Yasmina Reza Művészet (Art) című 1994-es színdarabja érkezett Miskolcra a bukaresti Bulandra Színház (Teatrul Bulandra) három kiváló színészének előadásában. A 10. Színházi Olimpia keretében számos külföldi produkció vendégeskedett az idén 200 éves Miskolci Nemzeti Színházban.
Reza műve megjárta a West Endet és a Broadway-t, tucatnyi nyelvre fordították le és sok-sok színház deszkáin több ezer előadást élt már meg. A magyar származású író, rendező, színész egy iráni mérnök és egy magyar hegedűművésznő gyermekeként született Párizsban.
A Művészet olyan jelentős elismeréseket kapott, mint a Molière-díj, a Laurence Olivier-díj és a Tony-díj.
Egyik legismertebb műve Az öldöklés istene, amely a színház mellett a filmvásznon is sikeressé vált Roman Polański rendezésében. Mindemellett számos regény is megjelent már Yasmina Reza neve alatt.
A bukaresti teátrumot 1947-ben egy mindössze kilenc fős színjátszó csoport alapította a névadó színésznő, Lucia Sturdza-Bulandra vezetésével. Városi Színház néven nyitotta meg a kapuit az intézmény, amely fokozatosan a román, majd az európai színjátszás jelentős szereplőjévé nőtte ki magát.
1963-tól Liviu Ciulei vezette a színházat, sokak szerint az aranykorát hozva el a romániai színjátszásnak.
2002-től újabb meghatározó személyiség (Alexandru Darie) állt a teátrum élére, széleskörű művészeti-színházi tájékozottsággal, a modern és klasszikus dramaturgia ötvözetével újabb virágkort és díjakat hozva Bukarestbe.
A mű fabuláris váza egy fehér vászon köré épül. Három barát egyike nagy összegért vásárol egy olyan festmény, amely a fehér színen kívül mást nem tartalmaz. Serge büszkén mutatja meg barátainak a friss szerzeményt, amely ellentmondásos véleményeket és parázs vitákat von maga után. Marc a józan észt próbálja képviselni a maga nyers, szarkasztikus modorával, sokszor tudatosan vérig sértve barátját. Yvan más véleményen van, számára megnyerő a kép, de leginkább egyik oldalra sem szeretne állni ebben a vitában. A polémia során olyan komoly kérdésekhez jutnak el, hogy
mi a barátság, milyen kényszerű, de szükséges kompromisszumok jellemzik az emberi kapcsolatokat,
továbbá meddig tart a művészet értelmezési tartománya, és mindez mire taníthat meg bennünket.
Londonban Sean Connery mutatta be a darabot elsőként. Csak a West Enden és a Broadway-en másfél millió néző váltott jegyet az előadásokra. A Bulandra Színház több mint 10 éve játssza a román színjátszás három legkiválóbb művészével – Vlad Zamfirescu, Şerban Pavlu és Gheorghe Ifrim – a főszerepben. Az volt a benyomásom, hogy a három színész nem beleöregedett vagy belekényelmesedett a szerepébe, hanem
könnyedség és felszabadultság sugárzott a színpadról, illetve makulátlan profizmus.
Ahogy más bevásárolni megy, azzal a természetességgel, illetve egy péntek esti első sör élvezetével adták elő a Művészetet.
A magyar feliratot sajnos egy hosszú sávon lehetett csak olvasni a színpad fölött, így nem volt egyszerű az olykor rendkívül gyorsan pörgő dialógokat értelmezni, persze csak annak, aki nem tud románul. Ugyanakkor ezzel együtt is olyan atmoszférát teremtettek a darabhoz, hogy a teremben ülő viszonylag sok középiskolás végig figyelemmel és nevetéssel követte az előadást.
Ha egy darab erre képes (ráadásul idegen nyelven), akkor abban rendkívüli erő van.
Minimális eszköztárral (3 szék, 1 állvány, a fehér vászon, 1 banán és 1 könyv) bő száz percen keresztül a három színész jelenti magát az előadást, ráadásul nem sok szünet jut egyiküknek sem. Mind fizikálisan, mind mentálisan komoly felkészültséget igényel ez az előadás.
A hatásszünetek, a párbeszédek tempója, az arcizmok rándulásai mértani pontossággal voltak kivitelezve. Még az sem tudta különösebben megzavarni az előadást, hogy olykor a poént előre el lehetett olvasni, mivel a ledkijelzőn futó fordítás megelőzte annak kimondását. „Ha én azért vagyok én, mert én vagyok én, és te azért vagy te, mert te vagy te, akkor én vagyok én és te vagy te.
Ha viszont én azért vagyok én, mert te vagy te; és te azért vagy te, mert én vagyok én, akkor én nem vagyok én és te nem vagy te.”
Az előadás számomra egyik legkedvesebb része ez, amikor Yvan felolvassa a pszichiáternél hallott sorokat, amelyeket feljegyzett magának a Marc és Serge között zajló konfliktus miatt, amelyhez tanácsot kért az orvosától.
Elsőre bonyolult, közben pedig végtelenül egyszerű: amennyiben nem vagyunk képesek elfogadni a másikat vagy mindenáron meg akarunk felelni valakinek, azaz más által akarjuk definiálni saját magunkat, úgy abba a csapdába esünk, hogy elveszítjük a másikat, a másik pedig minket, és valójában nem ismerjük egymást.
Az emberi kapcsolatok, így a barátság is kompromisszumos dolog.
Az nem működik, ha senki sem enged, de még az sem, ha csak az egyik hajlandó. Jó példa erre, amikor Yvan sárga foltokat vél látni a fehér vásznon, amelyek tetszenek neki. Erre Marc felüvölt, hogy ehhez egyáltalán nincs joga. Serge a védelmébe veszi Yvant, tetszik neki, hogy éppen az „ő oldalán áll”,
Marc pedig azzal érvel, hogy az egyértelműen fehér vásznon nem láthat senki sárga foltokat,
mert nincsenek rajta, és ezáltal nem is lehetnek a tetszésére, ha egyszer nincsenek. Tényleg nincsenek? Miért ne lehetnénk esetenként „vakok”, illetve miért ne fordulhatna elő, hogy „jobb a szemünk, mint másé”?
A műben látszólag Serge robbantja ki a konfliktust azzal, hogy irreálisan drágán vásárol egy festményt, ami fizikailag egy homogén, „egyhatvanszor egyhuszas fehér vászon, haránt irányú fehér pászmákkal”. Tekinthetjük ezt szimbólumnak vagy egy aprócska szikrának, amely fellobbantja a tüzet.
Olyan vászon ez, amelyre rávetül a három ember viszonya.
Mindenesetre Marc nem képes elfogadni a tényt, hogy barátjának tetszik a kép, és az ennek tetejébe még fel is ölti egy megveszekedett, rátarti sznob álarcát. Illetve Marc teljesen abnormálisnak gondolja, hogy átszámolva hét és félmillió forintot adjon bárki azért a képért. A középen helyet foglaló Yvan pedig a golyófogó, egy ütközőzóna, amely a két fél háborújától szenved. Egy introvertált figura, aki látszólag függ a két másik szereplőtől, mégis megvan a maga útja a darabon belül. Amíg a két másik ide-oda görgeti őt a szőnyegen, addig ő megkapaszkodik és végül kihúzza alóluk a textíliát.
A ki nem mondott sérelmek, családi problémák, az elbizakodottság okozta vakság és a bizonytalanság összekuszálja azt, ami tökéletesen átlátható lenne.
A vászon olykor borzongató színkavalkádként villódzik az ember szeme előtt, máskor pedig fehér, mint a hó.
A szereplők vitái során többször változnak az álláspontok, akár az ellenkezőjükre is. Egyedül Serge tart ki (a kép mellett), de végül ő maga is bizonytalanná válik a konfliktus hevében.
Yvan adja elő elsőként őszintén a problémáját, bár inkább hideg zuhanyként éri a társaságot a prezentáció mikéntje, de
megalkuvásra hajlamos jellemével együtt ő az a karakter, aki nem bújik álarcok mögé.
Marc hiába mondja őszintén a képre, hogy „ez egy szar”, akkor sem képes nyílt kártyákkal játszani, hiszen tudja, hogy mikor és hogyan sérti meg Serge-t, aki szintén ugyanezt a játékot játssza Marc irányába. Yvan egyedül azzal vádolható, hogy megalkuvóént asszisztál ehhez a játszmához, amiért végül meg is fizet, ahogy a többiek is a „színjátékért”.
Sokszor elhangzik az előadásban a dekonstrukció kifejezés.
Marc onnantól datálja a Serge-zsel való kapcsolata megromlását, mióta barátja először élt ezzel a kifejezéssel egy kiállítás kapcsán. Tulajdonképpen a fehér kép értékét is ezen a felfogáson keresztül látja. Továbbá a három ember egymáshoz való viszonyának alakulását is jól mutatja be ez a kifejezés.
Cristi Juncu rendező leleményes megoldása, hogy a színészek oly módon „hangosítják ki” gondolataikat, hogy
a zsebükből kihúzott távirányítóval felkapcsolják a közönség feje fölött a világítást
és valóban őszintén elmondják érzéseiket, sérelmeiket és meglátásaikat, amelyeket egymás szemébe nem, vagy csak korlátozottan képesek elmondani. Mondandójuk végeztével pedig lekapcsolják a világítást és visszalépnek a jelenetbe. Komikus elemekben sincs hány. Şerban Pavlu (Serge) sokadszor is képes úgy megfogni, elmozdítani a fehér vásznat, hogy nevetést csaljon elő a közönségből. Ahányszor a képpel történt valami, nem volt csend a nézőtéren.
Gheorghe Ifrim (Yvan) gesztusai, grimaszai pedig önmagukban elvittek egy-egy jelenetet.
Antréja alkalmával tulajdonképpen megevett egy banánt, alig szólt valamit, és ezzel meg is ismerhettük a műbeli karaterét úgy, hogy valójában nem történt semmi.
Vlad Zamfirescu (Marc) pedig kíméletlen humorával akkor szúr a bordák közé egy-egy szót vagy mondatot, amikor az áldozat a legvédtelenebb.
A Művészet a három színész jutalomjátéka, a közönség számára pedig feledhetetlen élmény.
A Bulandra Színház egy olyan előadással tisztelte meg Magyarország állandó társulattal rendelkező legidősebb kőszínházát, amely a világ bármely színpadán maradandó élmény lett volna.
Yasmina Reza: Művészet. Rendező: Cristi Juncu. Játsszák: Vlad Zamfirescu, Şerban Pavlu, Gheorghe Ifrim. Miskolci Nemzeti Színház, 2023. október 26.
A fotókat Cosmin Ardeleanu készítette.