kiemelte, hogy mivel a civilizációtól elzárt, érintetlen természet ideáját a romantika városi és szekularizált embere találta föl, a modern irodalomban gyakran társul a kertekhez a menedék (vagy végvár) konvencionális képzete. Ami persze nem jelenti azt, hogy a kert ne lehetne metaforája merőben más jellegű társadalmi vízióknak (mint amilyen Németh László és Somogyi Imre Kert-Magyarország-koncepciója volt a negyvenes években). Lőrincz – némileg Géczivel vitatkozva – nem cselekvési térként, sokkal inkább az érzékelés helyeként vélte megragadhatónak a kertet.
A középkori Rózsa-regényt említette, melyben cselekményalakító jelentősége van a különböző érzékek láncolatának,
az észleletek egymásra épülésének. Azon túl, hogy az érzékelés konfigurációit (intenzitását, telítettségét vagy épp időtartamát) más-más korokban különbözőképpen prezentálják az irodalmi alkotások, az mindenképp elmondható az utóbbi évek-évtizedek elmozdulásait szemlélve, hogy a természettel (s ezzel együtt a kerttel) való foglalkozás mintha az ellenállás terepe lenne a világ „varázstalanításával” (Max Weber) szemben.
Pataky utolsó körkérdésében arra volt kíváncsi, hogy a kert vajon lehet-e metaforája az irodalmi alkotásnak.
Lányi válaszában a korábban már említett Heideggerre utalt, egészen pontosan a filozófus „tisztás” fogalmát kapcsolta a kerthez, mely az értelem nélküli vadon közepén „az ember világát” képviseli – az értelemmel bevilágított teret, a beláthatóságot és az önmegértést. Lőrincz pedig a kert epifánikus funkcióit emelte ki, illetve egy olyan értelmezési dimenzióra is utalt, mely szerint a kerttapasztalat, a kertben való lét (érzékelés, elidőzés, mozgás) voltaképpen a történetolvasás metaforája is lehet.
A kerekasztal-beszélgetés utáni első tudományos szekció a tágan értett klasszikus magyar irodalom terepére, azon belül is leginkább a 18. század párhuzamos poétikáinak (barokk, rokokó, klasszika, érzékenység, romantika) világába kalauzolta a hallgatóságot, méghozzá kitűnő előadások formájában. Balogh Piroska, az ELTE BTK habilitált docense a 18. század végének néhány szentimentális hangoltságú életművéből (Amade László, Faludi Ferenc, Dayka Gábor és Ányos Pál) emelt ki költeményeket.
A magányosság kertje (hortus conclusus), gyönyörök kertje (hortus deliciarum) toposzok tovább élését és metamorfózisait mutatta be,
illetve kitért a klasszikus századfordulón még igen élénk klasszicista alkotásmód és latin nyelvű poézis erőteljes jelenlétére a vizsgált korpuszban. Mint zárszavában fogalmazott, „amíg a 18. századi magyarországi költészetnek hajdan szerves részét képező latin versek mintegy Atlantiszként, láthatatlanul, lefordítatlanul és csak néhány búvár számára hozzáférhetően hevernek az irodalomtörténeti kutatás tengerének mélyén”, addig nem csupán a kertmotívum történetéről való tudásunk tűnik részlegesnek, hanem a korabeli költészeti nyelv egészéről alkotott képünk is.
Maczák Ibolya, az ELKH-PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport főmunkatársa Faludi Ferenc Tündérkert című verséről beszélt, részletesen szemléltetve a barokkos költemény kapcsolatát a középkori gyökerű certamen (virágok vetélkedése) műfajhagyományához, illetve az ellenreformáció korától sorjázó erkölcsbotanikai írásokhoz.
A következő előadás a modern kertesztétika első felfedezőjeként láttatta a magyar nyelvújítás élharcosát, Kazinczy Ferencet.
Granasztói Olga, az ELKH-DE Klasszikus Magyar Irodalmi Textológiai Kutatócsoport munkatársának előadásából kiderült, Kazinczy gondolkodásában szorosan összekapcsolódott a századvég új vívmányaként értékelhető kertművészet és a pallérozódás (ahogy a korban mondani volt szokás: „csinosodás”) vágya, civilizatorikus kívánalma. Az előadás gondolatmenete mindezt Kazinczy első kerti sétája, a Csáky család szepességi birtokán, Hótkócon található angolkert meglátogatása során keletkezett szövegei nyomán járta körbe. A szekció utolsó résztvevőjeként Onder Csaba, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem kutatóprofesszora jelentkezett be online, és Mesterséges látványok címmel tartott izgalmas előadást. Petőfi Sándor Szeptember végén című híres versének
„Még nyílnak a völgyben a kerti virágok” sorából, az abban megnyilvánuló feszültségből (völgy–kerti virág) indult ki,
majd a horatiusi költészetből inspirálódó Berzsenyi Dánielt, a Berzsenyi-költeményeket olvasó Szendrey Júliát, valamint a Berzsenyit és újdonsült felesége naplóját olvasó Petőfit kapcsolta össze. Érvelése szerint Petőfi versének képisége tulajdonképpen Szendrey Júlia Berzsenyi-intertextusokban gazdag naplójával folytat párbeszédet.
A konferencia ebéd utáni szekciója A varázskert és az illúziók kertje a modern magyar irodalomban címet viselte. Az ülésszak első előadója Buda Attila bibliográfus és szerkesztő volt, aki Babits Mihály életművében vizsgálta a kert önmagán túlmutató jelentéseit. Fókuszában a Hatholdas rózsakert (1937) című kisregény állt, melyben a kert egyfelől a pillanatnyi élvezetek, a vágy és a termékenység, valamint a zártság, korlátoltság térbeli és atmoszferikus kivetüléseként jelenik meg. Major Ágnes, az MTA Irodalomtudományi Intézet munkatársa a kert menedékjellegét hangsúlyozta a nagyvárosi idegenséggel szemben Csáth Géza A varázsló kertje és a Történet a három leányokról című novelláit elemezve.
Kitért többek között a Csáth-novellákban megjelenő virágmotívumok (elsősorban a liliom) jelentésrétegeire,
valamint a három lánytestvérről szóló história bibliai hátterére. Bartal Mária, az ELTE BTK adjunktusa Weöres Sándor Tűzkút című, eredetileg 1964-ben a párizsi Magyar Műhely gondozásában kiadott kötetének kertmotívumait mutatta be, elsősorban a Graduale című kötet- és ciklusnyitó költeményre figyelve.
Előadása elején részletesen ismertette a kötet kalandos keletkezéstörténetét –
többek között a korabeli hivatalos bikkfanyelven írt lektori jelentés bírálataiból is szemezgetett –, majd a versanyag elemzésében Ovidius és Mallarmé hatását emelte ki. Az ülésszak utolsó előadója Osztroluczky Sarolta, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusa volt. Nagyobb merítésű, a kortárs Simon Márton költészetét is felölelő kutatását némileg lerövidítve, az időkerethez szabva prezentálta. Babits Mihály Ablaknégyszög című szonettjét és Nemes Nagy Ágnes Négy kocka-ciklusának első számozott egységét vetette össze. Középpontba a keretezett (önmagát festői alkotásként prezentáló) kép problémáját állította, valamint az ekphraszisz lehetőségeit mérlegelte. A szekció vitája során a Babits-vers madármotívumának erotikus jelentéstartalma került említésre, továbbá az előadók és a hozzászólók körében egyfajta konszenzus látszott kialakulni: ha van magyar költői életmű, amelynek a leginkább központi metaforája a kert, az bizonyosan Weöres Sándoré.
Bár a konferenciazáró kortárs szekcióban említésre kerülő szerzőknek (Juhász Ferenc, Nemes Nagy Ágnes, Borbély Szilárd, Térey János) már sajnos egyike sem él, alapvetően a jelen felé nyitott előadásokat hallhattunk.
A résztvevők az utóbbi évek magyar irodalmából választották vizsgálatuk tárgyát,
illetve újszerű megközelítésekkel igyekeztek hozzájárulni régen lezárult életművek értelmezéséhez. (Erre utalt a szekció címébe emelt, kissé határozatlan fogalomkatalógus: A közelmúlt kertjei öko- és biopoétikai, illetve antropocén szemléletben.) Hódosy Annamária, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa Juhász Ferenc költészetét a materiális ökokritika szemszögéből közelítette meg előadásában, elsősorban a versnyelv ornamentikusságát és hibriditását vizsgálta. Ugyanakkor gondolatmenetének a legizgalmasabb pontja a Juhász-líra és Hieronymus Bosch A gyönyörök kertje című – bizonyos értelemben a természettől való iszonyodást megjelenítő – monumentális alkotásának összekapcsolása volt.
Hódosy amellett érvelt, hogy Juhásznál nem érvényesül a szellemi világ és a természet éles elhatárolása,
életműve ezért termékeny értelmezési terepe a poszthumán megközelítéseknek. Smid Róbert, az ELTE BTK oktatója Borbély Szilárd 2022-ben posztumusz megjelent Bukolikatájban: Idÿllek című verseskötetet vizsgálta, és a költeményekben feltűnő kerteket enklávékként értelmezte. Miután előadása bevezetőjében tartalmas és informatív összefoglalását adta a critical plant studies elnevezésű elméleti irány kérdésfeltevéseinek és értelmezési alapvetéseinek, sokoldalúan elemezte a Borbély-kötet két versét, A Deukalion Termelő Szövetkezet és az Árkádiai legelő, alkonyi angyal címűeket. A különböző minőségek – szerves és szervetlen, valamint állati, növényi és emberi – versszövegben történő egymásba oldódását hangsúlyozta. Ágoston Enikő Anna, az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója Térey János Zártkert című nagyszabású versét elemezte minuciózus módon, a be- és elzártság-motívum érzelmi-fogalmi dimenzióit kutatva a versszöveg szövevényes szemantikai, szintaktikai, vizuális és auditív jelrendszerében.
A szekciót Pataky Adrienn átfogó Nemes Nagy Ágnes-előadása zárta.
Az előadás meggyőzően bizonyította Nemes Nagynak a természethez való – jól adatolható, a kötetcímeken és -borítókon is tükröződő – vonzódását. Pataky emellett gazdag példatár, többek között az Elégia egy fogolyról, a Dalszöveg és a Tájképek (Kertváros) című versek felvonultatásával és elemzésével a kertet „a természet és az ember találkozási pontjaként” azonosította a Nemes Nagy-lírában. A vitában leginkább Térey felkavaróan izgalmas verse és Ágoston Enikő Anna interpretációja volt a társalgás témája. Míg a közönség részéről érkező hozzászólások a vers közigazgatási (a zártkert mint sajátos telekkönyvi kategória) és magyar eszmetörténeti vonatkozásait (a dzsentri réteg 19. század végi hanyatlása) hangsúlyozták, Smid további József Attila-allúziókkal egészítette ki Ágoston értelmezését, valamint az adoniszi kolón jelenlétére hívta fel az előadó figyelmét.
Összefoglalásképpen elmondható, hogy az Irodalmi Magazin kert tematikájú konferenciájának előadásai jelentősen gazdagították az irodalom és a kert (tágabban: a természet, az állat- és növényvilág) sokrétű kapcsolatáról való tudásunkat, legalábbis a magyar irodalom utóbbi 300 évének fejleményeit tekintve. Az izgalmas kerekasztal-beszélgetés és a szekcióvégi – vagy szekciók közötti – viták, eszmecserék révén az irodalomtörténet magára zárultságát is jótékonyan elkerülte a rendezvény, hiszen a humántudományi megközelítésen túl a természettudomány eredményei is szót kaptak.
A konferencia itt megtekinthető.
Kert & irodalom – konferencia az Irodalmi Magazinnal, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2023. június 2.
A fotókat Czimbal Gyula/PIM készítette.
