Krusovszky Dénes második regénye, a Levelek nélkül az idei könyvhét egyik legnagyobb szakmai és olvasói érdeklődéssel kísért megjelenése volt. A könyv keletkezéséről, a valóság megismerhetőségéről és ábrázolhatóságáról, valamint a magyar vidék kortárs irodalmi megjelenítésének dilemmáiról is beszélgettünk a szerzővel.
KULTer.hu: Legutóbbi könyved, az Azóta őzike megjelenésével összefüggésben korábban említetted, hogy a covid előtt eredetileg regényt szerettél volna írni. Most az a regény született meg, amit akkor terveztél?
Nem, teljesen más lett. A covid előtti regénytervemhez már az előző, az Akik már nem leszünk sosem befejezése óta gyűjtöttem anyagokat. Amikor 2019-ben leadtam az akkor megjelenő verseskötetem, az Áttetsző viszonyok kéziratát, úgy terveztem, hogy 2020-ban jó sok időt szánhatok majd az írásra. Aztán jött a covid, és a karantén alatt, a gyerekekkel együtt nem láttam lehetőséget arra, hogy valóban le tudjak ülni regényt írni – ekkor született meg a gyerekverskötet.
Ez az időszak viszont elősegítette, hogy többet gondolkodjak azon, mit írnék, ha lenne rá lehetőségem.
Emiatt picit eltávolodtam az eredeti tervtől. A covid alatt teljesen más nézőpontok jöttek be, amik nagyon izgattak – valószínűleg ezért is tudtam később viszonylag rövid idő alatt megírni. A Levelek nélkül végül egy jelenetből született meg, amit 2020 környékén láttam magam előtt, és amiről úgy gondoltam, érdemes utánamenni. De ez egészen más, mint amit előzetesen terveztem.
KULTer.hu: Mi volt ez a jelenet?
A regény vége: egy férfi egy éjszakai parkban magából kikelve tördeli az ágakat. Nem tudtam, ki ez, és miért bünteti a fákat, tényleg csak egy villanás volt. Még azt sem láttam tisztán, hogy versbe vagy novellába illene inkább. Minél többet jegyzeteltem és gondolkodtam,
minél közelebb kerültem ehhez a figurához, annál jobban érdekelt, hogy miért csinálja, amit csinál.
Ennek a folyamatnak egy viszonylag korai pillanatában jött az ötlet, hogy azért tördeli a fákat, mert valami bajuk van. De milyen az, amikor rosszul működik egy fa? És ez hogyan néz ki? Legyen globális probléma vagy inkább lokális? Sok kérdés volt bennem, és minél többet gondolkodtam, annál inkább úgy éreztem, hogy ezeket egy regényben kellene kifejteni.
KULTer.hu: A covid tapasztalata mintha a regény helyszínéül szolgáló kisváros lakóinak gyakran abszurd reakcióiban is erősen közrejátszott volna – gondolok itt például a tömeges fakivágásra vagy az őrült permetezésre.
Nyilván a covid nagyon jól megmutatta, mi történik, amikor elkezd valami rosszul működni körülöttünk, de nem tudjuk megragadni a magyarázatát, ezért kétségbeesett reakcióink vannak rá. Megpróbálunk vele szembeszállni, megpróbáljuk valahogy helyre tenni, de kiderül, hogy ez nem így működik. Végül aztán jön az elkeseredés: van, aki az egészet eltolja magától, van, aki befordul… Az efféle emberi reakciókból a covid alatt elég sokat össze lehetett szedni,
a teljes tagadástól egészen a világvége-víziókig elég széles skálán mozgott, hogyan próbálnak megküzdeni a helyzettel az emberek.
KULTer.hu: A vírushelyzeten kívül más, a közelmúltban vagy a jelenben zajló események nyoma is fellelhető a könyvben – például a diáktüntetések vagy az akkumulátorgyárak említése –, de ezek a referenciák nem annyira direktek, mint az előző regényedben. Milyen megfontolás állt emögött?
A figyelmet inkább a szereplőkre és az ő belső működésükre szerettem volna irányítani. Került bele egy kevés valóságelem, némelyik szándékosan, némelyik véletlenül – az akkumulátorgyár például, amikor leírtam, még csak egy általános fogalom volt, most pedig egy országos ügy övezi. A lényeg a nézőpont szempontjából az volt, hogy a szöveg ne afelé terelje a lehetséges értelmezéseket, hogy milyen referenciák alapján lehet olvasni, hanem egy komplexebb keretet építsen.
Például már a covid alatt felmerült, hogyan lehet majd megírni ezt a tapasztalatot. Születtek nagyon direkt megoldások is, például Garaczi László Weszteg című könyve, vagy a számos antológia külföldön és Magyarországon.
A Levelek nélkül ezzel szemben szerintem nem a covidról szól, hanem egy tudatállapotról, amit egy ilyen helyzet elő tud hívni.
Nem az érdekelt, hogy a covidot beforgassam a könyvbe, hanem megpróbáltam közelebb kerülni ahhoz a gondolkodásmódhoz vagy problémafeldolgozáshoz, amit a szituáció előhívott. Amikor a kezdőötlet felrémlett bennem, azért is gondoltam úgy, hogy lehet rá építeni, mert egyszerre tudja a covid, a klímaválság, a bezártság és a buborékban élés problémáját kinyitni – hiszen ez a dolog a fákkal egy kisvárosban történik. Viszont, ha kifejezetten a járványról akartam volna írni, a regény elment volna az autofikció irányába. Nagyjából ugyanez merült fel a lokációval és a politikával kapcsolatban is – bár a helyszín a környező nagyobb városok alapján könnyen behatárolható, egy meg nem nevezett, fiktív kisvárosban játszódik a történet.
KULTer.hu: Ezekben a döntésekben közrejátszottak az előző regényedet ért kritikák?
Két kérdésben éreztem úgy, hogy a kritikák hatása – akár tudat alatt, akár tudatosan – működött bennem. Az egyik a valóságreferenciákhoz fűződő viszonyé. Önálló regénykörnyezetet akartam létrehozni, amiben hasonló problémák vethetők fel, mint a mindennapokban, csak másképp, más kérdéseken keresztül. Amiben nem azon múlik a valóságnak való megfeleltethetőség, hogy bele van-e írva Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc, hanem a kérdéskörök elemeltebb szinten, általánosabb, univerzálisabb irányból közelítve, létproblémaként jelennek meg. Ennek megvalósításához a történet elmozdítása a szürreális felé jó megoldásnak tűnt.
A másik a történet nyitottságának a kérdése.
Azt akartam, hogy ezúttal ne legyen minden szál elvarrva, ne legyen minden megmagyarázva.
Ebben persze van kockázat, de azt éreztem, ez nem olyan történet, aminek kielégítő lezárást lehet adni – főleg, hogy nekem sincsenek egyértelmű válaszaim. De nem is az volt a lényeg, hogyan válaszolom meg a kérdéseket, hanem hogy hogyan lehet rákérdezni bizonyos dolgokra.
KULTer.hu: A befejezés kérdése különösen érdekes: a fülszöveg nyomozást ígér, de az nem jár az igazság megismerésével.
Igen, a nyomozás inkább metafizikai értelemben jelenik meg a regényben: nem egy szokásos eljárásról van szó, aminek a végén van egy egyértelmű megfejtés, hanem a nyomozás életaktussá, életcselekedetté válik. Nem a titkok feloldása, hanem inkább a válaszok hiányának a felismerése és az elfogadása érdekelt, az, hogy mit tudunk kezdeni a tudattal, hogy nincsen mindig megoldás.
Szerintem tipikus 21. századi tapasztalat, hogy a valóság folyton elmozog, rácáfol önmagára, és még furább, még szürreálisabb dolgokkal jön elő.
A kommunikációs őrületben, amiben vagyunk, a folyamatos reprezentációs kényszer és véleményharc mindig ködbe vonja a valóságot.
Van valamennyi újságírói tapasztalatom is arról, hogy mennyire komplikált kihozni a valódi történéseket ebből a ködből. Alapvető kérdés a magyar társadalomban, hogy mit jelent a nyilvánosság, hogyan tudunk beszélni a valóságról és hogyan nem. Vannak nagyon erős válságtünetek, amik a regényben fikcionalizált szinten megjelennek, akár az újságíró karakterén keresztül, akár máshol.
KULTer.hu: A főszereplő családi titkai kapcsán is elindul egy eredmény nélküli nyomozás. Az előző regényedhez hasonlóan kiemelt szerepet kap a szülőkhöz – a beteg anyához és a halott apához – fűződő viszony. Elsősorban mi foglalkoztat ezzel kapcsolatban?
A szülő–gyerek viszony azért nagyon érdekes, mert soha nem lehet feloldása. Az egész egy nyugvópont nélküli, megfejthetetlen és nagyon rétegzett dolog, amiben a kapaszkodás és az elszakadás egyszerre van jelen.
A szüleink megértése a világ megértésének valamiféle alapszintje.
Miért vagyunk szerelmesek, és mit szólunk apánkhoz – ez a két kérdés nagyjából ugyanaz a kategória. Mindennek persze van egy áthallásos része is, ami a generációk közötti kommunikációról, az időben átörökíthető tanulságokról, a társadalomban való helyfoglalásokról szól; hogy mit gondolunk arról, ahogyan a szüleink működtek a társadalomban, és mi ehhez képest miként akarjuk folytatni: ki akarunk törni, megtagadni vagy egyszerűen csak tudomásul venni az előzményeket.
Alapvetően nem egy anya- vagy aparegényt akartam írni, vagy a kettő keverékét, hanem miközben Koroknai alakjára próbáltam figyelni, az egyik alapkérdés vele kapcsolatban az volt, hogy miért van ott, ahol. És ha erre kérdezek rá, akkor elengedhetetlen rákérdezni arra is, hogy a szülei ehhez képest hol voltak, és ez mit jelent számára.
KULTer.hu: Mindkét regényed egy kelet-magyarországi kisvárosban játszódik, és a főszereplője egy vidéki értelmiségi férfi, jelen esetben a kisvárosi gimnázium magyartanára. Íróként miért tartod fontosnak vagy érdekesnek ezeket a sorsokat és ezt a miliőt?
Az első regény után azt gondoltam, hogy a vidéki kisvárosi tematikát elengedem egy darabig. Nyilván ez nagy témám, hiszen
ebben szocializálódtam, ehhez képest vagyok bármi, a vidéki gyerekkoromhoz viszonyítva vagyok más vagy ugyanaz.
A covid alatt félretett regényterv másról szólt, de amikor beugrott a már említett jelenet, úgy éreztem, hogy ez a férfi biztosan nem egy nagyvárosi parkban tördeli az ágakat. Ott ez teljesen mást jelentene: egy hülye lenne, egy őrült, egy hajléktalan, egy részeg. Egy túl könnyen beskatulyázható személy. És akkor egy picit szívtam is a fogam, hogy ha a meggyőződésem szerint ez egy kisvárosi park, akkor megint ebbe a miliőbe megyek vissza, és bizonytalan voltam, egyáltalán akarom-e ezt íróként.
Végül arra jutottam, hogy ha már megtalált ez a jelenet, és van róla mondanivalóm, akkor követni kell a megérzéseimet.
Egyre világosabb lett az is, hogy szeretnék még mondani valamit erről a közegről, akár az első regényhez képest is.
KULTer.hu: Hogy látod a két regény viszonyát egymáshoz?
Nem mondanám, hogy ez a regény az első párdarabja, de sok szempontból összevethetők. Az Akik már nem leszünk sosem elbeszélője már korábban elment a kisvárosból, de rövid időre visszajön, ránéz a közegre, majd megint elmegy – a regény ezt a pozíciót fogja meg. Amikor megjelent a könyv, többször szóvá tették – volt, aki kritikusan, volt, aki pozitívan –, hogy ez a visszanéző perspektíva, felülről ránézés bizonyos értelemben irritáló. Ehhez képest merült fel a Levelek nélkül írása során, hogy milyen az, amikor valaki nem hagyja el a helyet, pontosabban átmenetileg elmegy, de visszatér, és úgy néz körül. Milyen döntések, lelki körülmények kellenek ehhez?
Hogyan lehet egy ilyen szűk közegben élni azt követően, hogy az egyetem után hazaköltöztél a fővárosból?
Ez szerintem önmagában is érdekes helyzet, és különösen izgatott, hogy ezt a visszatérés–maradás viszonyt most más fénytörésben lehet megmutatni. Úgy éreztem, ahhoz, hogy kiegyensúlyozott legyen a két regényben, amit a kisvárosi életről, körülményekről, léttapasztalatról és ezáltal az általánosabb egzisztenciális kérdésekről tudok mondani, a szereplőmnek innen lentről kell körbenéznie.
Fontosnak tartottam, hogy a vidéket ne a mélyszegénység és a kilátástalanság felől közelítsem meg.
Nem nagy kitöréstörténetet vagy történelmi háttérrel megtámogatott, drámai felemelkedés- vagy bukástörténetet akartam írni. A regényben egy kvázi vidéki polgárság jelenik meg, ami viszonylag jómódban él, mondjuk ahogy manapság egy fiatalabb tanár tud: igaz, lerobbant autója van, de legalább van neki, van lakása, egy világ, amiben él és amit belát, utazhat, van reflexiója a dolgokra. Ugyan a vidéki polgári világ olyan módon megszűnt, ahogyan a 20. században létezett és megjelent az irodalomban (például a Pacsirtában vagy az Aranysárkányban), van helyette azonban egy másfajta réteg, amit lehet akár vidéki középosztálynak is nevezni.
KULTer.hu: Úgy érzed, ez a réteg nem jelenik meg elégszer vagy elég jól a kortárs magyar irodalomban?
Úgy érzem, hogy általánossá vált, hogy az irodalmi közbeszédben a vidékábrázolás az úgynevezett mélyvalóság megjelenítését jelenti. Akik erőteljesen a vidéktematikára építettek, akár életművet is, mint például Tar Sándor, azoknál a magyar vidék nagyon deprimált, nagyon kilátástalan, de gondolhatunk Borbély Szilárd Nincstelenek című regényére is. Nyilván vannak ennek alternatívái, de azt éreztem, nem jelenik meg rétegzetten. Az irodalom alapján a közgondolkodásba könnyen az kerülhet be, hogy a vidék egyenlő az alkoholistákkal, a kilátástalansággal, a munkanélküliséggel. Ami a ’90-es évek elején, amikor Tar megírta az ő nézőpontjából, egy abszolút valóságos dolog volt, az én tapasztalatom azonban a ’90-es évek második feléről és az ezredfordulóról egészen más.
Szerettem volna, ha megjelenik egy olyan nézőpont is, ami nem a nyomorból táplálkozik.
KULTer.hu: Vidékről Budapestre került szerzőként érzel felelősséget, hogy változtass ezen?
Azt éreztem ugyan, hogy a kisvárosi értelmiségi nem egy felülreprezentált alakja az irodalomnak, de nem az volt, hogy megnéztem, miről írnak kevesebben, és én majd akkor arról fogok.
Egyszerűen ehhez a világhoz kötődöm sok szempontból: a szüleim tanárként dolgoztak egy vidéki gimnáziumban,
óvodásként ott játszottam az iskolai szertárban. Szóval ezt a világot valamennyire ismerem, és úgy éreztem, ezzel van dolgom. És ha már a felelősséget kérdezted: talán mondhatom, hogy az én felelősségem ezt a tapasztalatot minél elmélyültebben feldolgozni, és továbbgondolni, továbbírni a jelen felé. Tehát egyáltalán az, hogy mindezt megpróbálom – akár csak a magam számára – megközelíthetővé tenni, egyfajta felelősségvállalásként is felfogható.
KULTer.hu: Ez azért is fontos vállalás, mert az előző regényed fogadtatása és a mostani könyv kezdeti eladási számai alapján úgy tűnik, a regényeid meglehetősen nagyszámú és széles olvasói réteghez érnek el. Szerinted ez a könyv a budapesti és a vidéki közönséget is megszólítja?
Az első regény tapasztalata az volt a verseskötetekhez képest, hogy sokkal szélesebb olvasóközönséggel találkoztam. A versesköteteket általában szűkebb közeg olvassa, elsősorban egy szakmai, irodalmi értelemben felkészült réteget szólítanak meg. A regénynél ez a kör sokkal szélesebb lett, nagyon sokféle helyről jöttek a reakciók. Ennek a hatása tetten érhető abban is, hogy ezúttal nem gondoltam azt, hogy egy szűkebb közeghez szólnék. De nem is nagyon gondolkodtam azon, kinek szól ez a regény pontosan, valahogy az írás megelőzte az efféle mérlegelést.
Érdekes tapasztalat volt az első regény kapcsán olvasói oldalról, hogy amit budapesti buboréknak hívunk, nem is annyira buborék.
Nagyon nagy a kíváncsiság, hogy mi zajlik a fővároson kívül, és hogyan lehetne rálátni ebből a centrumpozícióból ezekre a folyamatokra.
Azt fontosnak éreztem, hogy erre reflektáljak a könyvben. Például amikor a budapesti újságírók megjelennek, a leírásuk kicsit ironikus, ugyanakkor elhangzik tőlük, hogy ha egy nagyobb városban történt volna mindez, már mindenki erről beszélne. És nagyon nehéz az egzotikus magyar vidék sztereotípiákat lefejteniük úgy, hogy ne az öreg, biciklijüket toló emberekről írjanak folyton, hanem reflektáltabban lássanak rá a dolgokra. Az, hogy ezek a kérdések itt felmerülnek, egyfajta ajánlat, hogy miként lehet ránézni a kisvárosi élet körülményeire. De ez az én ajánlatom, lehet vele vitatkozni, nyilván másoknak más a tapasztalata.
KULTer.hu: Említetted a regénytervet, amit félreraktál. Gondolkodsz-e ezen kívül más könyvben, esetleg egy újabb verseskötetben?
Mindig felmerül, hogy nem teljesen kiszámítható, mit fog írni az ember, mert jönnek olyan témák vagy ötletek, amik felforgatják a terveket. A Levelek nélkül előtt és közben is írtam verseket, ezek is gyűlnek lassan, úgyhogy a közeljövőben talán sikerül befejezni az új verseskötetet, illetve kisprózaötleteim is vannak. Vers, kispróza, regény – ami jön magától. Nyilván ez sok évet jelent, de még mindig jobb, ha az idő szűkösségével kell hadakoznom, mint ha nem lenne miről írnom.
A borítófotót Valuska Gábor készítette.