A Debreceni Irodalmi Napok keretein belül megrendezett Alföld-díjasok estjének a Méliusz Juhász Péter Könyvtár adott otthont. Csokonai Vitéz Mihály születésének 250. és Borbély Szilárd születésének 60. évfordulója alkalmából az eseményt kísérő előadások és a kerekasztal-beszélgetés idei témája a klasszikus volt. A díjak átadására Nádasdy Ádám és Kulcsár-Szabó Zoltán előadása, majd kettejük Márton Lászlóval és Szirák Péterrel folytatott beszélgetése után került sor.
A már klasszikussá vált Alföld-díjak átadása ez évben 45. alkalommal valósult meg. A díjat idén is három olyan szerző vehette át, akik rendszeresen publikálnak az Alföld folyóiratban, és munkájuk szakmailag kiemelkedő teljesítmény. Bednanics Gábor irodalomtörténész, Bodrogi Ferenc Máté irodalomtörténész és Győrffy Ákos költő vehették át az elismeréssel járó plakettet.
Az Alföld szerkesztősége 1978 óta ítéli oda a díjat szerzőinek kimagasló szakmai munkájukért,
akik között olyan nevek szerepelnek, mint Csoóri Sándor, Tóth Krisztina, Esterházy Péter, Kovács András Ferenc, Balajthy Ágnes, Bódi Katalin, Kulcsár Szabó Ernő és Borbély Szilárd. Az est kezdetén Szirák Péter, az Alföld folyóirat főszerkesztője köszöntötte a jelenlévőket, majd ismertette a díjátadó ünnepség menetét. Ezt követően felkérte az első előadás megtartására Nádasdy Ádám költő, nyelvészt, akit Kulcsár-Szabó Zoltán irodalomtörténész követett.
A klasszikus definiálását övező problémákat Nádasdy a forma és tartalom kettősével szemléltette. A mindennapi élet példáin keresztül, a konyhaasztal melletti beszélgetéseken és irodalomtörténeti vonatkozásokon át jutott el tételmondatáig, miszerint a nagy történeteket mindig át kell adni. De míg idáig elérkezett a gondolatmenetében,
az előadás elején feltett kérdésre szolgált válaszokkal: „klasszikusak-e a klasszikusok”?
Meggyőződése szerint nem, mivel azt, hogy valami klasszikus-e, meghatározza a közvetítő médium, és hogy ki, mikor, hol és hogyan olvassa. Ezek alapján dől el, hogy egy mű beletartozik-e egy adott kánonba, közmegegyezés szerint mérvadó lesz-e. Nádasdy a zarándokhely metaforájával érzékeltette mondandójának lényegét: „a zarándokhely önmagában nem a legérdekesebb helyek közé tartozik, nem a világ csodája, de mindenki odamegy, mindenki tudja, hogy az egy zarándokhely. Én is elmegyek oda, mert már mindenki volt.” Nádasdy álláspontja, hogy elsődleges a tartalom, a forma másodlagos, elvégre az bármikor lecserélhető.
Szerinte nem jó, ha a „hogyan” előtérbe kerül a „mihez” kérdéséhez képest.
Nádasdy abban a kérdésben, hogy vajon a popularizálás vulgarizálódást is jelent-e egyben, hajlik az egyetértésre, emellett hangsúlyozta, hogy muszáj minden lehetséges eszközzel életben tartani a klasszikusokat.
Kulcsár-Szabó előadásában ezzel szemben a gadameri klasszikus és eminens szöveg jelent meg, amelyben benne van a meghaladhatatlanság, végérvényesség, az értelem és a hangzás pedig szétválaszthatatlan. Az efféle szöveg korokon átívelő hatású, önmagát interpretálja – a klasszikus szöveg nem korlátozódik egy adott kultúra vagy nyelv kereteire: egy teljes és tökéletesedett mű. A klasszikus egy olyan „kulturális vonatkozásrendszerhez” köthető, ami képes a túlélésre, és arra, hogy közvetítő szerepet töltsön be, kapcsolatot teremtsen múlt és jelen között.
A kerekasztal-beszélgetést Szirák az antikvitás megítélésétől indította, miszerint sokáig kivétel nélkül minden antik művet klasszikusnak és meghaladhatatlannak tartottak, így elsődleges volt az azoknak való megfelelés. Ez a felfogás csak jóval később változott meg, amikor felismerték, hogy a klasszikus nem végérvényes, és nemcsak közelíteni lehet hozzá, hanem akár meghaladni is. Szirák emellett megemlítette, hogy az idő elválaszt bennünket a régi művektől, de vannak olyan kivételes, önértelmező szövegek, amelyek legyőzik azt. Jelenünkben egyidejűség figyelhető meg, a múltat nem kell meghaladni, hiszen állandóan velünk van, a világ nem előre halad, hanem regresszió jellemzi. Ennek értelmében a klasszikusokhoz közvetlenebb viszony alakulhat ki, többet jelentenek annál, mint amit közvetíteni és fordítani kell, hogy ne vesszen el. Márton a fordításhoz kapcsolódva megemlítette Nádasdy újrafordításait, melyek szükségképpen hiánypótlóak, eleven, élő szövegek.
Megjegyezte, e munka során általában számos fordítási nehézség adódik, következetlenségek, önkényességek léphetnek fel,
és ha egy fordítás nem érzékeltet mindent a megfelelő arányban, lényeges veszteségeket szenvedhet a szöveg. Ezután Nádasdy Kulcsár-Szabóhoz intézte kérdését: a klasszikus mű csak nagyon jó mű lehet? Kulcsár-Szabó szerint a „jó” is definiálásra szorul ebben a kontextusban. A történeti mozgást említette, van egyfajta látszólagos távolság mű és olvasó között, ennek ellenére valamiért mégis vannak szövegek, melyekhez rendre visszatérünk. Márton értelmezésében a kanonizálás is fontos szempont lehet, példaként az antik kánont hozta, melyben rengeteg gyengébb mű is szerepel, tehát nem minden, a kánon részének tekintett írás egyenértékű. Szirák a kánon kérdéséhez hozzáfűzte, hogy
semelyik mű nem kerülheti ki a mindig jelenlévő olvasó kérdéseit, a már említett műfordítói és értelmezői döntéseket.
Felfogásában a klasszikus rászorul a közvetítésre, és ez a tartalommentés jelentősen függ attól, hogyan gondolkodunk a klasszikusról. Márton elmondása alapján minden mű másféle feltételrendszert támaszt ebből a szempontból. Kulcsár-Szabó azzal kapcsolódott a kérdéshez, hogy a klasszikus akkor válik el a kanonikustól, amikor egy történeti távlat keletkezik, így a mű egyszerre van velünk és a múltban. A „jó” dilemmájához visszatérve elmondta, nagyon nehéz különválasztani az esztétikai és történeti értéket, a nehéz hozzáférhetőség ellenére nem lehet figyelmen kívül hagyni a történeti teljesítményt, ami klasszikussá teszi a klasszikust. Hozzátette,
klasszikusok azért létezhetnek, mert vannak művek, amiket a kultúrák nem tudnak elhagyni,
szükség van rájuk, még akkor is, ha csak „hűtlenség” árán maradhatnak fent. Szerinte lényeges ugyanakkor, hogy semmi nem válhat klasszikussá, ami valamilyen formában nem marad fent. Márton árnyalva az elhangzottakat Hölderlint említette, aki csak hosszú idő után lett ismert, részben Nietzsche közvetítésében. Nádasdy azt a kérdést tette fel társainak, hogy elképzelhető-e valaminek az eltűnése a kánonból. Kulcsár-Szabó erre válaszolva elmondta: „függ az irodalom alakulásától, hogy ki miben leli meg a termékeny előzményeket.” Nádasdy utolsó kérdése az eminens szövegre vonatkozott. Kulcsár-Szabó szerint az eminens szöveg fordíthatatlan, de ez csak feltételezés. A beszélgetést Szirák azzal zárta, hogy „a klasszikus a saját korában nem klasszikus, az utókor teszi azzá.”
A klasszikusról folytatott vitát követően az Alföld-díjak átadása és a laudációk felolvasása következett. Bednanics Gábort Fodor Péter köszöntötte. A folyóirat szerzőjének méltatását a kezdetektől, 1996-tól kezdte, amikor megjelent első, lényeglátó könyvismertetője, mely a belépést jelentette számára az irodalomtudomány világába.
Bednanics munkájában érvényes megállapításokat tesz klasszikusokról, valamint elfeledett és kevéssé ismert szerzőkről egyaránt.
Kultúraszervező munkája mellett a tehetséggondozásban is szerepet vállal. Tanulmányaiban innovatív, mindig új szempontrendszereket mozgat, és érvényes kérdésekkel bővíti a tudományos diskurzust. A szerteágazó tárgyi ismeret mellett Bednanics „elemzői érzékenységgel” végzi munkáját. Ezt követően Lapis József méltatta Bodrogi Ferenc Mátét. Lapis a szakmaiság mellett a régi ismeretségre hivatkozva a személyesség hangján szólalt meg. Bodrogi Alföldben közölt kritikái a nagyfokú szakmai igényesség mellett érzékenységről és a vizsgált művek iránti élményszerű kapcsolódásról tanúskodnak, melyek jelzik: „aki ír, annak köze van ahhoz, amiről ír.” Lapis Bodrogi legutóbbi kötetére utalt, melynek előszavában a következő megfogalmazás szerepel: „az irodalom különleges szeretete.” Bodrogi írásainak lényeges tulajdonsága, hogy mindig a közösség javát szolgálják, szerzőjük nem jelentéktelen irodalomszervezői munkát is végez. Kutatói pályáját áttekintve Lapis elmondta, hogy
Bodrogi széles horizonton mozog, Kármán Józseftől egészen Borbély Szilárdig folytat értelmező munkát.
Harmadikként Áfra János Győrffy Ákost méltatta. Áfra Győrffyt a metafizikus hagyományt költészetükbe integráló szerzők megkerülhetetlen képviselőjeként nevezte meg. „Minduntalan a lehetetlen lehetőséghez közelít, a szótlanság költőinek mondható, ám a költőiségen túlmutató eseményéhez, a visszhangok mögött rejtező csendhez.”
Költészetének nyelvi gazdagságán, enigmatikus kifejezésmódjain túl az elcsendesülés mozzanatai jellemzik Győrffy líráját.
Legyen szó versről, esszéről vagy prózáról, érzékelést és misztikumélményt leképező szavai „képesek reményt ébreszteni aziránt, hogy a létezők egylényegűsége több, mint hangzatos szólam. Ezek az olykor szorongató, de indulatmentes szövegek még akkor is a hit tanújelei, amikor a felszínen épp a távozásról, az elhagyatottságról tudósítanak.”
A köszöntések után a díjazottakat Herczeg Ákos kérdezte. Először Bednanics munkáinak diverzitása felől érdeklődött, mivel azok egyaránt értekeznek a későmodern költészetről, a kortárs irodalomról, máskor pedig elfeledett alkotókról. Bednanics érdeklődése számára nincs különbség a tekintetben, hogy egy általa vizsgált szerző hol helyezkedik el történetileg.
Írni akart az elfelejtett kezdetekről is, ugyanis feltette a kérdést, mi az, amit tudunk?
Elmondta, minél behatóbban foglalkozik a modernség kérdésével, annál kevésbé tudja definiálni azt, és sok dilemmával kell szembenéznie. „Ezek olyan kérdések, amelyek már régen megoldhatatlanok, vagy annak tűnnek, és én sem találtam még meg a válaszom, így muszáj vagyok minden lehetőséget számba venni.” Herczeg ezután Bodrogit kérdezte arról, hogyan választotta ki kutatási témáját, mi volt az a mozzanat, ami a klasszikus magyar irodalom felé irányította? Bodrogi már gimnazista kora óta ezzel foglalkozik, az egyetemen is folytatta az akkor megkezdett munkát. Nagy hatást gyakorolt elköteleződésre az Alföld Stúdió, Debreczeni Attila és az időközben kialakuló munkakapcsolatok is.
Bodrogi számára izgalmas kérdéseket vet fel, hogy miként lehet újraértelmezni régi szövegeket,
mennyire lehet „provokálni a bevett sémákat”, és más szempontok alapján közelíteni a klasszikus művekhez, a szokásostól eltérő módon. Fontosnak érzi a mester-tanítvány kapcsolat tiszteletét, és egyre inkább magáénak érzi a hídszerepet a generációk között. Herczeg végezetül Győrffy felé fordult, arról kérdezte, hogyan alakítja költészetét a csend, a hallgatás, a világ külső és belső tartományainak megnyitására tett kísérletek.
Győrffy egy Borbély Szilárd sort idézett: „egyre rövidebb szavak.”
Elmondta, sokszor harcol azzal, írjon-e vagy sem, hiszen talán a legjobb volna hallgatni, de ez egy hullámzás, ami mindig változik benne. Szerinte a költészeti folyamatnak csodálatos háttere van, és úgy érzi, egy vers akkor működik igazán, ha érzékelhető mögötte a hatalmas csend. „A nagy művek hátországa ugyanaz a csend, a mélyben való hallgatás.” Ezeket ritka pillanatoknak tartja, de a költemények révén át lehet lépni abba a csendbe, amelyhez csak közelítünk. Neki is ez a célja.
Alföld-díjasok estje, Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Debrecen, 2023. november 7.
A fotókat Szirák Sára készítette.
